Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem szeretem anyámat
Torolt_felhasznalo_570737
Létrehozva: 2005. január 20. 15:07
Sajnos így van. Túl a 30-on két gyerek anyukájaként egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéremen, a kicsinyességét, a butaságát, a bántásait, a piszkálódásait, a gorombaságait, az önzőségét a gyerekeivel szemben, nem tudom megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését... nem bírom ... ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára, utálom, hogy előttünk akart látványosan önygilkos lenni (bár ennek már 15 éve is megvan...) utálom, hogy nem volt szerettteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért azanap este... fáj, nagyon fáj, de nem tudok az egyre kristályosodó érzéseim ellen harcolni, mert látom milyen ő, ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt, az egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő ő ő őő ő ő ő .... képtelen vagyok megbocsájtani, pedig el kéne felejteni, de nem megy... látom a gyerekeimet, imádom őket, látom, hogy másként is lehet, látom már, mennyire megkeserítette a viselkedésével a gyerekkort és a kamaszkort... még most is ilyen, de szerencsére csak ritkán látom. Nagyon figyelek magamra, hogy nehogy olyan legyek mint ő velünk volt és ma is az... Utálom, hogy ő az anyám, azon kívül, hogy megszült, köszönhetem neki és apámnak is az útravalót az élethez amit kaptam tőlük összesen: az önbizalomhiányt amit lelkünk tiprásával sikeresen elértek.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Apám (egyébként mostoha, de ez most mindegy) sajnálgatta szegény feleségét, az nem érdekelte, hogy én beleszakadok a munkába.
De mikor anyám összeszedte magát, nem tudta mondani, hogy köszönöm, hogy gondját viselted a két kicsinek.
Félreértés ne essék, nem gyűlölködöm. Csak nem értem, hogy így bánt velem évekig, rengeteg olyan terhet rakott rám, ami nem az én feladatom lett volna, és még a világért be nem vallaná, hogy igenis rosszul csinálta. Úgy gondolja, ő az ideális szülő.
Szó sincs róla. Nem helyeslem e szülői túlkapásokat. Csak utólag már úgysemlehet meg nem történté tenni. És cipelni magunkkal, rágódni rajta, hagyni, hogy tönkre tegye az életünket, azt végképp nem éri meg.
És bocsáss meg, de azzal továbbra sem tudok egyet érteni, hogy mivel neki rossz volt, legyen a gyerekének is rossz, és ez természetes.
Ismétlem, nagyon-nagyon jó, hogy kidobáltad a sérelmeidet. De ne hibáztasd azt, aki nem tudja megtenni. Próbálkozunk, próbálunk felejteni, de nem egyszerű. . . Én azt látom, hogy imádom a gyerekemet, és nem óhajtom rajta levezetni a feszültségemet, csak azért, mert ki van szolgáltatva nekem. Az én anyám ezt csinálta. Nem jött össze valami, amit akart? Hát akkor leüvöltötte a hajamat, bármiért. Okot mindig talált. . .
Nem ismerem a családodat, de így látatlanba is lefogadom, hogy szeretnek a gyerekeid, lehet, hogy abban a korban vannak, amikor nem tudják kimutatni. És piszok idegesítő, mikor nem számíthatsz rájuk, pedig jó lenne egyszer-egyszer, ha elmosogatnának.
Az én gyerekkorom a megalázás, üvöltözés jegyében telt, állandóan rettegtem, mikor nincs rajtam füstszűrős sapka, 10 évesen gyomorfekélyem volt.
Van egy kisfiam, és ő a mindenem. Az a célom, hogy boldog gyerekkora legyen, és felvértezzem kellő önbizalommal, mert szerintem az a legjobb védelem a kábszeres haverok, erőszakoskodó idegenekkel szemben, meg a médiából áradó mocsokkal szemben. De még csak egy éves, úgyhogy ez később jön. :o)
Az ellen tiltakozom, hogy egy gyereknek mindent le kell nyelni, és a legrosszabb, hogy a gyerekek a rossz bánásmódért mindig magukat hibáztatják. Ebből jönnek a jó kis problémák. . .
Arról szerintem igen sokan tudnának mesélni, hogy a szülő a kamaszkori veszekedéseket mennyire nem bocsátja meg. Dehogy!
