Mielőtt animátornak álltam volna egy gyönyörű görög szigeten, én is azt gondoltam, hogy animátornak lenni óriási buli. Egy nyaralás, ahol kicsit dolgoznod is kell, de ezt egy 4-5 csillagos hotelben, szerencsés esetben közel a tengerparthoz, pálmafákkal körülvéve kell tenned – mi baj lehet? Szóval egy ilyen idealizált képpel a fejemben vágtam bele a görög kalandba.
Hogy lesz egyáltalán valakiből animátor?
Valószínűleg közvetlenül is fel lehet keresni a külföldi animátorcégeket, amivel megspórolhatod az ügynökségi költséget, azonban ha először vágsz neki egy ilyen kalandnak, kényelmesebb és biztonságosabb is, ha van mögötted valaki, akit bármilyen problémával fel tudsz keresni. Egy egyszeri, viszonylag nagyobb összeg befizetésére azonban fel kell készülni, ha ügynökségen keresztül pályázik az ember. A pályázat benyújtásától akár hónapok is eltelhetnek a munkába állásig, de nekem szerencsém volt, gyakorlatilag két hét alatt lezongoráztunk mindent, és már a repjegyemmel az e-mail-fiókomban nézegettem, hogy milyen klassz kis kirándulások várnak rám a szigeten szabadidőmben.
Simy szigete
A kezdetek, avagy azt sem tudtam, hova megyek pontosan
Bár ügynökségen keresztül találtam a munkát, így sem mondanám, hogy el voltam halmozva információval, ugyanis azon kívül, hogy Rodoszon fogok dolgozni animátorként egy sokcsillagos hotelben, semmi konkrétumot nem tudtam. Ettől függetlenül izgatottan tömtem meg a bőröndömet mindenféle – tökéletesen felesleges – cuccal, és lélekben is készültem az élményre. Elégedetten szálltam fel a repülőgépre, és büszke voltam magamra, hogy meg mertem hozni ezt a döntést: introvertáltként mérföldekre készültem elhagyni a komfortzónámat.
Aztán amikor leszálltam a gépről, és kisétáltam a terminálba, kicsit elbizonytalanodtam. Ahogy megláttam a szélesen mosolygó, csinos fiatal nőt, kezében az A4-es papírral, amin a nevem állt, két gondolat suhant át a fejemen:
- „Az ügynökségi kapcsolattartóm előre megmondta, hogy valaki várni fog a reptéren. Hát tessék, itt van az a valaki, minden a legnagyobb rendben lesz.”
- „Hmmm, vajon Liam Neeson melyik ponton fog felbukkanni? Ugyanis szinte biztos vagyok benne, hogy ez a jelenet akár a következő Elrabolva-filmből is származhatna – ez egy bombabiztos módszer a fiatal, naiv lányok feltűnésmentes elrablására.”
Szerencsémre az első opció valósult meg, így valamikor este tíz óra környékén meg is érkeztem a tengerparton álló óriási hotelkomplexumba, ahol a következő két hónapot szándékoztam tölteni.
A tengerparton
Megéri ez anyagilag?
Amennyiben itthon albérletet, lakást tartasz fent, magadnak intézed a bevásárlást, akkor abszolúte. A legtöbb helyen a szállás és az étkezés biztosított, általában ezekért nem kell külön fizetni, de ha mégis, még mindig kevesebb lesz a költséged, mintha itthon maradnál. Mivel az alapvető szükségleteidet kielégítik, akár az egész fizetésedet félre tudod tenni – és nem is nagyon lesz időd elkölteni, hiszen heti egy szabadnapot kapsz. Szóval hacsak nem vagy boltkóros, a spórolással nem lesz gond. Amin azonban nem érdemes garasoskodni, az az utazás: azon az egy napon, amikor nem kell dolgoznod, egyrészt boldog leszel, hogy elhagyhatod a szállodát, másrészt érdemes megismerned a helyet, ahol a nyaradat töltöd. Hidd el, évek múlva ezekre a kis kiruccanásokra fogsz emlékezni!
