Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Férfit visszahódítani
Létrehozva: 2005. március 25. 21:08
Hasonló témában indult topic, mégis azt kérem, hogy olyan emberek szóljanak hozzá a topichoz, akik voltak pro/kontra ilyen helyzetben.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
Érdekes amit írtál. Én már végigcsináltam egy visszahódítjuk és rendbe rakjuk műveletet. Az első válásunk után én is megtaláltam, hogy mit hibáztam és mit kellene máképp csinálnom. Nyitott voltam és nem hagytam eltávolodni. Még szerettem és hittem, hogy a gyerekeknek is jobb lesz. Túléltem a harmadikat a nagy szerelem nem is olyan nagy egy idő után. Jött a megvilágosodás és fűt fát ígért. Akkor úgy éreztem rájött mit dobott ki az ablakon. Nagyon sokat veszített a van valakim fejezet miatt. Kibékültünk és megbeszéltük mi az amire szükségünk van, még egyszer ne jussunk ide. Csodálatos időszak volt. Minden sikerült. A lakásból ház lett nem volt anyagi akadálya semminek. Úgy éltünk ahogy szerettünk. Aztán jött a kutyából nem lesz szalonna efektus és megint szerelmes lett. Semmi sem volt jó iszonyú élet kezdődött. Minden baj volt neki. Ha megkérdeztem milyen volt a napja azért szidott le, ha nem azért. Lényegtelen dolgokért kaptam. Korán ment későn jött. A magyarázatok hihetőnek tüntek. Rájöttem, hogy butaság volt azzal magyarázni az első botlásnál hogy én mit rontottam el. Igen is egy férfinak ki kell cslaogatni a nőt a nőből. Ne csak a megfelelésre gondolni. Senkinek nem szóltam, összepakoltam és megkértem menjen el. Jól döntöttem. Megerősödtem és éveket fiatalodtam újra nevetek jó élni, még a nehézségek ellenére is. Eleinte rendszeresen látogatta a gyarekeket, mára már ez is megfakult mert az a bizonyos harmadik fél és fogja, ha ő elszedhette tőle is elvehetik. Több a rossz az életükbe mint jó. Tudom, hogy bánja, de egy életem van és a gyerekekkel sem tehetem meg, hogy apuci ki. be járkál az életünkbe. Nehéz magunknak bevallani érdemes-e szeretni még őt. Sajna a szerelem nem ész érvek kérdése. Fel kell tenned magadnak a kérdést képes leszel-e megbízni benne? Iszonyu szerkezet az ember akaratlanul is előhívott egy-egy hang mozdulat olyan emléket ami a hazugság szakaszában volt. Még én sajnáltam és soha nem árultam el, hogy ilyenkor mennyire fáj. Pedig rossz és nem tudom elmúlik-e ha ténylrg őszintén szerettük egymást, ha valamiben ő az volt amit más már nem tölthet be. Csak annyit mondok gondolt át és ne engedj beleszólni senkinek. Őmagad nyugalmát és boldogságát nézd, mert ha te tudsz mosolyogni a gyermekednek is csak akkor lesz jó. Szorítok neked, hogy összejöjjön a boldogság.
Most léptem be először, de mindjárt rá kellett jönnöm, hogy milliónyi ember küzd hasonló problémákkal. Én 2 hete tudtam meg hogy van valakije a férjemnek, azóta a pokol minden bugyrát végigjártam. Mostanra kezd letisztulni a dolog, rájöttem a hibáimra, úgy érzem ki is tudnám javítani őket. A férjem nem egy szoknyapecér, ezért azt hiszem még nagyobb a baj, mert talán lelki társat is talált a nőben. Elköltözni egyenlőre nem akar, mióta minden kiderült kedves, beszélgetni is tudunk, de még nem az enyém, még nagyon vonzza az a másik. Nagyon szeretném, ha visszjönne hozzám, de nem tudom, ha minden rendbejönne, akkor nem hánytorgatnám-e fel a múltat.
nem akarlak támogatni, sem ellenezni a döntésedben. Én azt mondanám, hogy mindenképp próbálj meg komolyan beszélni a férjeddel. Mik a céljaitok, hol találkoznak, milyen pontokon, hogyan tudnátok odáig eljutni, stb. Szóval én már csak a gyerekek miatt is (de nem CSAK miattuk) de megpróbálnám rendezni a dolgot. Persze mindkettőtöknek akarni kell nagyon. Próbáld meg éreztetni a férjeddel, hogy ha nem is hajlandó foglalkozni a problémátokkal (problémáddal), akkor te lépni fogsz. De előtte próbálj meg mindent, hogy rendezni tudjátok a viszonyotokat.
