Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Meghalt az anyukám!!!
Létrehozva: 2006. május 25. 22:37
Az anyukám, ma este 19 órakor meghalt!! Ugyérzem én is meghaltam vele együtt!! Hogy lehet egy szülö vesteségét elviselni, kérlek segitsetek. Hogy értesem meg a kislányaimal, hogy nincs mama!! Könyörög a picilányom , hogy beszélni akar vele, és nem tudom,hogy kezdjek hozzá, hogy megértse, hogy már nem tud vele beszélni!!
Nagyon fáj!! Ti hogy éltétek meg egyik szülötök elvesztését!!
Az én anyukám 4 napja ment el.Váratlanul.Pillanatok alatt.Nem tudom hogy fogom kibírni.Pótolni nem lehet a pótolhatatlant.Elmondhatatlan ürességet és reménytelenséget érzek.Meghalt aki nekem az életet adta és jelentette.Tudom hogy nem maradtam egyedül,mert van egy báttyám aki mindig mellettem áll,a keresztapám aki apa halála után apám volt és nagyszerű barátok.De ettől függtelenül mióta nincs,mintha a szívemet szaggatnák bellülről.
Úgy érzem,ebből az állapotból talán csak egyetlen dolog húzhat ki.
Ha sikerül annyira erősnek lennem mint Ő volt,mert tudom hogy ezt szeretné,hogy ne törjek össze.S én azon vagyok,de annyira nehéz.
Mégis,esküdt tettem Neki hogy így lesz, s büszke lesz majd rám ha lát.
Most olvastam amit írtál
Képzeld nekem aznap született meg picilányom hajnali 4óra 25kor amikor a topicindító hozzászólásodat írtad és 25.hétre. 4,5hónap küzdelem után meg is kaphattam
Tudom véletlen de milyen fura.
Nagyim lassan 6éve meghalt, de nagyon hiányzik a mai napig már csak anyukám és mint picikéim nagyija pont 6éve lesz hogy másik nagyi az anyosóm is meghalt 2002 eléggé fekete év volt nekünk. ő is mindig mondja már olyan vagyok mint nagyink, de tényleg ő is a lábával szedegeti őssze a port a szőnyegekről.
Kedves Lili !
Szép amit irsz és nagyon igaz. Egyik nap a fiam érdekesen figyelt, nem tudtam miért? Egyszer csak megszólalt " anya hasonlitasz a mamára és ezt eddig nem vettem észre". Bizony benézek a tükörbe és valóban sokszor mintha anyukám nézne vissza.
Hát ezt hagyta rám!!
Ez nagyon szép!! Köszönjük!!
Timi
Köszönöm, hogy irtál ! Egyszerüen örület, amit irsz. Részvétem a fiad miatt , biztosan ezt szörnyü lehetett elviselni, és még a betegséged is. Néha nem értem , hogy lehet a sors ilyen amikor elkezdi oszatni az emberre a sok rosszat a boldogtalanságot a fájdalmat. Borzasztoan félek, és mittől? Attól ,hogy megbetegszem, félek ,hogy valami bajom lesz. Akkor mi lesz a beteg férjemmel és a gyerekeimmel. Munkába öltem a fájdalmamat, de tudom ez sem jó ,mert már érzem, nagyon fáradt vagyok és még élni sincs kedvem.
A könyvedet kiadatad? Vagy csak magadnak irtad?
Üdv: Timi
Szia!
Nagyon kedves vagy és nagyon szépen köszönöm a biztattást.
Ma már tudom, hogy ők mindig velem lesznek ha nem máshol a szivemben. Jó lett volna ha a férjem és a gyerekek tudtak volna segiteni ezt egy kicsit valahogy tulélni. A pici lányom nagyon ragaszkodott a mamihoz ő bizony a mai napig beszélget vele, pedig 3 éves volt amikor anya elment. A másik kislányom keresztapja volt az öccsém, nagyon jó volt a kapcsolatuk, nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Dóri bizony sokat sirt karácsonykor, sokat beszéltünk Attiról, elmesélte a tavalyi karácsonyt amikor elvitte a keresztapja és minden évben szinte. Várja mikor áll meg az autoja a ház előtt. A mai napig utálja azt a tipusu autot amilyenben meghalt a keresztapja, sőt ha ugyanolyan tipusu és szinüt lát először örül, aztán befogja a szemét és kiabálja utálom ezeket az autokat látni nem birom. tehát neheziti még ez is. Közben a férjem sulyos beteg lett, most rá is kell figyelni. Valahogy van olyan az ember életében amikor sok sok teher zuhan rá
nem tudom mivel érdemeltem ki. de most ez van.