Lindos
Hogy telik egy animátor napja?
Mosolygással, mindig, minden körülmények között. Nem vicc, az animációs szabályzat első, vastag betűkkel kiemelt pontja ez:
Egy animátor mindig mosolyog, mindig boldog, segítőkész, udvarias és jó társalgó.
Valójában persze teljesen logikus a szabály, hiszen ki akar a nyaralásán egy búskomor vagy akár csak semleges arcot figyelni kikapcsolódás közben? Van viszont egy idegesítő része is: ha véletlenül elfelejted felragasztani a mosolyodat, akkor máris megkérdezik, hogy „Mi történt, ki bántott?” Én ilyenkor általában csak annyit feleltem, hogy „Nincs baj, ez a természetes arckifejezésem!” De ezt persze már újra mosolyogva tettem.
A jó hír az, hogy nem kell korán kelned, hiszen a vendégek sem nagyon merészkednek ki a medencepartra délelőtt tíz óránál előbb. Ha szerencséd van, akkor a szállásod vagy az adott hotelben (bár ez azért elég ritka), vagy annak a közvetlen közelében, de maximum 10 perces sétára található.
Abban a szállodában, ahol én dolgoztam, úgynevezett „soft animáció” zajlik, ami annyit jelent, hogy nem dübörög egész nap a zene, és nem kell produkálnod vagy épp megszégyenítened magad különböző animációs produkciók közben.
Fontos a jó kapcsolat a vendégekkel
A délelőttös „műszak”
Nálunk 10-kor kezdődött a nap, de már háromnegyed tízkor az úgynevezett backstage-ben kellett lennünk, ahol gyorsan felragasztottuk az aznapi mosolyt, váltottunk pár szót a vezetőnkkel, megkaptuk a leszidást, ha épp nem teljesítettük az értékesítési kvótát, vagy nem generáltunk elég pozitív Tripadvisor-visszajelzést a hotelről. Ezután megtettük a szokásos üdvözlő kört a medence körül, köszöntöttük az új vendégeket, váltottunk pár szót azokkal, akiket már ismertünk korábbról, és invitáltuk őket a 15 percen belül kezdődő jóga/stretching foglalkozásra. Nekem ez a félórás-negyvenperces aktivitás volt a napom fénypontja. Kezdetben csak beálltam a másik animátor mellé, és követtem a gyakorlatokat, de később, amikor már elég önbizalmat és magabiztos tudást szereztem, én tartottam a reggeli „jógaflow”-t.
Jógaóra
Az elején nagyon izgultam: emberek hol kisebb, hol nagyobb csoportja előtt kellett szerepelnem, és amellett hogy bemutattam a másik animátortól vagy az Instagramról, Pinterestről ellesett gyakorlatokat, angolul kellett instruálnom a foglalkozáson megjelent vendégeket. De ahogy egyre jobban belejöttem, egyre jobban élveztem az egészet, főleg mivel sokan nap nap után visszatértek, és sajnálkoztak, ha közeledett a hazautazásuk dátuma. Volt, akitől később kaptam Facebook- vagy Insta-üzenetet, hogy mennyire hálás a reggeli foglalkozásokért, és hogy már most hiányzik neki a napindító jógaóra. Ezek az őszinte, pozitív visszajelzések azok, amik a legnagyobb elismerést és a legnagyobb önbizalomlöketet jelentették számomra.
A 11.30-kor kezdődő aqua aerobic már kicsit nagyobb falatnak bizonyult. Ha valaki nem ismeri ezt a mozgásformát, akkor talán legszemléletesebben úgy tudnám leírni, hogy képzeld el, amint Rubint Réka egy medenceparton ugrál, és hangosan adja az instrukciókat a medencében tornázóknak. Na, hát ha valaki hasonlóan kerüli a nagyközönség előtti szereplést, vagy legalább annyira intro, mint én, akkor ilyen helyzetbe maximum a legvadabb rémálmaiban keveredik. Én viszont nem álmodtam, ezért viszonylag nagy erőkkel próbáltam elkerülni az elkerülhetetlent, nevesítve az aqua aerobic óra önálló levezénylését. Ezt mindaddig sikerült is kitolni, amíg a másik sportanimátor egy nap le nem betegedett, és
nem maradt más választásom, ki kellett állnom a medencepartra, a vízben várakozó, vízinudlikat lóbáló, illetve a medence mellett hesszelő és kíváncsian figyelő tömeg elé.
