Gyakran halljuk manapság, hogy régen minden jobb volt. Vajon miért érzik így sokan?
Minden embernek a saját maga kora a legnehezebb, mert neki azzal kell megküzdeni. A globális felmelegedés, az ipari nagyhatalmak működése, a háborúk keleten, a technika vívmányai – más-más értelemben, de új kihívások manapság. Ebben élünk, nem szaladhatunk el előle. Remélem azért, hogy minden kornak megvan az ajándéka is. De ha jónak látunk egy korábbi mintát, azt korunkban új körülmények között nyugodtan adaptálhatjuk.
Azt viszont látom, hogy a kapcsolatok ma máshogy alakulnak, mint egykor. Hajlamosak vagyunk az elszemélytelenedésre. Szomorúan látom, hogy sok az egyszülős család, ami persze jelentősen kihat a gyerekek életére. Ennek talán az lehet a háttere, hogy az elköteleződés ma teljesen mást jelent, és olykor nehezebben születik meg az életre szóló „igen”. Pedig a kicsikben csak akkor lesz teljes kép, ha mindkét szülő ott van mellettük. A házasság egy életre szóló hivatás, amiben nem akkor kell elkezdeni foglalkozni a problémákkal, amikor már nagy a baj. Van olyan, hogy nehéz együtt élni, de könnyebb, ha a felek kommunikálnak a pozitív és a negatív érzésekről is, és megpróbálnak együtt maradni. A hűség útja egy olyan ösvény, amit a hétköznapok apró gesztusaival, odaadásaival lehet kitaposni.
Angelika nővér (Fotó: magánarchívum)
Mit gondol, van ma még elegendő tartalom és mélység az ünnepeinkben, a karácsonyban?
A városban már advent előtt minden karácsonyi pompában áll, pedig még el sem kezdődött a felkészülési idő, a mentális nyitás az ünnepre. Sajnos sok helyen devalválódott a karácsony jelentése. Nem tudunk várni, mert csendben lenni sem tudunk. Az ünnep eljön, de vajon kész vagyok arra, hogy együtt töltsem az időt a szeretteimmel? Sokszor protokollszerűen ünneplünk, pedig ezek az alkalmak azért vannak, hogy hassanak ránk: hogy valamit pozitív irányba változtassanak meg bennünk, kimozdítsanak a megszokottból, és beragyogjanak. Nem mindegy, hogy lelkileg hogyan érkezünk meg egy ilyen eseményre.
Szerzetesközösségünkben is vannak közös vállalásaink, amik segítenek bennünket, hogy be tudjuk fogadni a karácsonyi fényességet. Azt ünnepeljük, hogy Isten emberré lett, ez az ajándék, a karácsony lényege. A karácsonyi üzenetben várakozásunkra és a „többre”, avagy az Isten iránti vágyakozásunkra igaz választ kapunk a hitben. A hit felemeli, beteljesíti az értelem képességeit, és segít túllátni szűkös emberi gondolatainkon, kereteinken. Mi is próbálunk lelkileg megnyílni az ünnepre az advent folyamán: helyet készíteni magunkban Istennek. Igyekszünk kisebb-nagyobb lemondásokkal élni, például egy számunkra fontos földi jót egy időre elengedünk. Egészen egyszerű példa: adventben általában nem eszünk édességet, még ha néha azért mi is „lazulunk” egy kevés csokival. (nevet) Az efféle kis böjtök jól kifejezik és segítik azt, ami bennünk zajlik: helyet készítünk az újnak, az örömnek testben és lélekben is, amik nem elválaszthatók egymástól. Adventben jobban figyelünk arra is, hogy másokkal jót tegyünk. A közösségben például ki szoktuk húzni egymás nevét a várakozási időszak elején, s így mindenki – mint egy titkos őrangyal – imával, figyelmességgel, jó cselekedetekkel segíti védencét. És tapasztalatom szerint a nővérek elég kreatívak az ajándékozást illetően.
