A hétvégén Sződligetről bicikliztünk Gödre, amikor egyszer csak leszakadt az ég, és egy jó kis mennydörgő, villámló vihar epicentrumában találtuk magunkat. Az öröm, hogy túléltük, és nem csapott agyon egy villám, csak reggelig tartott, amikor az okostelefonomat kézbe véve villámcsapásként ért a felismerés: az érintőképernyő rohadt lilakáposzta színűvé mélyült, és nem nagyon engedelmeskedik az ujjaim parancsának, beázott. Nem szokásom így érezni, de akkor hirtelen nagyon fontos embernek láttam magam, akinek feltétlen elérhetőnek kell lennie, mégis keddig kivártam, hátha öngyógyul a telefon. Nem tette, kedd estére már új készülékem volt és újabb egy évre meghosszabbított hűségidőm. A bekrepálás és a lecserélés között eltelt közel 72 órában volt alkalmam kicsit megfigyelni a viselkedésemet, tesztelni a függőségemet, és arra jutottam, az ujjaim imdának kényszeresen matatni a készüléken. Még így, félhalott állapotban is olyan jó volt nyunyurgatni, babrálni, nyomkodni, ráfonni az ujjaimat, fogdosni – tudjátok, nyunyókázni. Vajon mit szólt volna ehhez Müller Cecília?
Mobil, a felnőtt nyunyóka
Kiderült, nem vagyok ezzel ám egyedül. Az úgynevezett ragaszkodáselméleti perspektíva szerint néhányunk számára a telefon ugyanazt a funkciót látja el, mint a mackó – mostanában divatos nevén a nyunyóka -, amelyet gyermekkorunkban mindenhova magunkkal vittünk. A kötődéselmélet szerint a jólétért felelős személyekkel, nevezetesen a szülőkkel vagy más gondozókkal kapcsolatos korai élettapasztalataink a gyökerei azoknak a felnőttkori kapcsolataiknak, akikhez szorosabban kötődünk. A korai kötődés élettelen tárgyakra, hivatalos nevén átmeneti tárgyakra is kiterjedhet. Ezek a tárgyak azért átmenetiek, mert egyfajta hídként szolgálnak a függőség és függetlenség között. A gyerekek a szüleiktől való függőségüket terjesztik ki ezekre a plüssökre, rongydarabokra, ami végül elősegíti a nagyobb autonómia elérését.
Az említett mobil-nyunyóka párhuzamra Konok Veronika, az Eötvös Loránd Egyetem oktatója és csapata világított rá, akik szerint a telefon egyfajta kompenzációs tartozék lehet, és még az egészséges, jól működő felnőttek is jelentősen kötődhetnek hozzá, hiszen a készüléken keresztül szociális kapcsolatot teremthetünk másokkal, kevésbé érezzük magunkat egyedül, kevesebbet szorongunk, legalábbis addig, amíg a mobil a közelünkben van. A kutatásból viszont az derült ki, hogy amint megvonják tőlünk a mobilunkat, azonnal keresni kezdjük az eszközt, sőt szívritmusunk is olyan mintázatot mutat, ami a stresszre jellemző – vagyis hiába is tagadjuk, erősen kötődünk a tárgyhoz. Kiderült az is, hiába nyugtat meg a mobil közelsége, a külső megerősítésekre való támaszkodás az eszközökön keresztül növelheti a másoktól való függőségünk mértékét.
De mire tanítjuk a gyerekeinket, ha valójában mi is infantilis nyunyóka-függők vagyunk? (Fotó: getty images)
Bort iszunk, vizet prédikálunk
Az eNET tavalyi kutatása szerint hazánkban okostelefont 5,3 millióan, a felnőtt magyar internetezők 89 százaléka használ. Mobiltudatosságunk szempontjából árulkodó adat, hogy az okostelefon-tulajdonosok 71 százaléka szinte sosem kapcsolja ki telefonját, 55 százalék éjszaka is maga mellett tartja, negyedük pedig még a mellékhelyiségbe is magával viszi azt. Hasonló eredményre jutott egy két évvel ezelőtti Ipsos-felmérés is, a megkérdezettek majdnem fele mobillal fekszik és kel, igaz, az is kiderült, hogy a magyarok 49 százaléka igyekszik időkorlátot szabni a mobilozásnak. Ettől függetlenül azért van még mit tanulnunk tudatosság terén. De mire tanítjuk a gyerekeinket, ha valójában mi is infantilis nyunyóka-függők vagyunk?