Pulzus az egekben, stressz-szint valahol közvetlenül mellette. Mindenesetre felkerült az arcomra az animátormosoly, elindult a zene, és
megcsináltam!
Kiálltam egyedül, levezényeltem a „show-t”, és a foglalkozás végén beugrottam a medencébe a tornázó kis társaság közé. Onnantól pedig, hogy a harmadik nap a német srácok már az apukájukat is magukkal rángatták a vízbe, elkezdtem felengedni, és valóban élvezni is az egészet. Még egy felvétel is készült, hogy emlékeztessem magam arra: végül is bármire képes az ember, ha elhatározza magát, és hajlandó elhagyni a komfortzónáját.
Az első szünetünk előtt rendszerint mini játékokat játszottunk a vendégekkel: dartsoztunk, vízzel töltött lufikat dobáltunk, vagy csak végigrohantunk különböző jelmezekbe öltözve a kerten, és óriási csobbanással a medencébe ugrottunk, esetleg lecsúsztunk a gyerekcsúszdán. Aztán ha voltak vállalkozó kedvű vendégeink, elvittük őket a tengerpartra a vízi sportos standhoz. Ez azt is jelentette, hogy a szünetünk nagy részét is „munkával”, de legalábbis a vendégek társaságában töltöttük, én viszont ezt akkor cseppet sem bántam, hiszen ha vittünk fizetővendégeket, akkor mi animátorként ingyen kipróbálhattunk bármit – kihajózhattunk a tengerre, vízisízhettünk, vízi ejtőernyőzhettünk és banánhajózhattunk is.
A vízi ejtőernyőzést mindenkinek ki kell próbálni
Ha ezután maradt még idő a szünetből, én inkább maradtam a tengerparton, napoztam, pihentem, úsztam, könnyűbúvár-felszereléssel pásztáztam a tengerfeneket, és jegeskávét szürcsöltem a szeptemberi 30 fokban, azaz végre kicsit élveztem a „görög Riviérát”.
A délutános műszak kevésbé volt izgalmas, de talán ez repült el a leggyorsabban. Röplabdázni, focizni, pingpongozni vittük a szálloda vendégeit, zumbára hívtuk a táncos lábú turistákat, és a pétanque nevű golyójátékra tanítottuk a vállalkozó kedvű jelentkezőket.
Balesetek történhetnek, és történnek is
Mivel én sportanimátor voltam, fokozott volt a veszély, hogy akár velem, akár a vendégekkel történik valamilyen baleset a foglalkozások alatt. Amitől a legjobban tartottam, az a medencét körülvevő csúszós burkolat volt, amin nekem vizes lábbal kellett nap mint nap ugrabugrálnom. Szerencsére a medence környékén végül sem engem, sem a vendégeket nem érte baleset, a röplabdázás viszont veszélyes sportnak bizonyult. A tengerparti homokos pályán rengeteg meccset játszottunk, és animátorként sokszor én is beálltam, ha nem volt elegendő játékosom a csapatokhoz, ilyenkor pedig jó animátorként általában elsőként futottam az elgurult labda után, ha az a pályán kívül ért földet. Nos, egyik alkalommal, amikor hanyatt-homlok rohantam, elbotlottam a strand környékét borító fapallók egyikében, és sikeresen végighasaltam a deszkákon. Mindenki nagyon megijedt – én csak akkor, amikor megláttam, hogy a combomból, a térdemből és a bokámból ömlik a vér, és tele vagyok horzsolásokkal. Ennek ellenére vissza akartam állni játszani, de természetesen elküldtek, hogy inkább fertőtlenítsem le a sebeket, így aztán pár napra kiestem a sporttevekénységekből.
