A döntésképtelen
Már azt se tudja eldönteni, mit kér inni. Hiába van előtte az étlap, fogalma sincs, mit rendeljen róla. Minden tételre rákérdez (“Ugye a sült oldalas nem zsíros húsból készül?”), és a pincér legalább ötször visszatér az asztalhoz, mire össze tudja kaparni, mit is szeretne. Rosszabb esetben rendelés után még egyszer meggondolja magát. Eléggé feltartja a pincért ahhoz, hogy a többi asztalra sokkal kevesebb ideje jusson. Természetesen a pincér tortúrája végén nem ad borravalót.
A mindig mindenhol ugyanazt rendelő
Az előzőnek éppen az ellentéte, aki nem bízik az éttermek konyháiban, ezért biztonsági okokból mindenhol ugyanazt rendeli. Ez többnyire valami végtelenül egyszerű, nehezen elrontható étel: rántott sajt, rántott hús vagy valami hasonló. Persze ez még önmagában nem nagyon idegesítő, de az már inkább, amikor emberünk az elképzeléseihez akkor is ragaszkodik, ha mondjuk épp egy kínai étteremben üldögél, ahol a kedvence nem szerepel az étlapon. Igen, láttam már ilyet.
Az ember, aki zabálni jött
Egy-két évente megy csak el étterembe, de ha már pénzt költ ilyesmire, elvárja, hogy degeszre zabáltassák. Kihozhatják neki a világ legfinomabb fogását is, ha nincs vele teli tömve a tányér, garantáltan duzzogni fog. A minőség helyett a mennyiségre megy. Ha szeretnénk megspórolni magunknak a “Mi ez a bolhafingnyi adag a tányér közepén?” jellegű szövegeket, de mégis étterembe szeretnénk vinni emberünket, inkább valami klasszikus, ízes konyhájú, tömős csárdát válasszunk, és messziről kerüljük a fine diningot.
A teli szájjal beszélő
Ha beszélni és rágni próbálsz egyszerre, annak ritkán van jó vége, a szádból kipotyogó megrágott ételdarabok pedig még annak az étvágyát is képesek elvenni, aki mindezt csak tisztes távolból nézi. Ha pedig ülnek veled szemben, abban biztos nem lesz köszönet.
Az örök kóstolgató
Az ember, aki valamiért mindig azt kívánja meg, amit az asztaltársai rendeltek. Az egyenesebbje – ez nem igazán zavaró – nyíltan kóstolót kér, a rosszabbja addig nézi a tányérunkat kigúvadt szemmel, amíg elegünk lesz, és magunktól felajánljuk neki a kóstolót. Az agresszívabbja egyenesen arra törekszik, hogy elcserélje ételét a miénkre, mondván neki a sajátja egyáltalán nem ízlik, de nekünk biztos bejön majd.
A fontoskodó
Ha ő beül valahová, az esemény. Na nem neki, hanem az étterem dolgozóinak és a többi vendégnek. Elvárja, hogy maximálisan körbeugrálják, és lehetőleg mindig kér valami olyat is a pincértől, ami annak egyáltalán nem munkaköri kötelessége (“Kérem, figyelmeztetne pontosan egy óra múlva, hogy be kell vennem a gyógyszeremet?”). Alap, hogy az ebéd, vacsora valamely pontján kihívatja a séfet, hogy az ételekről beszélgessen vele, és ugyanerre számíthat az üzletvezető is. Megsértődik azon, ha nem ismerik fel egy olyan helyen, ahol már másodjára jár, és folyton csettintget a pincérnek.
A folyton a telefonján csüngő
Már úgy lép be az étterembe, hogy a telefonján beszél valakivel. Rendelés közben is gondolkodás nélkül felveszi, a pincért pedig szemmozgással és gesztikulációval ösztönzi arra, hogy majd jöjjön vissza később. Hiába ülünk vele kettesben egy asztalnál, az okostelefonján gátlástalanul csetel, vagy olvasgat, miközben mi kínunkban a cipőnk orrát fixírozzuk. Néha észbe kap, elnézést kér, leteszi a mobilt, de az valahogy fél perccel később újra a kezében köt ki, és ott folytatja, ahol korábban abbahagyta.
A nagy variáló
Tudja, hogy mit akar, sőt már túlságosan is tudja. Magabiztosan rendel, de valamiért sosem felel meg neki úgy, ahogy azt az étterem nyújtja, így mindig variál egy kicsit. “A teát kérhetem citromszelet helyett citromlével?” “Szólna a szakácsnak, hogy a vadasom szószába ne rakjon mustárt?” “Kérhetem a rakott krumplit kolbász nélkül?” “A cézár salátát tojás nélkül kérném, jó?” Persze egy-egy ilyen kérés még teljesen helyénvaló is lehet, de a nagy variálók egyszerűen képtelenek külön megjegyzés nélkül bármit is kérni az étlapról.
A hangoskodók
A többes szám itt szándékos, mivel egy ember ritkán túl hangos, bár ült már olyan figura az asztalom szomszédságában, aki olyan hangerővel ordibált a telefonjába, hogy legszívesebben kitéptem volna a kezéből. Angol legénybúcsúzók, bulira alapozók, minden egyes új étellel, itallal közöset szelfizők, részegek, hatalmas turistacsoportok és emberek, akik valamiért abban a tudatban élnek, hogy övék az egész étterem. Nyilván nem vágyunk arra, hogy síri csendben költsük el a vacsoránkat, de amikor üvölteni kell azért, hogy a szemben ülő halljon minket, az már sokkhatásként ér minket.
A naggggyon szerelmes pár
A vendéglőbe sokan járnak romantikázni, és nincs is semmi baj azzal, ha két ember egy jó pohár bor mellett, gyertyafényben fogja egymás kezét, miközben egymást nézik csillogó szemekkel. Viszont ha ez a két ember vadul smárol az asztalnál, és úgy tapizzák egymást, mintha fél percen belül ágynak esnének, az már egy kicsit több a soknál. Egy ilyen jelenet könnyen el tudja venni az étvágyunkat.