Teljesen megértelek, mert nekem is nagyon elegem lett ebből a fajta elmagányosodott életből, én is tudtam, hogy így élni nem akarok, és nem is fogok.
Ennyi idő elteltével tudod azt gondolom, hogy ez előbb utóbb bekövetkezett volna nálunk. Mármint a válás. Annyira különbözünk a férjemmel, hogy hosszú távon nem működött volna. Ő lesz a mi lesz, és mama mindig segít, én pedig határozottabb, céltudatosabban, reális szemmel fordultam a világ felé. Mögöttem nem állnak szülők, akik segíthetnének, de ha élnének még, akkoris ilyen lennék.
Szóval drukkolok neked, hogy a legjobb döntést hozd meg!
Te SWINGER! marhára nem értelek! Kérlek fejtsd ki a véleményedet jobban.
Saját -családi- tapasztalatból írsz?
Találkozgattam egy pasival (utólag örülök, hogy nem történt semmi komoly), akiről aztán kiderült, hogy otthon meg várja a terhes felesége. Nem arról van szó, hogy velem mit szeretett volna tenni, mert legfeljebb pofáraesek megint, hanem arról a szegény nőről, aki otthon várta őt esténként nagy pocakkal és meleg vacsorával. Ennél gerinctelenebb dolog a világon nincsen. Remélem, hogy nem csak én gondolkodom igy, hanem létezik olyan pasi is, aki egyetért velem. Én még hiszek abban, hogy jóban, rosszban. . .
Végigolvastam a topicot, és rá kellett jönnöm, hogy kísértetiesen hasonlít a helyzetünk egymáshoz. A különbség annyi, hogy nekem már van egy második kisfiam is, aki most hét hónapos. A férjem pont ilyen hibbant lett, csak annyi a különbség, hogy ő nem költözött el. De én úgy látom, hogy a megoldást nem keresi, illetve nem akar megoldást találni. Azt mondja, hogy én a házasságunk hét éve alatt teljesen uralkodtam rajta. Nem gondolom, hogy egyáltalán nem hibáztam, de nem fogadom el, hogy csak én vagyok a hibás. Én éppen úgy tönkrementem ebben a házasságban mint ő, sőt ha nem jobban. Teljes mértékben rám hárult a gyerekekkel való gond, soha nem volt hajlandó kimozdulni itthonról, csak folyton számítógépezett. Azt hiszem, hogy csak azért húzódott idáig ez a dolog, mert én mindig magamban kerestem a hibát, hogy biztosan csak én vagyok nagyon elégedetlen, meg ilyenek. De most rá kellett döbbennem, hogy ezek nem képzelgések voltak. Az bosszant a legjobban, hogy mindig hagytam magamat meggyőzni neki, hogy nincs itt semmi gáz, csak én túlozom el az egészet. Most felajánlott egy olyan lehetőséget, hogy éljünk így tovább, magyarul én tűrjem el, hogy ő állandóan a gép előtt ül, és csendben lássam el a családot. Na hát én erre nem vagyok hajlandó. Mert azt gondolom, hogy inkább akkor éljünk a fiúkkal hármasban, nyugiban, de én egy látszat házasságot nem akarok fenntartani. Egyenlőre még nagyon padlón vagyok, de remélem, hogy ki fogok belőle mászni.
Nagyon erős csaj vagy, szurkolok neked, és remélem egy kicsit engem is feldob az energiád!
Most jövök a barátomtól, aki azzal fogadott, beszéljünk!Ragaszkodik hozzá, de nem érzi azt a bizonyos bizsergést. Vissza kell hódítanom!
Nem tudja -állítása szerint-, hogy mit akar. Ragaszkodik hozzám, nem is tud még sem "a"-t, sem"b"-t mondani. Mit tegyek. Ki vagyok készülve! :-( Szeretem!