Ha épp nem volt mivel szórakoztatni a vendégeket, ilyen jelmezekben ugráltunk a medencébe
Az utolsó hetemen pedig egy vendég sérült meg játék közben. Az ötvenes pasi önfeledten játszott, amikor is rosszul ért a labdába – fájlalta is rögtön a kisujját, de azt mondta, hogy rendben lesz, semmi komoly. Csakhogy pár perc után odajött hozzám, megmutatta a kezét, és azt mondta, hogy talán mégis jobb lenne, ha megnézné valaki. És tényleg, a kisujja olyan fura szögben állt, amilyet korábban még sosem láttam, és ezután sem szeretnék. Bár nem lett volna feladatom, de felelősségemnek éreztem, hogy rendben legyen a férfi, úgyhogy együtt mentünk taxival a legközelebbi magánkórházba. Szerencsére törés nem történt, de kapott a kisujjára egy rögzítőt, ami segített a helyén tartani a gyógyulásig. Valószínűleg sokáig emlékezni fog erre a nyaralásra, mint ahogy én is.
Az esti show-k
Amennyiben a délutáni foglalkozásokkal véget ért volna a nap, azt mondanám, hogy ez valóban lehetne akár álommunka is. De a neheze – legalábbis számomra – csak ezután jött, ugyanis ilyenkor (sőt ha nem tartottunk valamilyen foglalkozást, már napközben is)
a vendégek között kellett lennünk, hogy small talkkal szórakoztassuk a népet. Introvertált énemnek ez kis túlzással maga volt a pokol.
Ennek alapvetően két célja volt: így tudtunk olyan viszonyt kialakítani a vendégekkel, hogy meg mertük kérni őket a hotel értékelésére (a menedzser nyomására), illetve fel mertük nekik ajánlani a különböző – sajnos elég gyenge minőségű – animációs termékeket (pólókat, sapkákat, rövidnadrágokat) megvásárlásra (az animációs cégvezető nyomására).
Az animátorcsapat
Az esti műszakok alatt egyre inkább azt gondoltam, hogy teljesen elment az eszem, amikor fejest ugrottam az animátorkodásba. De mivel az volt a célom, hogy elhagyjam a megszokott kis komfortzónámat, és kicsit jobban felfedezzem saját magamat, nem panaszkodhattam.
Önmagam felfedezése olyan jól sikerült, hogy azt például biztosan tudom: csendes, az egyedül töltött időt egyre nagyobbra értékelő nőként soha többet nem szeretnék animátornak állni.
Ehhez a munkához – főleg ha jól is akarod csinálni, és nem csak túl akarod élni – egy bizonyos típusú embernek kell lenned, olyannak, aki bárkivel bármiről képes elbeszélgetni pár percet, aki különösebb frusztráció nélkül képes odamenni emberekhez, baráti társaságokhoz, csoportokhoz, és gond nélkül be tud kapcsolódni a beszélgetésekbe anélkül, hogy iszonyú idiótának és/vagy földönkívülinek érezné magát. Hadd adjak egy kis betekintést a nehéz pillanatokba:
„Itt állok e mellett a két nő mellett, akik békésen szürcsölgetik a koktéljukat, és fogalmam sincs, hogy mit csináljak. De beszélgetni kell, mert ez is a munkánk része, kötelező. Azt már megkérdeztem, hogy honnan jöttek, meddig maradnak, satöbbi – minden ilyenkor szokásos kérdést feltettem már. Nagyon nem tűnnek kommunikatívnak, csak a szívószál után nyúlkálnak, hallgatják a zenés show-t, és látszik a fejükön, hogy egyébként a hátuk közepére kívánják ezt a small talknak alig nevezhető kis dolgot, amit itt lenyomok nekik. De most mit csináljak? Álljak tovább csak úgy? Vagy tegyek fel még további kérdéseket, azzal is kínosabbá téve a szituációt? Feszengek. Az egyik lábamról a másikra állok, azt kívánom, bárcsak én is a szívószálam után nyúlhatnék, hátha úgy könnyebb lenne, aztán, mintegy beismerve a vereséget, további jó szórakozást kívánok, és végül továbbállok. Tettetett mosollyal pásztázom a közönséget, a show-t megtapsolva mászkálok a székek és asztalok között, keresve a következő áldozatot, akivel talán kicsit könnyebb lesz beszélgetésbe elegyedni.”
