„Két nagyon jó barátom van a suliban: Marci, Szilárd és Matyi” – mondta Míra az anyukájának, miközben hazafelé sétáltak. Egy pillanatra kizökkent, meghökkent, majd nevetni kezdett. Azt gondolnánk, hogy a gyerekszáj az abszurditása miatt humoros és figyelemfelkeltő. Pedig nem ez a titka. A gyerekek született szónokok. Csak aztán kilúgozzuk a beszédüket, és nagyon gyakran sémákban gondolkodó, nyelvi paneleket összerakó unalmas felnőttekké neveljük őket.
A jól beszélő ember, akire sokan figyelnek, és hatással van a környezetére, minden történelmi időben sokat ért. Nevezhették szónoknak, prófétának, vezetőnek – vagy lehetett egyszerű történetmesélő. Ma az üzlet világában leginkább csak előadónak hívják, de ha eladja a portékáját, vagy meggyőzi a munkatársait az új célról, netán nagyvállalat élén ösztönzi a munkatársait, akkor abban már pénz is van, nem kevés. Csakhogy jól beszélni, legyen szó egy kisebb közösség előtt elmondott beszédről, vagy munkahelyi értekezletről, netán egy fontos pályázatról – nem is olyan könnyű.
Nincs annál szörnyűbb, mint amikor valaki összeállít egy túlzsúfolt prezentációt, és amit kivetít, azt olvassa fel (jobb esetben mondja el) a hallgatóságnak. Dögunalmas.
Megindul a rajzolgatás, a kalandozás, a szemtelenebbek előveszik a telefonjukat, és titokban vagy látványosan azt babrálják. Nincs olyan élethelyzet, ahol ne lenne rá szükség, hogy aki beszél, érdekes legyen, a mondanivalója mélységgel, értelemmel telítődjék. Alapelvárás, mégsem sikerül mindig teljesíteni. Most néhány példát szeretnék arra mutatni egy szakértő segítségével, mi lenne, ha a gyerekeket figyelnénk, és a beszédükből technikákat, eszközöket lesnénk el. A gyerekekben ugyanis még minden megvan – ösztönösen, öntudatlanul – az, ami az érdekes beszéd alapja.
Ne csak az agyra akarjunk hatni!
„A felnőttek úgy gondolkodnak, hogy ha mondani akarnak valamit, akkor meghatároznak egy célt – vagyis az agyra akarnak hatni – mondja Györffy Kinga retorikai-storytelling tanácsadó. – Ahhoz azonban, hogy a beszédünkkel változást érjünk el, cselekvésre késztessünk, az érzelmeket is mozgósítanunk kell. A történetmesélés a legősibb, legtermészetesebb eszköz erre. Sokat veszít az, aki kizárólag az érvekre hagyatkozik, mert az érvre mindig születik egy ellenérv, és előbb-utóbb vitát generál.
Ha megfigyelünk egy kisgyereket, akkor ő mindig az élményeit, a tapasztalatait meséli el, a világot a történetein keresztül értelmezi.
Amikor Zsoltika reggel az iskolába ér, lelkesen mesélni kezdi az előző napját: tegnap délután anyukámmal elmentünk a játszótérre, ahol azt történt, hogy Panni felmászott a hintára, és képzeld, alig kúszott egy kicsit, kiabálni kezdett, hogy segítség, segítség! És akkor én odaszaladtam, hát, ott csüngött, a rózsaszín kabátjában, és az arca vörös volt, és... – és mesél, és mesél, és a tanító néni kiigazítja: Zsoltika, és-sel és hát-tal nem kezdünk mondatot…
Győrffy Kinga (fotó: facebook
„A kisgyerekek önfeledt mesélési kedvét az oktatási rendszerben nagyon hamar elvesszük – mondja a szakértő. – Kevés az idő, iskoláskorban már az is csoda, ha egy-egy gyerek a napi oktatás során 5 percet beszél, és akkor az még nem szabad, élményszerű, önfeledt beszéd. A bátorítás, az öröm, az őszinteség sokadlagos lesz. Pedig a gyerekek olyan retorikai tudás birtokában vannak, amit aztán könyvekből vagy előadásokon, vagy tréningeken szerezhetünk vissza. A kisgyerek beszédére jellemző, hogy színes, sok benne a figyelemfelkeltő és kapcsolatteremtő szó: „Képzeld!”. A gyerekek a sztorit párbeszédesítik: ez a figyelem élénkítésének legősibb módja, azért hatékony, mert a társalgási nyelv könnyedségét, természetességét tartja meg.”