Szívemből szólt az első hozzászólásod. Mára én is megértettem, hogy milyen személyiség ő, mit vár az élettől és mára én is tuodm, hogy amit ő vár, azt én nem tudom neki megadni és ő sem nekem azt amit én várok. Ő feleséget akart, aki süt, főz, vasal, ha már gyerek, akkor én nevelem, de közben minden maradjon olyan, mint amikor még turbékoltunk, szóval semmi ne változzon. Én viszont elsősorban társra vágyok, amellett lehetek én még feleség és jó anya is, de ha a gondolataimat, élményeimet nem tuodm megosztani a társammal, akkor értelmetlen az életem. Nem akarok úgy élni mint szegény Anyám, aki egész életét csendben, háztartási robotként élte meg, mindehhez 54 évesen meghalt. Elszomorít a tudat, mikor végig gondolom, hogy ennyi volt az élete. Én nem akarok így élni. Színházba, kriándulni, utazni, beszélgetni, új embereket megismerni, új ismereteket akarok szerezni. Tartalmas életet akarok élni.
Szívemből kívánom, hogy akit megismertél ne okozzon csalódást és tényleg az a fontos, hogy megismerjétek egymást, törődjetek egymással, még akkoris, ha épp fáradt vagy hallgasd meg, figyelj rá. Ha mindez nem okoz terhet, akkor már jó úton haladtok:) Nagyon sok boldogságot kívánok Nektek:))
Tudod, minden egyes válástól/megcsalástól, ami a tudomásomra jut, egy egész kis világ omlik bennem össze. Az én szüleim világ életemben külön éltek, egy idő után el is váltak (minderről én egyáltalán nem tudtam semmit), és apám a mai napig is havonta átlag kétszer a szivembe tapos - teljesen öntudatlanul - egy-egy megmozdulásával. Haragszom rá, amiért feleségül vette anyukámat, és haragszom, amiért teherbe ejtette, holott fogalma sem volt az apaságról (és azóta sincs, sajnos), és úgy egyáltalán a szeretetről.
Teltek múltak az évek, mígnem 8 hónappal ezelőtt megismertem valakit, aki miatt szép lassan megnyugodott a lelkem. Már nem okoz mély letargiát, ha azt látom egy újság címlapján, hogy Caramel elhagyta Szerénát Bartók Esztiért, sem az, hogy Palcsó Tomi a Tóth lánnyal tervezgeti az összeköltözést, holott egy hónappal ezelőtt még arról volt szó, hogy. . . . . . . . . . . . .
Mostmár tudom, hogy megtaláltam azt a férfit, aki életem végéig mellettem áll majd, és mindent megtesz a boldogságomért, ahogyan én is az övéért.
. . És ez a tudat, és a szorongva végigolvasott történeted féligmeddig boldog vége engem is boldoggá tesz. (: Szépséges napokat kívánok Neked!
Szó, ami szó nagyon meglepődtem, amikor elolvastam a történetedet. Mintha a sajátomat olvastam volna. Na jó, azért van 1-2 különbség. Pl. az, hogy nálunk már közel 1 éve húzódik a dolog, és 2 hete jutottunk el oda, hogy "életem párja" elköltözött a barátnőjéhez. Nálunk is van egy 3 éves kislány, persze őt szinte minden nap jön meglátogatni. Két hét alatt pedig mit ne mondjak eléggé lestrapálódott. Pedig a barátnője gondolom mindent elkövet, hogy jól érezze magát.
Nem értem a férfiakat!!! Én is azt hittem 8 éven át, hogy mindent megadok neki. Persze nálunk is voltak viták, de én mégis egy rózsaszín szemüvegen keresztül láttam az életünket. Eleinte nagyon nehezen tudtam feldolgozni, hogy azt a sok közös dolgot, amin keresztülmentünk, a gyereket, stb. dobja egy ilyen nőért, de mára már beláttam, hogy ez előfordulhat!
Azt persze nem kell mondanom, hogy én még mindig teljes szívemből szeretem, és amilyen hülye vagyok vissza is fogom fogadni, ha meggondolja magát. Mert most már ő is ott tart, hogy hát a kedvsénél sem érzi jól magát, külön akar költözni, hogy átértékelje a helyzetét, és eldöntse, hogy melyikünket válassza!!!!! Ez a férfilélek?!
Arról szeretnék valamilyen tippet kérni, hogyan tudnám magamban ezt a dolgot minél előbb lezárni? Ha van rá tippetek, légyszi írjátok meg!
Én is rettentő bízok benne, hogy jó fordulatot vesz az életünk.
Az új nőt nehogy sajnáld!:))) Megkapja a megérdemelt jutalmát:)) A férjem nem nagyon híres arról, hogy a kihívásokkal szemben bátran állna. Állítom, hogy még ebben az évben terhes lesz a nője, aztán megjön a baba és megint le kell mondania, ill. kellene, de majd nem tud. és képezld, hogy nem elég hogy ott fog sírni egy kicsi, még Danit is vinni akarja egy héten 3x magukhoz! Ebből volt nálunk a legnagoybb vita! Kész, ezzel az egésszel megpecsételi az életét. Ő nem tud mit kezdeni a gyerekekkel, csak rövidtávon.