Nem volt mindig ennyire nehéz egyébként, csak meg kellett találni a megfelelően nyitott vendégeket. Néha magától jött az egész, elindult a beszélgetés, és ha ők is érdeklődően visszakérdeztek, akkor akár az egész estét átbeszélgettük. Pardon, átbeszélgettük volna, ugyanis amint én is elkezdtem feloldódni és élvezni az ismerkedést, kicsit felszabadultabban kommunikálni az adott emberekkel, valahol a látóhatáromon belül megjelent az idegesítő kisfőnök, és jelzett a kezével, hogy ideje továbbállnom egy másik asztalhoz, mert maximum 15-20 percet tölthetek el egy helyen, aztán irány tovább, kezdődhet elölről a „megfelelő alanyok” levadászása. Ádáz küzdelem volt ez minden egyes este önmagammal, a kisfőnökkel és néha a kemény diónak bizonyuló vendégekkel.
Minidiszkó a gyerekekkel
Az esti műszak részét képezte a minidiszkó is. Ilyenkor összegyűjtöttük a hotelben a kicsiket, kézen fogva felvezettük őket a színpadra, és indulhatott a vonatozás és a különböző koreográfiákra ugrálás – egyszóval nem árt, ha animátorként nem utálod a gyerekeket. Lehet, hogy velem van a baj, de engem az animátorkodás ezen része kifejezetten frusztrált. Nem volt időm betanulni a koreográfiákat, egyszerűen csak beálltam, és próbáltam követni a többi animátort – egy idő után nyilván jött már a mozdulat magától, de mindig jó volt, hogy áll mellettem valaki, és oldalra tudok sandítani, ha elfelejtettem a következő lépést.
Nyilván ezt a programot sem úsztam meg „mély víz” nélkül. A szezon végére olyan kevesen maradtunk, hogy voltak esték, amikor az egyik animátor tombolát árult, a másik pedig egyedül ugrált 15-20 kisgyerek, a szüleik és az esti show-ra összegyűlt tömeg előtt. Levert a víz, amikor megtudtam, hogy egyedül kell kiállnom a kisemberek és a tömeg elé, de legurítottam egy bátorító pohárka proseccót, és már ment is a Chocolate és a többi bugyuta szám, amit a gyerekek módfelett élveztek.
The show must go on
Az esti show-k végeztével gyakran nem ért véget az esténk, ugyanis ki kellett vinnünk a vendégeket egy szórakozóhelyre vagy pubba. Bizony-bizony, valakinek érdekében állt, hogy növeljük a fogyasztást a kijelölt bárokban. Talán mondanom sem kell, hogy az animátorok meglehetősen kedvezményesen (leginkább ingyen) fogyaszthattak ezeken a helyeken, de azt azért nem nehéz felismerni, hogy egy all inclusive hotelből, ahol a vendégek látástól vakulásig annyit isznak, amennyi csak beléjük fér, nehéz kirángatni bárkit is egy olyan helyre, ahol semmi egyedi vagy különleges nincs, és még fizetni is kell az alkoholért. Nem is gyakran tudtunk „kicsábítani” valakit, de őszintén szólva ezt nem is nagyon bántam, mert egyrészt nem szeretem, ha kihasználják az embereket, másrészt nekem reggel frissen, fitten, mosolyogva kellett jógaórát tartanom akkor is, ha hajnalban értem haza.