Üdv: Timi
Kedves Timi es mindenki!
oszinte reszvetem edesanyad es ocsed elhunytaval, teljesen at tudom erezni a vesztesegedet. Engem a nagyim nevelt fel mar 18 eve halott de maig hianyzik, ha nagyon padlon vagyok ma is vele beszelgetek.
Jo hogy vannak gyermekeid igy az elet kicsit konnyebben terit vissza teged a napjaidba. Egy fiatal elet elvesztese iszonyu tragedia.
Tudom mert a 19 eves fiam aki egyetlen gyerekunk volt 1995 ben meghalt . Ongyilkos lett. A halala utan teljesen osszeomlottam , elotte evben rakos lettem, meg kezeltek amikor ez tortent velunk.
Ma mar felpeultem a depressziombol majdnem teljesen, de eletem vegeig gyogyszereket (antidepresszanst kell szednem), koszonhetem a gyogyulasomat a remek orvosnonek ,a ferjemnek, baratainknak akik mellettunk alltak vegig a bajban.
Akkor en is ugy ereztem hogy ez az a pont amit nem lehet kibirni, novellat irtam honapokig megszallottkent dolgoztam rajta mert ez volt az egyeduli ami atlenditett a napokon.
Amiert ezt leirtam talan az hogy a legnagyobb fajdalom is csitul idovel. Nem, soha nem mulik el kivaltkeppen karacsony szuletesnap nagyon nehez, de egyszer beke koltozik az ember szivebe, az evek lassan segitenek elfogadni az elfogadhatatlant.
Kivanok nagyon boldog ujevet, sok szeretet erot es kitartast mindenkinek es megnyugvast azoknak akik szeretteikkel mar csak gondolatban tudnak egyutt lenni.
szia
először is fogadd őszinte részvétem..bár meglehetősen közhely,de igaz..
annyít tudok neked mondani,hogy tégy úgy,ahogy neked most a legjobb,és amit a belsőd diktál..mert az a legjobb.
én édesapámat 8 éve vesztettem el,és nem az volt a legnagyobb fájdalom(ha ez mérhető egyáltalán),hanem a lányom elvesztése..
..én azt hiszem,hogy velünk/veled vannak az Angyalok,akik segítenek,és átölelnek mikor nehéz..
a gyászról beszélni kell,főleg a gyerekekkel..mindent éreznek,és legjobb mihamarabb elmondani..nehéz,de csak nekünk tűnik annak,a gyermek könnyebben boldogul ezzel,ha szabad így mondanom..
talán kezdd azzal,hogy nincs halál..mennyország van,és anyud boldog,hiszen a szó:megboldogult is innen ered..
okosabbat nem tudok én sem,óvjanak az angyalok
ölellek így ismeretlenül is..
Én vagyok a szelíd őszi eső
Ne állj zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
Ott vagyok minden hangban veled,
A csendesen köröző madár szavában, de én
vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem haltam meg.
Ismeretlen
Biztosan nagyon fáj. Rettenetes lehet.
Most fedeztem fel ezt az oldalt,agyonbőgtem magam,olvasva soraitokat.
Az én ÉDESANYÁM 8 éve meghalt,csak úgy váratlanul,tele energiával ,tervekkel.Nagyon közel álltunk egymáshoz,nem is anya-lánya kapcsolat,hanemmint két legjobb barátnő.Mindent megtudtunk beszélni(most lányom 28 éves,vele is nagyon bensőséges a kapcsolatom)
Amióta nincs,már semmi nem olyan,az ünnepeket se várom,egyszerűen az ŰR amit hagyott az nem akar halványodni-beforrni.Ma első utam a temetőbe vezetett,nagyon hiányoznak Apámmal együtt ,Ő is már 5 éve nincs közöttünk.
Aki közel állt a szüleihez,sajnos az idő múlása se gyógyítja fájdalmunkat,csak az élet megy tovább és élni kell,ha nem másért ,gyerekeinkért.
Mindenkinek kívánom,hogy valamennyire tudjon továbblépni és BÉKÉS BOLDOD ÚJESZTENDŐT kívánok szeretetben jó erőben-egészségben
Marcsi
Sziasztok!
Háát mit is mondhatnék??? Meghatódtam hogy épp most kattintottam erre a témára.
Az én édesapám 2005 nyarán halt meg, váratlanul, 69 évesen, hirtelen, nem betegeskedve. S épp ma hajnalban a rám abszolút nem jellemző álmatlanságtól szenvedve "írtam" neki levelet...
Tudom, hogy nem továbbíthatom, de valahogy megnyugvással töltött el, hogy "elmondhattam" neki amit érzek.
