Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Van rá képességed?
Létrehozva: 2014. szeptember 5. 14:17
az a baj, hogy hiába keresek a neten olyan hírek után hogy csoportosan gúnyoltak, megbélyegeztek, és és szándékosan érzelmi sokkba hergeltek egy 4 éves korától kihasznált lányt nem találok semmit. :(
őszintén szólva ha a média nem kapná fel ennyire és nem szembesülnék mindig vele, hogy mennyit csöpögnek az emberek megerőszakoltakon, akkor engem sem zavarna ez. Pontosan erről írtam, hogy emiatt érzem magam egyetlennek.
Pedig mikor mindez elkezdődött boldog voltam, bolondos, senkit se piszkáltam, csak szerettem volna magam lenni. - Ezt üzenem azoknak, akik elkezdték a bántást.
és igenis figyelmet szeretnék. Akkoriban amikor még a boldog-bolondos-lány korszakomat éltem, mert hittem a békében,a nyíltságban, és a szabadságban nem akartam figyelmet az ügyemmel kapcsolatban. De minél elutasítóbbak az ügyemmel kapcsolatban annál inkább kívánom már szinte agresszíven kívánom a figyelmet!
néha már azt érzem legszívesebben meghúznám valaki haját és magamhoz rángatnám csak hogy egyszer a tetves életbe érdekeljen valakit az életem!!! És ne kínozzon!! És ezek az érzések valóban a rengeteg támadás miatt vannak bennem amiket én mai napig alaptalannak érzek. (még egyszer leírom gyengébbek kedvéért: akkoriban, mikor kezdték vidám voltam)
A leggyengébbek kedvéért: Szándékos és élvezeti értékű bántalmazásról van szó!
Szóval még mindig adott a kérdés: Miért csak velem, és miért ennyire kegyetlenek az emberek? (miközben egy cikken meg a tvben zokognak)
Azért mert én voltam - "merészeltem" - annyira nyílt lenni, hogy meséltem róla??
Vagy mi?
Ja, és valaki írta, hogy a kilépés a kulcs, nos habár én kiléptem, ettől még megmaradt a nyoma, az emléke a dolognak, tehát a fejembe van vésve, hogy csoportosan aláztak, mint amúgy is megerőszakolt lányt. Az, hogy ott vagyok-e vagy sem, nem tünteti el ezeket a megtanult információkat. Az elme tanul, az én elmémben pedig egyelőre az lett tudatosítva, hogy velem ez természetes stb stb. és ezt nem fogja befoltozni az, hogy elhagytam az ilyen bántalmazó csoportokat.
Ha csak egy helyről ért volna elhihetitek, hogy nem érintene ennyire mélyen, ellenben egy tucat oldalról történt, rengeteg ember, így tehát elkezdtem természetesnek hinni.
Itt már csak az a kérdés, valóban az-e, illetve hogy akik ezt tudják, képesek e elhitetni velem az ellenkezőjét: azaz hogy NEM, nem természetes. - Racionális érvekkel alátámasztva. (Várom!)
Felőlem vitafórum is lehet belőle, akinek van válasza a kérdésekre az leírja, és így tovább,és én majd kibogózok belőle valamit. Akinek nincs válasza a feltett kérdésekre, az nem ír.
Ezen kívül, ha valamit nem értesz velem kapcsolatban, javaslom, hogy a légből kapott fantazmagóriák helyett, inkább kérdezz engem, hátha tudok rá válaszolni. Így elkerülhető a vádaskodás is, ami tudjuk, hogy a rosszindulatú buta emberek ismérve. De személyeskedő vitákba nem megyek bele, csak az adott kérdesekre válaszolok, és ha válaszoltam utána folytatjuk az eredeti kérdéseimmel, amiket vastaggal kijelöltem.
ÉS aki mégegyszer a bántalmazásos előéletemmel jön, aminek ehhez tényleg csak nagyon érintőlegesen van köze, vagy a személyiségemmel jön, esetleg még a múlt és a jelen, fogalmával sincsen tisztában, annak nem válaszolok. Csak racionális, tárgyilagos,miért kérdésektől nem félő, egózástól mentes, intelligens kommentekben bízom./>Valaki egyszer azt mondta: Ezt talán azoktól kéne megkérdezned, akik bántottak, csak ők tudhatják a választ. A magukra ismerők számára agyomlasztó kérdéseket azért kényszerültem újra feltenni, mert eddig érdemi választ nem kaptam.