Mi is együtt éljük meg a karácsonyt. Együtt készülődünk: sütés-főzés, díszítés, takarítás, mindenkinek megvan a maga feladata. Közösen imádkozunk az ünnephez kapcsolódó bibliai szövegekkel és ünnepélyes liturgiával, éneklünk, együtt étkezünk, beszélgetünk, játszunk, s délben általában meghallgatjuk a pápai áldást. Karácsonykor mindenki tele van élménnyel: egyszerűen ragyog az ünnep. Persze ez azért más, mint egy családi karácsony. Talán több a csend, ami nem elválaszt bennünket, hanem épp összeköt. Amikor már bizalommal és feszengés nélkül merek a másikkal együtt csendben lenni, ez egy vízválasztó tapasztalat, a bizalom légköre. És néha valóban a csend a legkifejezőbb, a legtöbbet mondó válasz.
Jó ránézni a betlehemi képre. Meríthetünk belőle. Isten ilyenkor kicsi lesz értünk, egy gyermek, egészen kiszolgáltatott. Ezt a szelíd, csendes egyszerűséget magunkkal vihetjük – a család egysége is így erősödhet meg. A karácsony fényét úgy érdemes beengedni, hogy tovább ragyogjon a hétköznapokban. A felkészülés ideje alatt felmászunk a hegyre, találkozunk egymással és Istennel. Az ünnepi csúcs után magunkkal kell vinni az élményt, ezt a fényt, amiből meríthetünk az év többi részében. Ez az ünnep a szeretet ünnepe, és nem szabad, hogy ez a szó elcsépeltté váljon.
Fotó: magánarchívum
Hogyan született az elhatározás, hogy belépjen a domonkos rendbe?
A pálos atyákhoz jártunk misékre testvéreimmel, és nagyon sokat jelentett, hogy kiskoromtól személyesen ismerhettem szerzeteseket. Emlékszem, az iskolában, az első napok vagy hetek egyikén, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam, hogy nővér. A reakciókból feltűnt, hogy valószínűleg valami nem egészen szokványos dolgot mondhattam, de nem nagyon zavart ez akkor. Idővel aztán meg akartam találni a magam útját. A tinédzserkor erős lázadás volt, rocker voltam. (nevet) Olyan életet kezdtem élni, ami nem volt egészen pozitív, s nem a rockzene miatt, hanem mert belül valami elsötétült akkor, nagyon bezárultam. Amilyen szokásaim pedig akkor lettek, azokat senkinek se ajánlom, mert céltalanná tesznek. Nem is láttam, hová vezetnek.
Később elkezdtem karatézni, a sporttól egészségesebb lettem, például nem gyújtottam rá többet egy idő után, de ekkor még mindig nem az Istent kerestem, hanem a „saját vallásomat” akartam megtalálni. Egy új értékrendet, amire ráépíthetem az életemet. Kamaszként – ahogy az lenni szokott sok esetben – nem az egyházra néztem fel először, hiszen az volt a lényeg, hogy ellentmondjak mindennek. De aztán elkezdtem meglátni, hogy a római katolikus egyház hite értelmes, tiszta, ahol Jézus által az igazságot ismerjük meg. Volt egy személyes megszólítottságom, közeli kapcsolatom alakult ki Jézussal. Ez volt a legfontosabb: hogy Jézus nyomában akarok járni. A tisztaság, engedelmesség, szegénység nagyon mélyen érinti az ember egész valóját. Egyfelől lemondás valami jóról, de ha tényleg az Isten miatt, a legfőbb jó miatt vállalja fel ezt valaki, abból öröm és élet fakad. Fokozatosan pedig el kell engedni az önféltést, hogy nagyobb szabadságra jussunk.
Fotó: magánarchívum
Kiből lesz szerzetes, milyen emberi jellemzők kellenek hozzá?
