Nemcsak manapság szeretik az emberek nézegetni az eltorzult tükörképüket az üveggömbökben – a régi korok embereit is elbűvölte a dolog. Mi több: úgy vélték, hogy ennek a látványnak még a boszorkányok sem bírnak ellenállni, sőt ők (hiú népség lévén) annyira el tudnak merülni önmaguk csodálatában, hogy az üveggömb végül beszippantja őket, és így csapdába esnek benne.
A látszólag ártatlan karácsonyfadísz tehát eredeti funkcióját nézve démoncsapda, ami megvédi az otthonunkat az ártó erőktől: emiatt terjedt el az 1600-as években a szokás, hogy üveggömböt akasztottak az ablakba vagy a plafonra, sőt néhol még a templomok mennyezetére is. Ráadásul azonkívül, hogy elfogja a boszorkányokat, a fényes felület a hagyományok szerint visszaveri az átkokat, felszívja a gonosz energiákat, és mivel a tükörben egy másik világot látunk, még jóslásra is alkalmas.
Amikor aztán megjelentek az első karácsonyfák, az emberek áttették a boszorkánygömböket az ablakból a fenyőre – elsősorban azért, nehogy ezt a fontos és szent ünnepet megzavarják a gonosz erők. Idővel viszont a díszekből egyre több lett, a babonákból meg egyre kevesebb, így lassan elfelejtettük, eredetileg milyen mágikus erőt tulajdonítottak egykoron ezeknek a gömböknek, és ma már úgy véljük, mindössze az a szerepük, hogy jól nézzenek ki. Pedig az üveggömb még a két világháború között is kedvelt nászajándék volt, amit az ifjú pár az ajtó vagy a kandalló fölé akasztott – hiszen azok is olyan „lyukak” a házon, ahol beosonhat a gonosz.
Hogy miért is épp a csillogó üveggömb lett a gonosz elleni harc szimbóluma a középkorban, arra nézve több elmélet is született, az alábbiakban ezeket vesszük sorra.
A karácsonyfadíszek eredeti célja a gonosz erőktől való védelem volt (Fotó: iStock)
A halászfeleség-babona
Hogy a halászhálók ne süllyedjenek le a mélybe, üveggömböket erősítettek a szélükre. És mi lebeg még a vízen? Hát a boszorkány. Legalábbis a 17. századi Boszorkánypöröly című írás szerint az a legjobb módszer annak eldöntésére, hogy valaki szövetkezett-e a gonosszal, ha összekötjük kezét-lábát, és bedobjuk a folyóba: ha lebeg, akkor boszorkány, és meg lehet égetni, ha elsüllyed, akkor ugyan ártatlan, de benne van a pakliban persze, hogy megfullad. Ezek után nem meglepő, hogy a boszorkányok irtóznak a lebegő üveggömbök látványától is, és távol maradnak azoktól a házaktól, ahol ilyesmit látnak.
A halászfeleségek pedig mitől féltek a legjobban? Hogy a férjük hajója elsüllyed, és vele együtt a család fő kenyérkeresője is, aki akkoriban általában nem tudott úszni. Ezért hát üveggömböt akasztottak a rontás, a gonosz és a fulladás elleni védelemként az ablakba – remélve, hogy ha beüt a baj, a férj úgy fog majd a vízen lebegni, akár egy üveggömb.
A boszorkánypalack
A 17. században szokás volt a küszöb alá boszorkánycsapdát állítani. Egy üvegpalackba kellett ehhez mindenféle mágikus tárgyat és dolgot rakni: emberi hajat, csontot, tűt, szöget, megbűvölt fadarabot, vizeletet – és mindenféle varázslatos vackot, ami csak taszítja a boszorkányokat, akik emiatt majd nem tudják átlépni a bejáratot. Ennek továbbfejlesztett változata az üveggömb, ami nemcsak szebb, mint egy pisivel töltött palack, de elrejteni sem kell, nyugodtan ki lehet akasztani, hogy az arra járó boszorkányok már messziről el tudják kerülni a házat.
A nagyobb hatás érdekében amúgy az üveggömbökbe gyakran tettek szenteltvizet vagy sót is. Gyakran tűt is lehet találni az ilyen régi gömbökben – a boszorkányok ugyanis valamilyen okból állítólag rettegnek a varrótűtől. De előfordul az is, hogy maguk a készítők fújnak finom üvegszálakat a gömb belsejébe, amik afféle pókhálóként működve ejtik csapdába a gonosz lelket.
Az sem ritkaság, hogy emberi hajat vagy apró szövetszálakat találunk a gömbökben, mert egy régi monda szerint a boszorkány csak akkor kezdhet bájolni egy adott helyen, ha minden hajszálat (vagy szövetszálat) megszámolt előtte a házban. Mivel a gömbbe nem tud bemenni, így soha nem kezdhet bele a gonosz varázslásba. Más nézetek szerint ezek a szálacskák tartják fogva, ha egyszer beszippantja őt a mágikus gömb.
Rablódetektor
Kezdetben nem a ház belsejébe, hanem a kertbe rakták a csillogó üveggömböket, merthogy azok nemcsak madár-, de rablóriasztóként is működtek: hasonlóan ahhoz, amikor a nehezen belátható kereszteződésekbe domború tükröt raknak, így láthatta a kerítés előtt elhaladó, vagy a kerti ösvényen közeledő emberek tükörképét a ház lakója. Idővel azonban kiderült, hogy a törékeny (és nem is olcsó) üveggömbök nagyobb biztonságban vannak a házban, és az emberek úgy érezték, hogy így a bent élők mágikus védelme is erősebb lesz. Gyakran a bölcső fölé akasztották, hiszen a gyerekek már akkor is elbűvölve nézték a csillogó dolgokat – az már csak bónusz volt, hogy hitük szerint ezzel a szemmel verés elleni védelemről is gondoskodtak az anyukák.
A több száz éves boszorkánygömbök nagyon is hasonlítanak a mai karácsonyfadíszekhez – annyi csak a különbség, hogy régen kicsit nagyobbra fújták őket (akár húsz centi is lehetett az átmérőjük), és elsősorban kék vagy zöld színük volt. Az igazán régi darabok emellett nehezebbek, mint a modernek, ugyanis vastagabb a faluk, és nem olyan sima a felületük sem, mert szájjal fújták őket, nem géppel készültek. Ha esetleg egy ilyen régi darab van a birtokunkban, érdemes figyelni rá, mert a néphit szerint ha hirtelen elhomályosodik, vagy foltossá válik, akkor gonosz erők fenekednek ellenünk. Ám ha tiszta, csillogó marad a felülete, akkor biztonságban vagyunk.
Karácsonyfadíszek minden mennyiségben a tárnoki üzemben (Fotó: Fenes Gábriel)
Egy dolgot azonban érdemes észben tartanunk: a boszorkánygömböt se eladni, se elajándékozni nem szabad, mert ha kikerül a házból, védtelenek maradunk a világ gonoszságával szemben. A legjobb, amit tehetünk, hogy ha elmúlik a karácsony, a legcsillogóbb, legnagyobb üveggömböt nem pakoljuk el a többivel együtt, hanem kiakasztjuk az ablakba. A biztonság kedvéért.