Györffy Kinga
A Babes-Bolyai Tudományegyetemen, majd az ELTE-n tanult pszichológiát és nyelvészetet. Még egyetemistaként, a két terület találkozási pontján találta meg azt a témát, amellyel ma is foglalkozik: a meggyőzést (a meggyőzés természete és technikái). Egy amerikai és egy angliai ösztöndíj, három országos szónokverseny és két díjnyertes beszéd után, már huszonhárom évesen lehetőséget kapott arra, hogy amit addig tanult, élesben is kipróbálja. Az elmúlt tíz évben több száz felső- és középvezető, startupper, valamint egyetemista előadás-technikai és történetmesélés/storytelling fejlesztésében, felkészítésében vett részt. 2015-ben ő volt az Imagine Cup innovációs világverseny döntőjében közönségdíjat nyert Mistory nevű magyar csapat retorikai tanácsadó-trénere.
„Add elő magad – A magával ragadó előadás titkai” című könyve 2015 novemberében jelent meg. Ez az első magyar könyv, amely részletesen tárgyalja a storytelling, vagyis a meggyőzési célú történetmesélés témáját.
„Az óvónéni szavai olyan puhák voltak ma”
A gyerekek nagyon sok érzelmileg, hangulatilag erős kifejezést használnak – a semleges, szürke szavak helyett. Ezenkívül a legnagyobb természetességgel építik be az érzékszervi kifejezéseket: „Az óvó néni szavai olyan puhák voltak ma”.
„Azért fontos mindez, mert az agy ezeket a mondatokat sokkal könnyebben rögzíti és idézi fel – magyarázza Györffy Kinga. – Ami érzéssel vagy érzékszervi élménnyel telített, arra jobban emlékszünk, a felszabaduló dopamin miatt. A gyerekek gyakran alkalmaznak egyéni szófordulatokat, a szóalkotásuk friss, eredeti. Nem félnek attól, hogy valamit helytelenül vagy hibásan használnak, bátran beszélnek. Amikor egy kisgyerek azt mondja: „Anya, meséld el, hogy barátkoztad össze apát” – az izgalmasabb, mintha azt mondaná, amit a felnőttek: „Anya, meséld el, hogy szerettél bele apába” – mert az összejöttél és megismerted szót is belesűríti a barátkoztad össze kifejezésbe.
A gyerek merészen játszik a nyelvvel, és ha ezt a felnőtt is megtenné, érdekfeszítőbb lenne a mondanivalója.
Jelenet a Boyhood című filmből. (fotó imdb)
Tempó, erő, magasság
A gyerekeknek nem gond az sem, hogy a hangjukkal játszanak. Öntudatlanul keltik életre a történetet, emelik ki a számukra fontos részeket – azáltal, hogy gyorsítják és lassítják a tempót, emelik és csökkentik a hangerőt, mélyítenek és magasítanak. A titkuk a váltakoztatásban van. Ezt kellene újra megtanulniuk a felnőtteknek is. Mert aki vált(ak)oztat, annak elevenebb és ezáltal érdekesebb is lesz a beszéde, mint annak, aki monotonon, egyhangúan ad elő valamit.
„A magas hangokkal az örömöt, az elragadtatást tudjuk kifejezni, a mélyek már az erőt, ellenkezést testesítik meg – mondja Györffy Kinga.
Aki beleéli magát egy történetbe, az a szívét is beleadja, így tud a másik szívére hatni.
Lelkesedést például csak lelkesedéssel, és mosolyt is csak mosollyal lehet kiváltani. A gyerekeknek még őszinte a mosolyuk. És akkor mosolyognak, amikor kell. A felnőttek ezt is kontrollálják. Létezik az ún. stewardess mosoly, amikor csak a szánk mosolyog – vagyis erőltetett műmosollyal reagálunk valamire, a szemünk azonban elárulja az igazságot. Az arcunk szinte kettéválik: alul hamis, felül őszinte.”
Vigyünk kontrasztot a mondatainkba!
A gyerekek nem félnek erős, ellentétes dolgokat mondani. „A kedvességemet látta rosszaságnak az óvó néni.”, „Az ember sok mindenkit szerethet, de szeretője csak egy lehet.”