MOst az új nő eladja lakását -ami nem is az övé, hanem az anyjáé- és abból kifizetnek, mert a nő baromi megértő, hogy szegény én, milyen rossz lehet nekem itt a világ végén. Bár akkor lett volna megértő, mikor a férjemet látva tátva maradt a két térde, a férjem meg véletlenül beleakadt a farkával:) Na mindegy, és a férjem hálából meg ráiratja a ház én részemet. Állítása szerint nem akarnak ideköltözni, de az tuti, hogy 2-3 évig nem tudják eladni a házikót, főleg nem azon az áron, mint amennyiért most mi áruljuk.
Na lényeg, hogy mi bePestre, csak nem tudom, mikor kapom meg a pénzt, mert ugye az fv-e a nő lakásának eladásától, aztán a Kisfiam megy oviba szeptembertől én meg megpróbálok valahogy visszaevezni a volt munkahelyemre, szerintem esélyem egy szál se, de valahogy csak lesz.
Érdekes, hogy most, a válásunk alatt ismertem meg a lelkivilágát igazán. Eddig úgy látom merőben más oldalát mutatta, bár tudom, hogy ilyen helyzetek az állatot is kihozzák a legkisebb nyusziból is, de fontos sarok-kérdésekben egysezrűen homlok egyenest mást gondolunk. Pl. ő azt mondja, hogy azzal, hogy megcsalt és -amikor még "titok" volt a kapcsoltuk, kéz a kézben flangált a nőjével abban az utcában, ahova az anyósomhoz minden vasárnap családostul jártunk - nos ő úgy gondolja ezzel nem engem alázott meg, hanem ő saját magát. Soroljam még?
Férjem, úgy látom, hogy a nagy érzelmek fellángolnak benne elég korán, nem gondolkodik, csa carpe-di-em, élj a mának, tervei nincsenek hosszú távra, csak a közeljövőre, szóval attól nem tartok, hogy ez a kapcsoalta tovább tart az első nagyobb kihívásnál, de tulképp ez engem már nem is nagyon érdekel.
Elkezdtem olvasni egy jó könyvet a válásokról, annak lelki anatómiájáról, folyamatairól és hogy hogyan lehet könnyen átvészelni, lezárni ezt a korszakot az ember életében, nekem sokat segít.
Hogyan tovább, mi lesz veletek? Hol fogtok élni?
Új seprű jól seper. . . . . . . . .
Hát ennyi idő elteltével végre beteljesült a sorsunk: elválunk.
Nagyjából 2 hónap alatt nagyon sokminden törént. Kb. 1 hónapig nagyon akartam, hogy visszajöjjön a férjem, úgy éreztem olyannak ismertem meg, akire szükségem van, akinek szintén szüksége van ránk.
Aztán ahogy teltek a hetek nagoyn érdekes dolgok történtek, egyre többmindent tudtam meg az ún. januárban kezdődött kapcsolatáról. Pl. azt, hogy nem is januárban kezdődött, aztán folyamatosan hazudozott, pedig semmi mást nem kértem, hogy ha ez már kiderült és csalódást okozott, legalább ne hazudjon tovább. Ezek a ráismerések bennem egyre inkább azt az érzést alakították ki, hogy én nem akarom olyan emberrel élni az életem, akinek folyton a szavait kell figyelnem, és matekoznom, hogy most vajon igazat mondott, vagy sem. Ebben segített az is, hogy egy idő elteltével folyamatosan engem vádolt, szemetezett, mocskolódott. Azt hiszem, ha még tényleg voltak bennm érzések, akkor azok akkor haltak ki véglegesen.
Rájöttem, hogy tulképp nem is kell rá haragudnom. Az anyja egyedül nevelte fel a saját képére. Mai napig támogatja a féjremet hol pénzzel, hol egyebekkel, pl kapcsolatokkal, munakhelyekkel. Soha semmiért nem kellett igazából megküzdeni, lemondania. Miért épp a házasságunkban akart volna ezektől a megszokottakról lemondani. Beletörődtem, megértettem, hogy ez van.
Viszonylag jól meg is egyeztünk, így azért nem a 0-ról kell újrakezdenem az életem a Kisfiammal.