Ha megkaptam a válaszokat, - azokat a válaszokat amik konkrétan a kérdéseket válaszolják meg - , tovább lehet lépni.
Úgy gondolom nem kell pszchihológusnak lenni, hogy aki akar ezen pont annyira el tudjon gondolkozni, mint azon, hogy egy anya hogyan vigye bölcsibe a gyerekét, és a többi topik. Nem engem kell megfejteni, nem engem kell támogatni, csak kérdésekre kell válaszolni. Akár egy dolgozatnál.
Már aki akar természetesen. Aki nem akar, az ne fecsérelje rám az idejét.
őszintén szólva ha a média nem kapná fel ennyire és nem szembesülnék mindig vele, hogy mennyit csöpögnek az emberek megerőszakoltakon, akkor engem sem zavarna ez. Pontosan erről írtam, hogy emiatt érzem magam egyetlennek.
Pedig mikor mindez elkezdődött boldog voltam, bolondos, senkit se piszkáltam, csak szerettem volna magam lenni. - Ezt üzenem azoknak, akik elkezdték a bántást.
és igenis figyelmet szeretnék. Akkoriban amikor még a boldog-bolondos-lány korszakomat éltem, mert hittem a békében,a nyíltságban, és a szabadságban nem akartam figyelmet az ügyemmel kapcsolatban. De minél elutasítóbbak az ügyemmel kapcsolatban annál inkább kívánom már szinte agresszíven kívánom a figyelmet!
néha már azt érzem legszívesebben meghúznám valaki haját és magamhoz rángatnám csak hogy egyszer a tetves életbe érdekeljen valakit az életem!!! És ne kínozzon!! És ezek az érzések valóban a rengeteg támadás miatt vannak bennem amiket én mai napig alaptalannak érzek. (még egyszer leírom gyengébbek kedvéért: akkoriban, mikor kezdték vidám voltam)
A leggyengébbek kedvéért: Szándékos és élvezeti értékű bántalmazásról van szó!
Szóval még mindig adott a kérdés: Miért csak velem, és miért ennyire kegyetlenek az emberek? (miközben egy cikken meg a tvben zokognak)
Azért mert én voltam - "merészeltem" - annyira nyílt lenni, hogy meséltem róla??
Vagy mi?
Ja, és valaki írta, hogy a kilépés a kulcs, nos habár én kiléptem, ettől még megmaradt a nyoma, az emléke a dolognak, tehát a fejembe van vésve, hogy csoportosan aláztak, mint amúgy is megerőszakolt lányt. Az, hogy ott vagyok-e vagy sem, nem tünteti el ezeket a megtanult információkat. Az elme tanul, az én elmémben pedig egyelőre az lett tudatosítva, hogy velem ez természetes stb stb. és ezt nem fogja befoltozni az, hogy elhagytam az ilyen bántalmazó csoportokat.
Ha csak egy helyről ért volna elhihetitek, hogy nem érintene ennyire mélyen, ellenben egy tucat oldalról történt, rengeteg ember, így tehát elkezdtem természetesnek hinni.
Itt már csak az a kérdés, valóban az-e, illetve hogy akik ezt tudják, képesek e elhitetni velem az ellenkezőjét: azaz hogy NEM, nem természetes. - Racionális érvekkel alátámasztva. (Várom!)
Felőlem vitafórum is lehet belőle, akinek van válasza a kérdésekre az leírja, és így tovább,és én majd kibogózok belőle valamit. Akinek nincs válasza a feltett kérdésekre, az nem ír.
Ezen kívül, ha valamit nem értesz velem kapcsolatban, javaslom, hogy a légből kapott fantazmagóriák helyett, inkább kérdezz engem, hátha tudok rá válaszolni. Így elkerülhető a vádaskodás is, ami tudjuk, hogy a rosszindulatú buta emberek ismérve. De személyeskedő vitákba nem megyek bele, csak az adott kérdesekre válaszolok, és ha válaszoltam utána folytatjuk az eredeti kérdéseimmel, amiket vastaggal kijelöltem.
