Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
" Egyébként is úgy gondolta, hgy a szerelem az emberiség nagy, közös érzése, és bármi rossz, ami a szerelemben történik, az a világ összes többi szerelmének is árt."
G. G. Marquez
" Akik szeretik egymást, keresik egymást. Ha a szél kétfelé fújja őket térden is visszamásznak egymáshoz. Ha tengert vetnek közéjük, a lelküket küldik által a tengeren: levélben találkoznak"
Gárdonyi Géza: Ida regénye
Eljön a nap végre!
Lelkünk immáron összeforr
Mint égő láng alatt a viasz
Szívünk ujjongva harsogja
Te vagy a Fény, az Élet, a Vigasz!
Örömöt gyújtanak a Világnak
Két szikrája gyűrűt önt a Vágynak,
Rózsasziromként szórják szét a Mának
Betöltve időt-teret, ölelkezve szállnak.
Szél-gondolat vágtat át seregnyi tájon
Láz-izgalmunk viszi hírül ezernyi fűszálon
Cseppként csillan egy-egy szemfény: Szerelem
Tengernyi bánatot söpör el: TE VELEM!
Arany kezdet, eső illat,
Örökzöld fák kék ég alatt
Fény és Ragyogás, előttetek állok
S kósza szivárványként büszkén gratulálok!
2005. augusztus 23.
"A kezet csak megfogni szabad. Elengedni vétek. Eldobni átok.
Egymásba simuló kezek tartják össze az eget, s a világot! Szeretlek!"
ŰŰ"Senkit ilyenné vagy olyanná tenni nem lehet.
Csak ki lehet hozni belőle ami mélyen lakozik:
a démont vagy az angyalt..."
Tegnap és ma
Volt, hogy meghaltam volna érted, volt, hogy életben tartott élted. volt, hogy csak Te kellettél nekem, volt, hogy miattad éltem életem.
Ma már senki vagy nekem, ma már nem írom levelem. ma már nincs szükségem rád, ma már nem fog el utánad a vágy.
Tegnap és ma. Mindössze két szó, de nekem sokkal többet jelent: megismertelek, majd elvesztettelek... elviselhetőbbé akarom tenni a jelent!
Most semmi nincsen.
Tegnap tisztán sütött a Hold
Sugarával símogatott végig minden bús szempillát
Láttuk, hogy cikázik furán közöttük a fény
Hogy játszik elevenen, mint a nyári kéj
De nem szól, csak hallgat, egyre hallgat.
Most semmi nincsen.
A világ olyan egyszerűnek tűnt
Mint az élet, melyet ezernyi lélek zaja fűt
Lelkek, egy világban, mégis külön térben, síkban és időben.
Egy lélek a sok közül, egy árva lélek,
Mely most nem szól, csak hallgat, egyre hallgat.
Most semmi nincsen.
Készültünk valami újra, valami ábrándra, ragyogásra
Szerettünk volna szeretni, szívtől szívig ujjongani
Boldogak lenni.
Nevetni.
De túl naivan fordultunk és reméltünk
Hirtelen a csönd gyilkolt, a magány ordított
S láttad, ahogy gyönggyé mered szememben néhány csepp bánat
Majd ronggyá apad mindaz, mit ezidáig láttam.
Most eltűnt minden.
Most semmi nincsen.
2002. július 25.
SZERELEM
Csalfa vágyak suhanása hallik
Mi ez? Egy újabb álom?
Vagy a valóság
Hogy egyedül vagyok s hiányzol.
2003. szeptember 10.
Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
-szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-lehullok, de sóhajom
utánad- felemel.
Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani."
szorosan ölelj át,
Hogy mélyen magamba tudjam zárni
a bőröd illatát.
Hogyha majd hideg lesz odakint, és aznap
nem nevet ránk az ég,
S az emberek fáznak, én őrizni tudjam
a tested melegét."
"Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?"
TE vagy minden boldog perc,
TE vagy a legjobb mit életem adott
TE vagy minden, mit szívem rejt.
TE vagy a nap s a fénye az égen
TE vagy a csillag éji ragyogása,
TE vagy az álom, mi örömöt ad nékem,
TE vagy a sóhaj, a csendes éjszakába.
TE vagy a lelkem másik, jobbik fele
TE vagy az kit nekem küldött az ég,
TE vagy a fény, hogy éljek holtig vele,
TE vagy a hang, mit küldött a remény.
TE vagy a teljes, igazi boldogság,
TE vagy az egyetlen szerető lény,
TE vagy most már tudom, régóta várok rád,
TE vagy életemben, a melengető fény."
minden percében rád emlékezem,
álmomban is Te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom."
Az én szemeim vének és vakok,
A Te szemeddel látom csak a fényt meg:
Te viszed súlyát terhem nehezének,
Te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
A Te szellemed ragad engem égnek;
Tél fagyva dermeszt, nyarak heve éget,
S úgy váltok színt, ahogy Te akarod.
Szívembe vágyat és csak vágyat olt már,
Benned születnek gondolataim,
Szavaim lángját lelked tüze szítja;
Nem érek többet nélküled a holdnál,
Amely az égbolt éji útjain
Csak a leszállt nap fényét veri vissza."
elsuhan az Élet.
Miért kell, hogy féljek,
ha mellettem ki éltet.
Alszol, és én nézlek,
szemed alatt képek.
Álmodod a szépet.
Szeretlek Téged."
"A magány fogságában
Szívem halk dalát hallgatom, így számolom az időt,
S ő fájón dobog, alig él már, nem sejtheti az eljövőt.
Élni akar !
De nem tud. Nélküled, ő múló ábránd csak,
Ha nem vagy itt, neki évezred minden pillanat.