Abból, akit Isten meghív erre az útra, és ő igennel válaszol rá. Vannak most is novíciáink, akik még nem tettek fogadalmat, de már beöltöztek közösségünk habitusába. Ez a szakasz egy szigorú csendes évvel kezdődik, ekkor nem járnak egyetemre, nem járnak be a városba annyit, ez egyfajta elvonulás. Sok csendes idejük van, de ez a mi életünket is jellemzi. Nekik két csendes imájuk van, naponta leülnek csendben elmélkedni egy evangéliumi résszel. Lényegében az Istennel való kapcsolatra nyit meg ez az év. A második évben kezdődik a gyakorlat, jobban látják a rendházakat, segítenek kisebb feladatokban. De a noviciátust is megelőzi egy egyéves jelölti időszak. A jelöltség és noviciátus után következik az ideiglenes fogadalmas idő: egy négyéves időszak, évente kell fogadalmat újítaniuk egy évre, négy év után pedig lehetőség van az örökfogadalom letételére, amiben végérvényesen elköteleződünk az Úr és a közösség mellett. Az elöljárók kívülről is ránéznek ezekre a kérvényekre persze, mint ahogy az egyén is ránézhet.
Milyen egy átlagos nap a rendházban?
Reggel imaórával és szentmisével kezdjük a napot. Utána reggelizünk, csendben fogyasztjuk el az ételt. A délelőtti csend az ebédig tart, ami közben általában felolvasás van. Nagyobb ünnepekkor viszont feloldjuk a délelőtti csendet. Délelőtt mindenki a maga feladatát végzi, ez egyénenként változó: valaki tanít, valaki tanul vagy ügyet intéz, valaki itthon tesz-vesz. Én például egyetemen vagyok napközben, az ELTE-re, hebraisztika mesterképzésre, valamint klasszika-filológia képzésre járok. Itthon 12.45-kor van egy rövid napközi imaóra. Az ebéd előkészítése is be van osztva, ki mikor mit végez. Délután a házban hitoktatással kapcsolatos tevékenység folyik. Este zajlik a vesperás, az esti ima. A kompletórium pedig a befejező imaóra, a napot lezáró imádság.
Fotó: magánarchívum
Mennyire számít „csodabogárnak” a campuson?
Az egyetemen még mindig megnéznek, pedig már egy ideje sokat járok-kelek arra. A tanszéken jó a hangulat, tudják, hogy szerzetes vagyok, és azt tapasztalom, hogy ezt el is fogadják.
Sokat hangsúlyozza a csend, az egyedüllét szerepét. Ez tanulható?
Ez fontos dolog, meg kell tanulnunk egyedül lenni, az Istennel lenni. Tudom, ez egy nagyon vallásos válasz, de ebben élek. (mosolyog) Mindennap csendben, egyedül töltök egy órát a kápolnában Istennel. Van olyan csend, hogy „csak úgy” vagyok, és az Úr betölt, a helyemen vagyok, szabad lehetek. Nekem is meg kellett ezt tanulnom. Egy fiatalt ez eleinte lehet, hogy frusztrál, találkozik az érzelmeivel, fél tőlük. Senki sem tökéletes, mindenkinek vannak erősségei, gyengeségei, és amikor egyedül vagyunk, nagyon megtapasztaljuk, mennyire szükségünk van másokra, Istenre. Nem vagyunk elegendők önmagunknak, s nem tudunk mindent megoldani, van egy csomó sebzettségünk. Olykor azért nehéz csendben lenni, mert nehezen foglaljuk le magunkat, nehezen összpontosítjuk a gondolatainkat. Minden villog, rengeteg a reklám, rohanunk tovább… Egyáltalán a megállás nehéz, nemhogy az, hogy elbírjuk a csendet, ezért fokozatosan kell bevezetni az életünkbe. Akikkel foglalkozunk, azokat meglepi a csend, de vágynak rá. Isten a csendben szólal meg.