Természetesen ha volt energiánk, és épp nem a pubba vittünk ki vendégeket, mi magunk is eljutottunk szórakozni. Egy utcahossznyi kocsmából, bárból, karaokeklubból és szórakozóhelyből válogathattunk, és az azért elég menő érzés volt, amikor ezen az utcán végigsétálva a klubok előtt álló behívófiúkkal és -lányokkal már messziről köszöntünk, integettünk egymásnak, vagy épp lepacsiztunk velük.
Tsambica beach
Konklúzió
Amik miatt úgy gondolom, hogy abszolúte megérte az élmény:
- Kintlétem alatt egy percig nem kellett azon aggódnom, hogy be van-e fizetve a vízszámla, vagy hogy mit fogok enni aznap.
- Egy csodaszép szigeten voltam, aminek minden érdekes és gyönyörű látnivalóját meglátogattam.
- Minden egyes nap úsztam a tengerben – terápia volt ez testnek, léleknek.
- A világ minden pontjáról megismertem jó fej embereket, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot.
- Kiléptem a saját komfortzónámból, feszegettem a határaimat.
- Kipróbálhattam egy rakás vízi sportot.
- Az angoltudásomnak nagyon jót tett a kint töltött idő.
- Könnyebben kezdeményezek társalgást bárkivel – bár a small talk még mindig nem erősségem.
- Felfedeztem magamnak a jógát.
- Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a vendégektől a foglalkozásokat és személyemet illetően is, ezek sokáig elkísérnek a későbbiek során.
Természetesen a negatívumok sem maradhatnak ki:
- A nagyon hosszú munkanapok, illetve -hetek, hiszen heti egy pihenőnapunk volt.
- Osztoznom kellett a szobán/apartmanon egy számomra teljesen idegen személlyel, aki ráadásul a szobában dohányzott, és szanaszét hagyta a cuccait és a szemetét.
- Két hónapig kézzel mostam a ruháimat (nem esett le a karikagyűrűm, de megtanultam értékelni a mosógépemet).
- A hotel falain kívül gyakorlatilag nem volt életünk, hiszen nem igazán volt rá időnk.
- Animátorként sosem lehetett rossz napunk, akkor is mosolyognunk kellett, boldognak kellett lennünk, ha ehhez volt a legkevésbé kedvünk.
- A tombola, a pólók és egyéb dolgok értékesítése nagyon frusztrált.
- Szintén stresszelt, hogy „kényszeríteni” kellett a vendégeket a hotel értékelésére.
- Konkrétan öregnek éreztem magam, és a közel 30 évemmel valóban öregnek is számítottam, mert a legtöbb animátor huszonegy-két éves volt.
- A felettesünktől nagyon ritkán kaptunk pozitív visszajelzést, bezzeg ha valami nem tetszett neki, azt azonnal az értésünkre adta. Szerintem egész eddigi életemben nem kaptam annyi negatív értékelést felettestől, mint a két hónapos animációs karrierem alatt. (Hozzáteszem, ez a felettes egy szintén huszonéves srác volt, aki szerintem rendkívüli módon élvezte, hogy olykor megalázó stílusban beszélhet az animációs csapat lánytagjaival.)
Egyáltalán nem célom bárkit eltántorítani ettől a karriertől, de úgy gondolom, hogy ez a típusú munka sem való mindenkinek. Egy percig nem bánom, hogy kipróbáltam, ha újra kellene döntenem, újra igent mondanék erre a két hónapra, mert tényleg életre szóló élményekkel gazdagodtam. Azonban azt is tudom, hogy soha többet nem szeretném kitenni magam hasonló megmérettetésnek. Ahhoz, hogy valakiből jó animátor legyen, és ne szenvedje végig az „élményt”, nyitott, pörgős, fáradhatatlan és szerintem extrém módon extrovertált személyiségnek kell lenni. De persze valószínűleg minden hotel és minden animációs cég más és más, így ez csak egy tapasztalat a sok közül – egy gyönyörű görög szigeten töltött két hónap tanulsága egy introvertált lány szemszögéből.