Bármerre nézek, csak a semmit látom,
a magányt mely lassan körbevesz,
Elragadja testem, mint földet az ár,
ő engem mély szakadékba vet,
Honnan nincs kiút, csak a remény,
Mely szívemben lángot gyújt,
Hisz míg ő él, addig remél,
hogy újra láthat, majd az álmokon túl.
Remény ! Ki minden szívben rejtőzve élsz,
Mondd, miért fáj mégis, mikor előtérbe lépsz,
miért fáj a magány, s börtönödből, mikor szabadulsz,
Mint ketrecbe zárt madár, ki csak szomorú nótát tud.
S azt is ritkán dalolja, mert szenved, hisz ő maga is rab,
Mint én, Nélküled, sohasem leszek szabad.
Mert börtön-e test, börtön-e szív, melyben éllek,
s őrzőm a végtelen idő, mely a nyomomban lépked,
bilincsbe ver, rám béklyót kötve, magához láncol,
nem látok akkor semmit, a gyönyörű világból,
csak fájdalmat, gyászt, s csak a sírást hallom.
Mint egy virág, mit nem öntöztek régen,
úgy halok meg én is, a magány börtönében.
Mint az eső, melytől szirmot bont a táj,
ha süt a nap, eltűnik, mert rá új élet vár.
Úgy halok meg én is, hisz Nélküled itt csak álom vagyok,
mert ha véget ér az éj, én is egy emlék maradok,
Egy emlék, mely lassan elvész, a múlt homályába veszve,
ki csak utat keres mi hozzád vezetne,
Ő megtalálja, mert érzi, mit iránta érzel,
feltámad, hisz tudja, hogy még érdemes az élet.
Mert Szeret, és bízik, hogy Téged újra láthat,
s egyből eltűnik belőle a bánat,
mert tudja, és hiszi az élet értelmét."
"A magány fogságában
Szívem halk dalát hallgatom, így számolom az időt,
S ő fájón dobog, alig él már, nem sejtheti az eljövőt.
Élni akar !
De nem tud. Nélküled, ő múló ábránd csak,
Ha nem vagy itt, neki évezred minden pillanat.
Bármerre nézek, csak a semmit látom,
a magányt mely lassan körbevesz,
Elragadja testem, mint földet az ár,
ő engem mély szakadékba vet,
Honnan nincs kiút, csak a remény,
Mely szívemben lángot gyújt,
Hisz míg ő él, addig remél,
hogy újra láthat, majd az álmokon túl.
Rád gondolok! - Úgy indázlak körül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössz-e, jössz-e hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled."
Sziasztok! A kedvenc versemből egy részlet,mely az esküvői meghívónkban is szerepel.
"Igézve álltam soká, csendesen.
S percek mentek, ezredévek jöttek,
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetödtek.
S éreztem, szívembe visszatér,
S zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek utjain a vér,
A földi érzés:Mennyire szeretlek!"
(Tóth Árpád:Esti sugárkoszorú
"Ha boldogtalan vagy, mert nem szeretnek, tudnod kell szenvedni, hogy ne süllyedj le a könyörgéshez!"
"Olykor a szívem mélyén soha nem csókolt csókok égnek és el nem ölelt ölelések tépnek, szaggatnak szüntelen."
"Ha minden álmunk valóra válna, akkor elvesztenénk legnagyobb kincsünket: az álmainkat..."
Szép ernő: Sokat ne várj a szerelemtől
Sokat ne várj a szerelemtől
Óh ifjúság őrült ne légy,
Szívedbe téved
És ott hagy Téged
Mint ha cukorra szállt a légy.
Az életedet ne add el érte,
Örök szent eskü nagy hiba.
Mert más az élet
Mint a regények
S mint Charles Boyer a moziba.
Mit is jelent a híres Amor?
Két hétköznap közt kurta bált,
Egy ittas percet
Hogy elfelejtsed
A vénülést meg a halált.
Egy dalt a rémes lárma közben,
Pár szép szót szomjas ajkadon.
Tangót a bárban
Csónakot nyárban
S egy hosszú csókot a padon.
Sétát kettesben fenn a Bástyán,
Suttyomban firkált levelet,
Telefonálást
Kapuban állást,
És sóhajt... és Isten veled.
Jaj ne vár meg a csúf csalódást,
Hízelgő napfény alkonyát,
Mikor a könyved
Legszebb, legkönnyebb,
Csapd be, ne olvasd tovább!
Hervadni kell a szerelemnek,
Hisz az tavaszi ibolya,
Csupán a száraz
Csinált virág az,
Amely nem fonnyad el soha.
Szerelem"Szeretet ember és ember közt: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsga, munka, amelyre minden más munka csak előkészület.Ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben kezdők, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk. Tanulniuk kell egész lényükből, teljes erejükből, magányos, szorongó, torkukban dobogó szívükre figyelve.
A tanulóidő azonban mindig hosszú, lezárt időszakasz, és így szeretni - az messzire és mélyen az életbe nyúló magányt, fokozottabb és elmélyültebb egyedüllétet jelent arra nézve aki szeret. A szerelem eleinte egyáltalán nem feloldódás, odaadás és mással való egyesülés (mert miféle egyesülésre lenne képes, aki még tisztázatlan, kialakulatlan és rendezetlen), hanem magasztos alkalom az egyén számára, hogy érlelődjék, önmagában valamivé nőjön, világgá váljék, önálló, teljes világgá valaki más kedvéért - nagy és sokat kívánó igény vele szemben, valami kiválasztja, és nagyra hívja el. Az ifjú embereknek csakis ilyen értelemben, mint önmagukon végzendő munkát, lenne szabad a szerelmet felhasználniuk...": Rainer Maria Rilke Levelek egy ifjú költőhöz