Azon a nyáron júliusban rosszul lett (tüdőembólia), kórházba került, néhány nap múlva hazajöhetett. Kezdett helyre jönni. Megviselte egy kicsit a vizsgálatsorozat, de tartotta magát, s újra bevetette magát a kerti és barkácsmunkákba. A gyógyszereket amelyeket felírtak neki, lelkiismeretesen beszedte, lemondott a dohányzásról (aki nem volt hajlandó még fejfájásnál sem bevenni gyógyszert...). Augusztus 7én a névnapom után két nappal, s három nappal a születésnapom előtt itthagyott minket. Aznap este barátnőmnél voltam, Anya telefonált, s hát nem vagyok rá büszke de száguldottam haza, már hiába.... Szombat éjszaka törént, s vasárnap mintha még ott lett volna...elköszönni (???)
Már hétfőn mindent mentem és intéztem, amit ilyenkor kell. Anyu és a Bátyám - akik ott voltak mellette tehetetlenül, amíg a szakszemélyzet küzdött az életéért - kikészültek. Mindketten. Három hónap múlva következtem én. Úgy éreztem, hogy nem értik meg, hogy nekem is hiányzik. Mintha én nem gyászolhattam volna, csak ők. S közben vígaszt KELLETT (belső kényszer) nyújtanom. Aztán beszéltem velük, megbeszéltem velük. Jobb lett.
A mai napig nem szeret sem a tesóm, sem Anyu bemenni a műhelybe, én meg imádom. Mintha egy szentély lenne, ahol "rátalálok" egy kicsit.
Amikor a kórházból hazajött azt mondta, hogy mégegyszer nem megy kórházba. Van két keresztfiam, mindig bohóckodott velük, imádták/imádják. A nagyobbik akkor 8 éves volt, megmakkant a kissrác, a kicsi 5 éves volt, ő a korának "megfelelően" viselkedett. A lényeg, hogy Apu állandóan mondogatta, hogy nem akar "vén ember" lenni, meg betegen feküdni stb stb. Tudom! Sokan mondogatják. S tessék! Nem lett az... s tudjuk jól, ha akkor a szakszemélyzet újraéleszti, nem az az ember lett volna, aki előtte volt. "Így kellett lennie" (???). Nem tudom!
Minden esetre megnyugvás a szomorúságban, hogy végülis az akarata teljesült. Nehéz nélküle. Nagyon nehéz. Azt hiszem tényleg nem old meg mindent az idő. De fontos, hogy az emlékeik bennünk vannak, a szívünkben, a lelkünkben, az ÉLETünkben, tettinkben, szavainkba. Szeretjük őket, s azt hiszem, a "maguk módján" szeretnek minket. Hát fel a fejjel, s éljünk "velük" együtt tovább, mégha fizikailag nem is lehet. ITT VANNAK! KÖZÖTTÜNK
Egészséggel, örömmel, emlékekkel és szeretettel teli új esztendőt kívánok MINDENKINEK.
Nekem is meghalt az Anyukám, már jövőre lesz 11 éve, de most még rosszabb, mint mikor meghalt. Sajnos már beteg volt 8 hónapja, és tudtuk is, hogy be fog következni, de mégis váratlanul ért. Akkor 21 éves voltam, Ő 48. Nagyon fiatal volt még és most, hogy nekem is vannak gyerekek szörnyű, hogy nincs. Nem tudják mi az igazi nagymamai szeretet, mert hiába van nagymamájuk, nem érdeklik őt a gyerekek.
Én folyton mesélek a gyerekeknek Anyuról, milyen volt, nézegetjük a fényképét, és szerencsére dvd-n is tudom Őt mutatni. Gyakran megyünk a temetőbe is.
Mondanám, hogy az idő mindent begyógyít, de én ezt nagy butaságnak tartom. Sajnos saját tapasztalatból beszélek. Sok erőt kívánok az új évben. És egy ölelést így ismeretlenül. Szia, Zsuzsa
Nagyon jó.hogy leirtad,sajnálom ami Veled történt...
Én is azt kivánom,hogy enyhüljön a fájdalmad.
Jó egészséget Neked és Családodnak!
Annyira sajnálom!
Igen,ilyenkor tudja meg az ember(sajnos utólag) ,hogy mennyire jó,hogy itt vannak köztünk.Amig itt vannak addig nem tekintjük ajándéknak.....
Azt nem mondom,hogy kárpótlás lesz a kicsi és a párod de sokat fognak enyhiteni a fájdalomban.Igaz a testvér és a szülő nem pótolható!!!!!
Sziasztok!
Teljesen véletlenül toppantam ide, de megragadott a téma, már fél órája itt bőgök, ahogy a hozzászólásokat olvasom.
Nagyon szomorú dolgok ezek, ahogy az ember halad előre az életében, egyre több a gyász, a szomorúság. A gyerekek születésével egyre jobban retteg, hogy nehogy történjen velük is valami. Meg a közeli távoli rokonokkal. Valakinek az elvesztése felfoghatatlan, elfogadhatatlan dolog. Nem is maga a tény, hogy elment, hanem az űr, amit maga után hagyott.