ÉS aki mégegyszer a bántalmazásos előéletemmel jön, aminek ehhez tényleg csak nagyon érintőlegesen van köze, vagy a személyiségemmel jön, esetleg még a múlt és a jelen, fogalmával sincsen tisztában, annak nem válaszolok. Csak racionális, tárgyilagos,miért kérdésektől nem félő, egózástól mentes, intelligens kommentekben bízom./>Valaki egyszer azt mondta: Ezt talán azoktól kéne megkérdezned, akik bántottak, csak ők tudhatják a választ. A magukra ismerők számára agyomlasztó kérdéseket azért kényszerültem újra feltenni, mert eddig érdemi választ nem kaptam.
Ha megkaptam a válaszokat, - azokat a válaszokat amik konkrétan a kérdéseket válaszolják meg - , tovább lehet lépni.
Úgy gondolom nem kell pszchihológusnak lenni, hogy aki akar ezen pont annyira el tudjon gondolkozni, mint azon, hogy egy anya hogyan vigye bölcsibe a gyerekét, és a többi topik. Nem engem kell megfejteni, nem engem kell támogatni, csak kérdésekre kell válaszolni. Akár egy dolgozatnál.
Már aki akar természetesen. Aki nem akar, az ne fecsérelje rám az idejét.
Miért lenne nagyobb súlya? Azt adtuk amit vártál, ki akarod kényszeríteni az együtt érzésünket. Ez erőszak, ami erőszakot szül. És igen, jó érzés belerugni abba aki a földön fetreng a saját kakijában. Ha valaki selejtes, az ne várjon mást.
Az pedig hogy egy páncélt növesztettél magad köré, a saját gyengeségedet bizonyítja. Normális erős ember elnézően fogadja a negatív kritikát és a szemétkedést is.
Sokan bántottak itt téged, de nem vagy képes felérni ésszel hogy mit és miért teszünk. Ha nem vagy képes arra, hogy a keresetlen szavakat is feldolgozd, hogyan fogsz élni? Burokban nem lehet. Nem vagy gerinces, elhajolsz a fájdalom elől, és azt mondogatod hogy mi vagyunk betegek, gonoszak.
Nem kicsim, mi boldogok vagyunk. Életed végéig sajnálatot akarsz kicsikarni az emberekből? Így sosem fogsz felépülni.
És tudod, nekem furcsa az a 14 év. Már egy pár éves gyerek is érzi ha hogy rosszat tesznek vele, ha valaki megpróbálja molesztálni. És jelez, a jelzésének testi és lelki tünetei vannak. Kivéve ha benne van 100%-ig, és élvezi. Főleg egy kamasz lány, van szája, értelmes gondolatai, és senkit nem lehet úgy megfélemlíteni hogy ne tudjon bárkinek beszélni a molesztálásról.
Szóval ne add nekünk az ártatlan mindenki által bántott báránykát.
Akik pedig itt csesztetnek, affelől légy nyugodt, ha találkoznának veled ugyanezeket mondanák. Ismeretlen embereket nem sajnálgatunk, legefeljebb pár pillanatig. Ki nem szarja le hogy XY-nal mi történt, mindenkinek megvan a saját baja. Mások is mesélgessenek itt? Amarynda megtette, téged érdekelt? Úgy vettem észre hogy nem. Te vagy az érzéketlen, kizárólag önmagával foglalkozó.
Nálam például az empátia hiánya teljesen alap, nem is várom soha senkitől, hogy sajnáljon, sőt ha így van, inkább kicsit idegesít is.
Az empátiának semmi köze a sajnálkozáshoz.
Jaja, ismerős az érzés...
Szerintem Amarynda nem is bántott igazán. És lehet, hogy fura lesz amit mondok, de a bántás nem azért fáj igazán, mert bántás, hanem a szándék miatt. Sokkal nagyobb súlya van, ha valaki szándékosan arra megy, hogy érezd rosszul magad.
Majd még írok.
Hát, kemény történet lehet ez, hallod...
Arra gondolok, hogy nekem is vannak bajaim, és hatásukban tán nem sokkal kisebbek, de mégis, össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Én meg hajlamos vagyok mindenkinek a bajával összehasonlítani a sajátomat.. nahát, ez az egoizmus. Tán-talán vagyunk így egy páran, és pont ez lehet a részvétlenség egyik oka is.