Ja és ő együtt van a szeretőjével, állítólag nagoyn komolyan gondolja és hogy milyen kedves a nő. Hát, amilyen meggondolatlan, valószínű még az idén ismét nős lesz, csak azt nem tudom, hogy mit fog tenni, ha megint a lemondások elé fogja az élet állítani. Egyrészt persze legyen ez az ő gondja, másrészt kissé megnyugtató, miszerint igaz a mondás: mindenki elnyeri végül méltó jutalmát:)
Azért időnként tájékoztass bennünket, hogyan alakulnak a dolgaid! Úgy érzem jó úton jársz, akár hogyan is alakul majd a kapcsolatod a férjeddel. De azért ne írd őt le teljesen, lehet ebből még egy új egymásra találás is!
Minden jót
tucano
Itt vagyok!! A Manó alaposan lebetegedett. Elkapta ezt a nyavajás vírust, talán ma egy kicsit jobban van. Eddig csak itatni tudtam, egyébként mindent kihányt szegénykém. Ma viszont már evett és ivott is magától. Hál'Istennek!
Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy írt, hozzászólt a helyzetemhez. Nagyon sokat segített mindenki!
Hogy mi van velem/velünk? Hát az van, hogy alaposan átgondoltam mindent, most már határozottan jobban vagyok. Ebben az is nagyon sokat segített, hogy mégegyszer elolvasgattam a hozzászólásokat.
Úgy érzem megbékéltem a helyzettel, és most magamra koncentrálok. Már 9 kiló minuszban vagyok. Élvezem, hogy megint feljönnek rám a régi ruháim, sőt a napokban elmentem két alkalommal is, vettem magamnak egy csomó új ruhát, kozmetikumot stb. Újabban megint festem a körmeim és parfümöket is használok. Eddig ezeket a Kicsi miatt nem tettem, azt akartam, hogy mindig "anya szagúnak" érezzen, de úgy látom nem zavarják már ezek a dolgok. Sőt nézegette, hogy milyen is a körmöm, ő is akarta, hogy befessük az övét:)) Hétvégén elviszi a Gyerkőcöt magával egy napra, gondoltam megnézek két kiállítást is, vagy elcsavargok még valahova, csak úgy, minden cél nélkül. Egyedül. Erre kb 3 éve nem volt példa.
A férjem megjegyezte, hogy szerinte már nem kéne tovább fogynom, mert uúgy nézek ki mint régen. De azért én még szépülni akarok tovább. Neki nem sikerült még lefogynia, és látom, hogy nyúzott. Sokat dolgozik. A barátnőmnek azt mondta, hogy nincs ideje mostanában a szerelemre (?), de össze is van most zavarodva. . Ennek egy picit megörültem, de aztán végülis nem foglalkozom vele. Most úgy érzem, hogy még sok idő kell, mire megszületik bennem a gondolat, vagy érzés, hogy mi legyen velünk. Egyenlőre élvezem a mindennapokat, várom a hétvégét, hogy mehessek valahova.
Szerintem is egy kicsit így már más a helyzet, hogy az elején sem vonzódtál hozzá. Akkor az természetes, hogy később még annyira sem fogsz. Ez egyenes folytatása volt a kezdetnek. Úgy gondolom, hogy amit most érzel az nem lehet szerelem csakis ragaszkodás. Ragaszkodni max. egy kutyához érdemes egy pasihoz nem. Soha nem tudnál igazán boldog lenni, és nem érné meg, hogy feláldozzad magad vmiért, amit igazán soha nem szerettél.
Ebben a pár sorban megfogalmaztad a probléma gyökerét.
Újabb kérdés: kibe voltál szerelmes a férjedbe, vagy a szerelembe?
Én úgy látom, hogy a szerelembe, a másik által keltett rajongásba. Neki társ kellett aki kiszolgálja. Ezt elérte. De sex nem működött. Több férfival is beszélgettem, aki azt mondta, ha ez nem működik, keres mást. Hisz igényeik vannak. Talán emiatt van a mondás, hogy a férfinak jobban kell a nőt szeretnie. Talán így kevésbé akar vadászni. A nő nehezebben csábul el, talán több kompromisszumot is képes kötni. Mi előtt valaki a hátamba vágná a kést , ezekért a sorokért , általánosságban írtam. Kivételek vannak.
De talán a te kapcsolatodra is igaz ez.
Van egy gyönyörű gyereked! Próbálj meg "nyertesen" kiszállni ebből, és új életet kezdeni egy új városban.