A szüleim elváltak pici koromban, az anyukámmal maradtam, rendkívül szoros kapcsolat alakult ki köztünk, 30 éves koromig otthon laktam, együtt a nagyszülőkkel, akik közben meghaltak, de azon túltettem magam. 30 évesen férjhez mentem, elköltöztem az ország túlsó felébe, akkor kezdett betegeskedni az anyukám. Nagyon megviselte a hiányom, hiába költözött hozzá a barátja, akivel már akkor 15 éve tartott a kapcsolat. Az első daganatot követte a többi áttét. Közben megszületett a kisfiam. Kezdte volna az ovit, amikor súlyosbodott a helyzet, és hazaköltöztünk az anyukámhoz. Rettenetes félév volt, a kicsi 4 évesen ott volt a nagyi mellett, látszólag nem viselte meg a nagyi leépülésének látványa, nem is kereste, amikor elment, a temetésén is élvezte a társaságot. Utólag visszagondolva talán oda vezethető vissza az, hogy sokat foglalkozik balesetekkel, tragédiákkal, és hogy minden őt érintő negatív dologra nagyon rosszul reagál, és a halált emlegeti. Nem tudom jól tettem-e, hogy magammal vittem, de muszáj volt ott lennem az anyukám mellett. Biztos, hogy nagy segítség voltunk neki átvészelni azt a szörnyűséget, amin keresztül ment. Sokszor kibuktam, kirohantam bőgni a kert végébe a tehetetlenségtől. A páromat hívtam telefonon, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Amikor meghalt, szinte megnyugodtam, hogy végre vége. A temetés körüli hercehurca a rokonok vendégül látása, a hazaköltözés adott tennivalót egy ideig, nem sok időm volt töprengeni. Aztán visszaköltöztünk, a kicsi oviba ment, és én meg ott maradtam minden fájdalmammal. Dühös voltam, hogy miért tette ezt velem, hogy ilyen emberhez méltatlan módon ment el. Nem tudtam semmi szép emléket elővenni a mélyből, csak azt láttam magam előtt, ahogy magatehetetlenül feküdt a szobájában, az új ágyában, amit vettünk neki. Nem tudtam kimenni a temetőbe. Mindez kilenc hónapig tartott. Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott, előjöttek a szép emlékek, eltüntek a rosszak. Nem értettem, mi történt. Aztán megértettem, valószínűleg akkor fogant meg a kislányom. Úgy éreztem, őt küldte maga helyett, ezt a kis tündért, akire mindig is vágytam.
Ennek már több mint három éve, azóta sem telik el nap, hogy ne jutna eszembe az anyukám. Hogy mit tenne, mit mondana. Érdekes, hogy a mondataimból, a mozdulataimból, a gondolataimból is mintha ő köszönne vissza., ahogy ő mondta, ahogy ő csinálta. Igyekszem a gyerkeimnek továbbadni azt a nagy szeretetet, amit tőle kaptam. Mert ez a világ rendje.
Elnézést, hogy kicsit bő lére eresztettem a mondandómat, de jó volt egy kicsit kiírni magamból. Ha csak egyvalakit megvígasztal, már érdemes volt...
Jó éjt, és boldogabb új évet!
Vigyázatok rájuk mig lehet, én azt hiszem akkor lettem igazán felnőtt amikor anyukám meghalt. Egy testvér elvesztése is szörnyü, sok -sok emlék , vagy amikor a gyerekeim beszélnek vagy civakodnak. Eszembe jut nekem is mennyit marakodtunk, milyen jó lenne látni beleturni a szőke hajábam, és rászolni.
Csak nyugi , ma már a 2-es uton jelzi egy fejfa Fehérvári Attila élt 30 évet. Egy élet ennyi?
Nagyon sajnálom!!
Nekem hála Istennek még él mindkét szülőm.Egészségesek és nem betegek...Én csak azt tudom,hogy -szerintem-hatalmas fájdalom és hiába ez az élet rendje ,erre nem lehet felkészülni.Barátnőm is ezt mondta amikor meghalt az anyukája,hogy egy darab belőle is meghalt.
Kivánom Neketek,hogy 2008 ban legalább egy picit enyhüljön a fájdalmatok .Meséljetek nagyon sokat a gyerekeiteknek mert Bennük élnek Ők tovább.
Ma este mondtam a páromnak,hogy az ember fel sem fogja,hogy milyen szerencsés,hogy még élnek a szülei és nagy unokák vannak hiszen igy napról napra mélyebb emlékeket hagynak bennük.
Nagyon sajnálom...
Próbáld úgy felfogni, hogy Ö már bölcsebb nálunk, és most más
feladatot kapott! Onnan vigyáz mindannyiótokra....