A 18. században az európaiak többsége valósággal rettegett a paradicsomtól. De tényleg: az Újvilágból származó zöldség (vagy gyümölcs, ebben a vitában nem kívánunk állást foglalni) beceneve a sokat sejtető mérgezett alma volt, mivel a fogyasztása gyakran halállal végződött. Csakhogy ebben nem elsősorban a paradicsom volt a ludas, hanem az étkészlet: a gazdagok ugyanis előszeretettel használtak óntányérokat, amelyeknek magas volt az ólomtartalmuk, ha pedig a rendkívül savas paradicsom ezzel kölcsönhatásba lépett, az könnyen vezethetett halálos ólommérgezéshez. Mindezzel viszont akkoriban nem voltak tisztában, így szegény paradicsomot tették meg bűnbaknak.
A megítélésének az sem sokat használt, hogy eredetileg nadragulyafélének vélték: ez a növény nagy mennyiségben tropán-vázas alkaloidokat tartalmaz, és ezért súlyosan mérgező, korábban pedig a boszorkánysággal és a fekete mágiával társította a népi babona. A paradicsom egyik legkorább írásbeli említése egy 16. században élt olasz gyógynövénykutatótól, Pietro Andrae Matthiolitól származik, aki az aranyalmát (ő így nevezte) a nadragulyával rokon mandragórafélékhez sorolta, amelyet afféle mágikus afrodiziákumnak tartottak: szóval a paradicsom egyszerre volt halálos méreg és a szexuális kísértés melegágya, ami ugyebár nem feltétlenül jó ajánlólevél.
Egy szép paradicsom (Fotó: Wikipedia)
A paradicsom rossz hírnevét azonban nem Matthioli, hanem egy angol borbély (sebész), bizonyos John Gerard 1597-ben megjelent, elírásokkal és innen-onnan összegereblyézett hamis információkkal telezsúfolt műve, a Herball alapozta meg igazán. Ebből egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a növény romlott, bűzös és rossz ízű, a levelei és a szára pedig mérgezőek.
Az európaiak ebben időben azt is hitték, hogy a paradicsomot a forró égövi országokban, például a zöldség származási helyén, Mezoamerikában a legoptimálisabb fogyasztani. Annyiban igazuk is volt, hogy a zöldséget – amit tomatlnak neveztek – az aztékok már Kr. u. 700-ban előszeretettel habzsolták, míg Európában csak az 1590-es években kezdték el termeszteni (sokáig inkább csak dísznövényként), miután az amerikai expedíciókról visszatérő spanyol hódítók behozták magukkal az első paradicsommagokat.
Bár a 18. század végére, illetve a 19. század elejére már Európában, illetve Angliában is terjedőben volt a paradicsomevés (köszönhetően egy csodás új ételnek, amit úgy hívtak: nápolyi pizza), az Amerikai Egyesült Államokban még jóval óvatosabban, sőt gyanakvóbban álltak a zöldséghez: bár számos farmer termesztette, arról már fogalmuk sem volt, hogyan is lehetne elkészíteni vagy elfogyasztani (na, nem mintha ez olyan bonyolult lenne).
Noha a 19. század húszas éveiben már több száz, paradicsomot tartalmazó recept jelent meg különféle helyi folyóiratokban és újságokban, a növény potenciális mérgező hatásával kapcsolatos félelmek és babonák továbbra is megmaradtak. Amire még egy lapáttal rátett egy új kártevő, a zöld paradicsomhernyó tömeges felbukkanása is: ezek a nagyméretű, szarvszerű farokkal ellátott, elképesztően falánk rovarok nagy riadalmat keltettek a gazdálkodók körében, mivel úgy tartották, hogy mérgezőek, akár egy csörgőkígyó (a rend kedvéért jegyezzük meg egy zárójelben, hogy a paradicsomhernyó természetesen az emberre egyáltalán nem veszélyes, azonban a paradicsomra, a burgonyára vagy a paprikára már annál inkább). Jellemző, hogy még az egyébként szériőz újságnak számító Syracuse Standard (ma is létezik egyébként, csak más néven) is beszámolt egy esetről, mely szerint egy férfit megszúrt (vagy megharapott, ki tudja) egy, a kertjében talált, kb. 13 centiméteres paradicsomhernyó, szerencsétlen flótás pedig szörnyű kínok között, görcsökben fetrengve szenvedett ki.
A zöld paradicsomhernyó (Fotó: Wikipedia)
Aztán a paradicsommal szembeni ellenérzések lassan-lassan alábbhagytak: a gazdák komolyan elkezdték vizsgálni a paradicsom felhasználási lehetőségeit, és már különböző fajtákkal is kísérleteztek. Az 1850-es években a paradicsom a neve már olyan jól csengett, hogy a piacokon (legalábbis az angolszász piacokon) már más – azaz a paradicsommal valójában nem rokon – növényeket is így neveztek annak a jobb eladhatóság érdekében. Aztán 1897-re Joseph Campbell felfedezte, hogy a paradicsom konzerv formájában is kitűnő, ezzel pedig megkezdődött a sűrített paradicsomleves máig tartó tündöklése.
Ma a paradicsomot világszerte számtalan változatban fogyasztják: heirloom (magyarul örökség), roma, cseresznyeparadicsom – csak hogy néhányat említsünk –, és évente csaknem kétszáz millió tonnát termelnek világszerte. A zöldség sötét és fenyegető múltjára szinte már semmi nem emlékeztet: leszámítva talán az 1978-ban készült A gyilkos paradicsomok támadása című bizarr, ám komoly kultusznak örvendő horrorparódiát és annak megkérdőjelezhető minőségű folytatásait, amelyben hatalmas paradicsomszörnyek terrorizálják a lakosságot.