Steigervald Krisztián generációkutató az nlc-nek adott interjújában azt mondta, „amilyen technológia volt, amikor születtünk, azt az anyanyelvünkhöz hasonlóan fogjuk elsajátítani és teljesen természetesnek venni”. A digitális bennszülöttek rögtön megszületésükkor találkoznak a digitális technológiával, és együtt fejlődnek velük, számukra adott, hogy az offline világon túl, azzal egyenrangúan létezik egy online világ is, amely ugyanolyan valóságosnak tűnik, mint az igazi. A generációkutató több helyen is kifejtette már, hogy ezt a két világot ráadásul a szülők teremtik a gyerekeiknek azzal, hogy minden lépésüket rögzítik, majd azonnal posztolják is ki a netre. Az elmúlt hetekben a Kaleta-ügy kapcsán rengeteg szó esett a kényszeres élménymegosztás hátulütőiről, kockázatáról és a gyerekjogi vetületeiről is, ám van egy másik probléma is ezzel: a legkisebbek életének túlposztolásával (ennek neve is van, sharenting), mi szülők üzenjük azt a gyerekeinknek, hogy az online világ fontosabb az offline térnél. Azután pedig elvárjuk, hogy ne mobilozzanak annyit…
„Alapvetően digitális világban élünk, és ezt húzzuk alá kétszer, és tegyünk mellé huszonhat felkiáltójelet, vagyis próbáljuk meg elfogadni, hogy ez az életünk része – véli Makai Gábor klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – Leginkább az idősebb korosztály ódzkodik a mobilhasználattól, sokszor előítéletes mindennel, ami az online világban történik. Pedig a digitalizációt nem iktathatjuk ki az életünkből, inkább meg kell tanulnunk ezeket az eszközöket tudatosan – és ez a kulcsszó – használni, a gyerekeinket is erre nevelni. Már egészen kicsi kortól el lehet nekik magyarázni kognitív fejlettségüknek megfelelően, mire való és milyen veszélyei vannak a digitális világnak. A tudatos tanítás által a gyerekek belsővé teszik, hogy a telefonon lévő applikáció és játék mit szolgál az életükben” – mondja a szakember.
Amikor már függünk
Az említett Ispos-kutatásban az emberek többsége nem tartja magát telefonfüggőnek annak ellenére, hogy éjt nappallá téve nyomogatja a mobilt. Persze a problémás telefonhasználat önmagában még nem egyenlő az addikcióval, annak ugyanis vannak kritériumai. „A fizikai függőségnél már kialakulnak megvonási tünetek, például ha valaki nem játszhat a videójátékával, nem nyomogathatja a telefont, akkor ingerlékeny lesz, megváltozik a viselkedése, megjelenhet nála alvás- és figyelemzavar. A másik feltétel, hogy egyre több és több időt szeretne a mobiljával tölteni, nem tud meglenni nélküle, és kialakul a pszichés függőség, megjelenik a sóvárgás. Ha megvonási tünetek is vannak és sóvárgás is, akkor beszélünk addikcióról. A mobilfüggőség olyan, mint egy drogfüggőség, csak itt a bogyó a telefon, ami ahhoz kell, hogy az illető jól érezze magát – mondja Makai Gábor. A pszichoterapeuta szerint minden egyes esetben meg kell érteni, mi áll a háttérben. – Az esetek többségében olyan gyerekekről és felnőttekről van szó, akiknek gyenge lábakon áll az önértékelésük, ennek következményeként a virtuális világban számukra biztonságosabb, hiszen itt minden úgy történik, ahogy ők akarják, kezükben tarthatják a kontrollt, itt nem utasíthatják el, nem szégyeníthetik meg őket, mint a külvilágban. A függőséggel egyidejűleg általában megjelenik a depresszió, a félelem, a szorongás, a megszégyenüléstől való rettegés, ezért a mobilozás eszköz a kezükben, hogy restaurálják a negatív énképüket, elkerüljék az elutasítást és csökkentsék a belső feszültséget.”