"A belső szándékuk szerintem mégis csak a rombolás."
Szerintem ez egészen biztosan nem így van, legalábbis a legtöbb esetben. Akkor van így, ha valaki annyi végletesen elkeseredett, hogy máshoz már nincsen ereje. Szerintem pl Amadynda inkább segíteni szeretne neked, épp csak nincs türelme/kedve a "jajteszegény" jellegű pátyolgatáshoz, hanem a közepébe csap a dolgoknak. Nyilván ő is megtapasztalta az empátia teljes hiányát, és így is sikerült kijönnie a gödör aljáról.
Nálam például az empátia hiánya teljesen alap, nem is várom soha senkitől, hogy sajnáljon, sőt ha így van, inkább kicsit idegesít is.
Az empátia a társadalomban egy jóval magasabb szintű valami, mint ahol a mi társadalmunk tart. Persze egy párkapcsolaton, vagy barátságon belül azért alap kell legyen az empátia, dehát jelen esetben nincs ilyesmiről szó.
No és, kezded már megérteni, miért ilyen a világ?
A szándékos megaláztatások, inkább az interneten történtek. Valóéletbe is volt egy-két eset, de ekkora súllyal csak virtuális felületen. 4 éves koromtól 14éven át nevelődtem bele a szexbe egy felnőttel, az nem tudom mennyire tekinthető annak. Anyámék viszont már valóban aláztak, megkínoztak és hasonlók, erről nem beszéltem. Nem véletlenül léptem le anyáméktól. Ha a topikkal valóban valami önsajnáltatü maszlag lett volna a célom biztosan leírom az egész sztorit.
Mind közül azért csak egy legjobb barátom volt, egyvalaki aki tényleg nagyon hosszú ideig velem volt. Hálás vagyok neki, mert tanított engem.
De annyira túlérzékeny és érzelmes volt ő is,hogy hosszútávon már elviselhetetlenek voltunk egymásnak. Tudtam, hogy ha nem lépek, belebolondolunk, szóval léptem.és elhagytam. Nem dühből vagy ilyesmi, hanem ésszerűen végiggondoltam az egészet és így döntöttem. Nem bántam meg. Azóta tudom, hogy milyen személyiségtípusokat kell kerülnöm, és milyeneket kell keresnem.
Sőt, amit gyerekkorukban produkáltak(csúfolódás), van, hogy visszakapják szülőként a saját gyerekükkel kapcsolatban.
Úgy értelmeztem a problémáját(legalábbis egy részét), hogy már fiatalabb korában is csúfolták, piszkálták, alázták, stb, amit egy idő után természetesnek vett, "megszokott".
A kérdése pedig, hogy ezeknek az embereknek volt-e joguk ehhez.
***
Nem, ehhez speciel nincs, dehát sok a tapintatlan, gonoszkodó, kakikavaró ember, főleg kamaszkorban, aztán "kinövik".
A másik fele viszont ennek az egésznek az, hogy empátiát se lehet kierőszakolni. :S
A sértegető és hasonló viselkedésű emberek azért lehetnek "erősítők", mert önmérsékletre, elemzésre, és arra sarkallnak, hogy felvegyél - kialakíts -magadnak egy lelki védőpáncélt.
A belső szándékuk szerintem mégis csak a rombolás.
Én egyébként a környezetemnek se voltam egy ... leányálom. Nem volt nap, amikor ne robbantam volna, mint egy bomba, és olyan szinten voltam mint egy bölcsödés. Más napokon meg csak feküdtem és agyon bactam az agyam. De én erre már nem mint a saját részemként, hanem a múltamként tekintek. Hozzám tartozik nyilván, de nincs szükségem arra, hogy nap mint nap a jelenbe rángassam. Minek? Erre is mondtam,hogy remélem öregkoromban nem a sérelmeimen fogok még mindig rágódni, vagy másoknak nekivágni az énbezzeget.
És valóban, a topikomnak ahhoz volt köze, hogy megtudjam, megértsem miért ilyen a világ. Ez is egy terápia lehet, nem? Ha nem értek valamit,mégis hogyan oldom meg? Sehogy.