Ez a "tartozás" dolog meg szerintem igen rosszízű szó egy normális szülő-gyerek kapcsolatban. Nem a gyerek akar megszületni. A szülei akarják őt (jó esetben). És az a szeretet, amit a gyerekedtől kapsz, nem hasonlítható össze semmi mással. Ha már tartozás: ezzel szerintem visszafizetik azt, amit a szülők tesznek érte. (A későbbiekről nem is beszélve, lásd: időskori gondozás, amennyiben jól működik a család. )
De:
A gyerek is megbántja a szülőket, kamaszkorban főleg, ha kell, ha nem. A szülő automatikusan megbocsát. Ezt a gyerek is megteheté.
Nekem is vannak sérelmeim gyerekkoromból, tanultam belőlük, hogy mit ne tegyek a gyerekeimmel. Rendesen a fejemre is nőttek, de ez legyen az én bajom. Már nem vagyok gyerek, és egyáltalán nem okozna örömet, ha felhánytorgatnám, hogy engem mikor mivel bántottak gyötörtek. Feldolgoztam, már csak emlék, nem zavar.
A szüleim nem tartoznak nekem semmivel, én tartozom nekik, hogy felneveltek. Ma már felnőtt, felnevelt gyerekekkel, ezt is belátom.
Ez a baj, hogy még "tudományosan" is alátámasztják, hogy nem tehet róla, nem szándékos, stb. Attól a gyerek ugyanúgy szenved.
S. Forward írta le, hogy a szülő vállalja a felelősséget, ha utólag is, azért, amit tett. És akkor a gyerekének könnyebb megbocsátania.
Ne vádold szüleidet. . .
Mindannyian az áldozatok áldozatai vagyunk. Szüleid nem taníthattak meg arra, amit ők sem tudtak. Ha édesanyád vagy édesapád nem tudta, hogyan szeresse magát, akkor képtelen volt megtanítani téged arra, hogyan szeresd magad. A legjobbat tették, amit tehettek. Gondolkodj el azon egy pillanatra, hogy milyen neveltetést kaptak. Ha jobban meg akarod érteni őket, azt javaslom kérdezd meg milyen volt a gyerekkoruk. Ne csak arra figyelj, mit mondanak neked, hanem vedd észre mi történik velük, mialatt beszélnek. Hogyan kommunikálnak testükkel? Képesek-e a szemedbe nézni? Figyeld meg, hogy képes vagy-e meglátni a bennük élő gyermeket? Lehet, hogy csak a másodperc egy töredékében látod meg őket gyerekként, de ez a pillanat bizonyosan értékes felismeréseket fog neked adni.
A többi részt megtaláljátok:
http://www. noklapja. hu/index. php?id=192&orderby=0&func=blog&szakerto_id=358264
(Másoljá tok be a keresőbe a címet, és a pontok előtti esetleges szóközöket vegyétek ki)
Mindenkivel azt kapná csak vissza amit tett!
Neki tényleg nem ártana valami igazi nagy kan cigány a sitten, aki papás-mamást játszana vele! És nem a papa lenne ő!
Azt is megtanulná, hogy a pénze szart sem ér akkor!
De ezek a sztorik itt ISZONYÚ BRUTÁLISAK!!!!!!!!
Az az ember aki ilyeneket csinál, mint ezek a szülők, azoknak milyen a karmájuk?
Pl. napest apja helyében nem lennék, hogy ez mit fog még átélni köv életében, abba jobb nem belegondolni.
De meg is érdemli a mocsok állatja!
Hányni tudnék tőle. (Bocsi napest!)
:((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((( ((
Én is látom a problémát, de most azért nem akarok katarzist a családban, mert 1-2 hét és megy oviba a gyerek. Majd én is szabira megyek és kb. egy hétig bejárok vele, vagy ameddig meg nem szokja, hála jó a főnököm , nem lesz a melóhelyen probléma.
Most meg még az is lehet, hogy a nyáron elköltözünk (ha minden sikerül) a környékről és nem leszünk a szülőkkel sülve-főve. Bár nem tudom nem -e csöbörből-vödörbe, mert most meg az anyósék lesznek közel, de szerencsére ők nem annyira nyomulnak.
Amúgy a sógornőmnek elég sajátos elképzelései vannak, nem hiszem, hogy nem tudná leállítani a szüleimet, ha nagyon nyomulnának, azért az ő esete is más, mert érzelmileg nem kötődik hozzájuk.
Az én anyámat anno nem adták be óvodába ha jól tudom, mert a nagymama könyörgött hadd lehessen vele a kisunokája. . . egészen iskolás koráig. És azt is csak elmondásból tudom, hogy a mi "drága dédink" a saját képére formálta az egy szem unokáját, az anyámat.
Így ő lett az alfa meg az omega, aki körül forog a világ, és anyámnak ez a szemlélete a mai napig megmaradt.