„A kicsik e mellett sosem prédikálnak, nem magyarázkodnak, és nem fogalmaznak meg szabályokat – magyarázza a szakértő. – Plasztikussá teszik a témát, megjelenítik a problémákat. A felnőtteknek ezt is érdemes lenne ellesniük. A pusztán közlésekre és utasításokra épülő beszédmód csöppet sem hatékony a gyermeknevelésben. Mint ahogy a mechanikus kérdezősködés sem. Amikor a gyerek napi élményeit kevés időbe préselve, sablonkérdésekkel próbáljuk megtudni, biztos kudarc vár ránk: makacs hallgatás vagy kurta mondat lesz a válasz. Ha viszont magunk is mesélünk a napunkról, illetve úgy kérdezünk, hogy hely vagy időhatározóval indítunk, akkor nagyobb nyitottságra és sikerre számíthatunk. A jó kérdés úgy kezdődik, hogy „Hol? Mikor…?” – mert erre nem lehet máshogyan, mint történettel válaszolni. A gyerekek és a felnőttek beszéde folyamatosan kölcsönhatásban van, ha hagynánk, hogy hasson ránk a gyerekbeszéd, sikeresebbek és érdekesebb mesélők lennénk a felnőtt környezetünkben.”
Jelenet a Boyhood című filmből. (fotó imdb)
Légy jelen!
Nem esett még szó arról, milyen környezetben hatásos a jó beszéd. Egy kínai mese szerint, amikor az uralkodót arra kérték, hozzon ítélet: melyik állatot öljék meg vacsorára, a birkát vagy a marhát, akkor ő körülnézett, és azt mondta: A marha itt van, a birka nincs. A birkának legyen vége.
„A jelenlét nagyon fontos – hangsúlyozza Györffy Kinga. – Ahogy a tanmesében is: aki nincs jelen, az kevésbé fontos. Ez a hétköznapi életben is így van. Az elfoglalt apuka diktafonra rögzítette az esti mesét, és átadta a bébiszitternek. Kapcsolja be, játssza le, mégiscsak az ő hangját hallja a gyerek. Másnap reggel kérdezte a kisfiát, jó volt-e így. A gyerek tiltakozva rázta a fejét. Miért nem? – faggatta az apuka. „Mert nem tudtam az öledbe ülni!” Ez a történet, amely Kádár Annamária Mesepszichológia című könyvében szerepel, azt tanúsítja, hogy
csak a személyes jelenléttel tudunk mély bizalmat és biztonságot teremteni.
A technika sok mindenre képes, a tanár leadhatja az órát videóról is. A digitális korban sok minden változik, de a személyességet semmi sem tudja helyettesíteni. Aki jelen van, az mindig fontosabb lesz, mint aki nincs.”
Ne féljünk a kudarctól
A felnőttek többsége örömmel mesél sikertörténetet, de nem szívesen mesél a kudarcairól. Pedig a ballépések kihagyása, a veszteségek elhallgatása olyan, mintha a színskálából kimarkolnánk négy-öt színt. Csak hiányozna a kék vagy a narancssárga, nem igaz?
„A siker inspirálhat, de a kudarc tanítani fog – mutat rá a szakértő. – Ugyanilyen fontos, hogy ne gondoljuk azt, hogy a hétköznapiság, az apró dolgok nem lehetnek érdekesek. A zöldségesnél történt esemény is lehet találó példa egy előadásban – ha abban együttesen van jelen az értelem és érzelem. Ha ránk hatott, ami ott és akkor megtörtént, másra is fog. Talán még azt érdemes kiemelni, hogy az ismétlés szintén a gyermeki világ sajátossága, és retorikai szempontból rendkívüli a jelentősége. Figyelni kell persze arra, hogy ne sulykolás legyen, és ne olcsó hatásvadászat. De vegyük észre az ismétlésben, hogy ritmust ad a szövegnek, zenei élményt varázsol, érdemes tehát tudatosan alkalmaznunk. A kicsiket megnyugtatja, hogy még egyszer, és még egyszer jön valami, amit már ismernek, ami kiszámítható. Könnyen alkalmazzák a gyerekek a hármasságot is, a mesevilág szimbolikus számai nekik még természetesek. A kettő kevés, a négy sok, pont három kell. Ez, ma már tudjuk, pszichológiai mechanizmus: a 3-as az egység, teljesség és befejezettség érzetét kelti a másik emberben.”
Ha egy óvodai vagy iskolai sztorit a legnagyobb odafigyeléssel hallgatunk meg, akkor rájövünk, hogy csak az ősi szabályokat kell alkalmaznunk: a gyerekek és régi idők tudását, amikor a mesélő úgy ragadta meg a hallgatók figyelmét, hogy teljes átéléssel hallgatták. Ha mindezt bevisszük a munkahelyünkre, a magánéletünkbe, ha mi is így mesélünk másoknak, talán még az okostelefon is a töltőre kerül, és a hallgatóságunknak nem lesz ingere, hogy virtuális világba lépjen át előlünk.