Hmm, azért ez jó, ha legalább az embernek vannak barátai.
Ezt sem mondhatja el mindenki magáról.
Amúgy igen, van az a szint, amit Viola is ír, amikor már annyira mélyen vagy, hogy muszáj orvosi segítséget is kérni. Amikor már a környezeted sem tudja elviselni ezt.
Én például azért ilyen mélyre sosem jutottam, mindig sikerült a trágyalé felett legalább fél centivel megtartani a fejem :)
Így legalább a külviág nyugodt lehetett, hogy minden oké. Aztán eléggé belefáradtam ebbe, és most már nem akarom mindenáron bizonygatni, hogy tulképpen minden milyen szép és jó. De mondjuk a való életben nagyon-nagyon ritkán nyílik lehetőség arra, hogy ilyesmiről beszéljen az ember, főleg, ha nincsenek is igazán barátai, és ha jön is egy alkalom, amikor lehetne, nekem akkor nincs kedvem ehhez.
Erre lehet megoldás mondjuk egy ilyen fórum, ahol, sajnos bár nagyrészt ismeretlenül de mégis megoszthatja az ember a bajait. Csak ennyi, nem kell ezt túlragozni, kedves Amarynda, valamennyire ez is vezethet válaszokhoz, felismerésekhez, mégha nem is olyan hatékonyan mint egy pszichológusnál.
És végülis most belegondolva a te véleményed is teljesen rendben van, mégha bántod is valamennyire a t.i-t, ez is lehet előremozdító.
Persze sose feledjük el, hogy nincs két ember, akinek hasonló a sorsa, még kicsit sem, tehát azzal, hogy te valahonnan indulva, kemény dolgokon átestél, és eljutottál oda, ahol vagy, nem jelenti azt, hogy erre automatikusan egy másik is képes lehet.
Amúgy, ha jól érettem Kérdejelnek az volt a fő felvetése, hogyha az emberek síránkozni képesek azon, hogy a TV-ben bemondják, hogy ilyen és ilyen erőszak történt valakivel, akkor az ő története felett miért siklik el mindenki vállvonogatva. Ez szerintem elég jogos felvetés, nemde? Bár nem tudom elképzelni, hogy a gyakorlatban hogy történhet ez a vállvonogatás, és hogy ha valaki megérti ezt, miért nincs benne részvét.
Nem. Akkor se jártam. Teljesen egyedül jöttem ki, magamtól. Illetve barátok támogattak.
Azóta jársz vmi csoportba vagy terápiára?
Velem is ez volt + még más borzalom is hosszú évekkel ezelőtt.
De ha nem muszáj, nem szoktam arról beszélni, honnan indultam.
(Ezt nem a topikindítóra írtam, hanem arra a fajta hozzáállásra(általánosságban), ami sztem rosszfele vezet.)
Aki nem hisz a "kezelősdiben", egyáltalán, abban, hogy javítható/javul, ha mindennel szemben szkeptikus- "ez se jó, az se jó"(nehogy csinálni kelljen valamit), az sajnos "úgy marad". :/
"Sajnos a depresszió is azért a legdurvább betegség, mert semmiféle hajtóereje nincs a betegnek ahhoz hogy egyáltalán kijöjjön belőle."
Én ezt cáfolnám saját tapasztalat alapján. (Persze nem mindenkire érvényes ez...)
Még 2011-ben három hónapot töltöttem kórházban elég súlyos szorongásos-depresszióval. Amint kijött rajtam(totál hirtelen rosszabbodott), 5 napon belül pszichológusnál voltam(persze világos, hogy ezt nem mindenki teheti meg!), aztán az nem használt, sőt, egyre jobban kiborultam a "terápiától". Gyógyszert nem akartam szedni(egy ideig), mert "ismeretlen terep" volt és egyet is értettünk a terappal ebben, csak aztán-ahogy írtam-nem javult.
Nem bírtam rendesen enni a szorongástól, se aludni, a memóriám "szétesett" kicsit, ha beszéltek hozzám vagy tévéztem volna, nem minden mondatot értettem meg, a fejem "ködös" volt, fél napos sírógörcsök, szóval elég ijesztő érzés volt, annyira, hogy ez keletkeztette a motivációm, hogy segítséget keressek.
Aztán egy idő után sajnos fel kellett menni a kórházba(bár lehetett volna előtte az ideggondozóval vagy magánúton kísérletezgetni gyógyszer fronton is..), de úgy voltam vele, hogy adjon már valaki valamit, amitől jobban leszek, mert ez kibírhatatlan.
Azóta "hajlok" arra a nézetre, amit Amarynda ír, hogy aki igazán rosszul van( a gödör alján) és gyógyulni szeretne, az bizony elindul olyan irányban, ahol javulást remélhet és valójában ilyenkor nincs is más választása az embernek, mert csak felfele van út.
Bár azt hiszem egy kicsit másképp gondolkodok arról, ki a beteg.
Abban igazad van, már nem vagyok annyira beteg, hogy érzelmileg különösebben meghasson miket mondanak vagy irkálnak rólam mások, és a valós feszült helyzetekben is egyre stabilabban helyt állok, nem borulok ki, de már nem is hagyom a gondolataimat elvinni másfelé. Juj-juj.
Aki beteg, legyen az labtores , idegosszeroppanas vagy eppen rak, az gyogyulni szeretne. legalabbis ha ertelmes ember es nem dagonyazni akar a serelmeiben .
Ha a t.i annyira nem beteg hogy hosszu szarkasztikus hozzaszolasok es kulonfele topicok legyartasara van ideje es kedve meg ereje akkor a semmit ragozzuk.
Ha viszont beteg akkor meg az a modja hogy orvoshoz fordul. gondolom annyira nem beteg hogy labra se tud allni es elmenni egy orvosi rendeloig.
Egyebkent pedig a tulzott tolerancia meg buksisimogatas es patyolgatas nem az en vilagom. Ha nem akar segiteni magan akkor nyalogassa a sebeit meg 30 evig , engem elegge hidegen hagy. Igen nekem ez a velemenyem es ugy erzem a t.i nem az a szemely akinek a sorsa engem erdekeljen a tovabbiakban.
Csinaljon amit akar, nem az en problemam.
Hű. Remélem öregkoromra már nem fogom életem összes sérelmét felhánytorgatni állandóan.
Jogod van a véleményedhez.
Megvetni a beteg embereket számomra megvetendő.
Empátia nem mindenkiben van, ez igaz.
Annak aki azt mondja hogy miert nem leptem elobb sot azt mondja hogy idiota voltam amiert gyereket is szultem ebbe a kapcsolatba annak tobb mint igaza van, ezt ma mar en is igy latom. Akkor azert nem leptem 3 evig mert feltem tole . De mar a hazassagunk alatt elmentem titokban latleletet vetetni es amikor elmentem minden keszen volt arra hogy siman nyert ugyem legyen a valaskor.
Ma mar en is azt mondom aki az elso utes utan megvarja a masodikat az hulye , mert tudnia kell hogy az elso utes koveti a tobbi is. de en akkor 18 eves voltam, es probaltam a hazassagomat megtartani. eleg hulye voltam mar teherbe se lett volna szabad esnem attol az embertol.
szoval ha engem ezert lenez valaki egyaltalan nem lep meg es nem is sert mert a tenyeket nezve teljesen igaza van. Nem vagyok kulonosebben erzekeny a jogos kritikakra.
ez a topicindito meg a mai napig is tehetetlenul ul a langyos szarban a sebeit nyalogatva ahelyett hogy segitseget kerne. nem azt mondtam hogy egyedul masszon ki a depressziobol vagy barmi ilyenbol hanem azt hogy KERJEN SEGITSEGET.
es igen, ha meg erre sem kepes akkor egy gyenge nulla ember az en szememben.
A megvetés akkor is túl erős kifejrzés és hozzállás erre. Hiszen nem gyilkos.
A depressziósnak akarni a legnehezebb. Nem mindenki mellett állnak segítők. És még úgy sem sikerül mindrnkinek.
Legyél nyugodtan büszke, van rá okod, de miért kell ehhez mást, kevésbé szerencsést megvetni?
Arról nem is beszélve, hogy azért te is tűrted pár évig. Aki egyáltalán nem, és az első pofon után lelépett, miért ne vethetne meg téged? :-)