A szakember szerint azonban rossz úton járunk, ha szülőként azt hisszük, a mobilozásról tiltással leszoktathatjuk a gyereket. „Lássuk, hogy ez valaminek a következménye – figyelmeztet Makai Gábor. – A tudatos mobilhasználatra soha nem késő megtanítani a gyereket, de ezt ne felülről lefelé, fenyegetve tegyük, hanem hozzunk létre egy közös kompromisszumot, szabályrendszert, amelyet mindenki elfogad. Ha a gyerek megszegi a szabályt, ki lehet találni büntetést, de ez soha ne jelentsen telefonmegvonást vagy érzelmi zsarolást, inkább találjunk ki neki feladatokat, például egy hétig ő vigye le a szemetet, stb. Fontos megértetnünk vele a hús-vér kapcsolatok fontosságát is, esetleg hagyni, hogy több időt töltsön a barátaival. Ha viszont azt érezzük, hogy a sok mobilozás nem a társas kapcsolatok hiányából, vagy a problémás, nem tudatos telefonhasználatból adódik, akkor keressünk fel egy szakembert. Nekünk, pszichoterapeutáknak az lenne a feladatunk, hogy feltárjuk, mi történt a múltban, amiért a gyerek a virtuális világba menekül. Ha megragadjuk a probléma gyökerét, akkor feloldódhat a belső feszültség és ezzel megváltozhat a maladaptív (alkalmazkodást nem szolgáló) viselkedési forma, amely ez esetben a telefonfüggőség” – tanácsolja.
Fotó: getty images
Digitális intelligenciafejlesztés?
Máig emlékszem az izgalomra a gyomromban, amikor először játszhattam a Commodore 64-en a Giana Sisters-szel a barátaimnál, vagy amikor megkaptam életem első és utolsó Nintendóját 1994 karácsonyára. Mobilt is csak az érettségimre kaptam, addigra már nem volt ciki, és a „bunkófon” billogját is eltöröltük kezdetleges digitális szleng szótárunkból. Talán ebből is látszik, mekkora a különbség az én generációm, illetve az utánam jövő „zések” és „alfások” mobil- és internethasználata között: nekünk meg kellett tanulnunk ezekkel bánni, nekik viszont alapkészség, mert beleszülettek. Mégis hiába használja mesterien a digitális eszközökket a Z és Alfa generáció, ez még nem feltételezi azt, hogy digitális intelligenciával teszi is ezt. Hát persze, hogy nem, hiszen tőlünk, mobilhasználat terén állítólag legkevésbé tudatos Y és X generációtól látták a mintát.
Sokak szerint egy 21. századi iskolában alapvetőnek kellene lennie egy magasabb felhasználói szintre felkészíteni a diákokat, tudatos internetpolgárokká nevelni őket. Az ezt megvalósító digitális intelligencia olyan szociális, érzelmi és kognitív képességek összessége, amely elengedhetetlenek a digitális élethez.
A digitális intelligencia 8 készsége:
Ezek a digitális identitás (online jelenlétünk és magatartásunk), a digitális egyensúly (mennyit vagyunk jelen az online és offline életünkben), a digitális magabiztosság (tisztában vagyunk-e a cyberbullying, sexting, stb. fogalmaival, felismerjük-e ezeket), a digitális érzelmi intelligencia (empátia, jó online kapcsolatok), a digitális kommunikáció, a digitális írástudás (megfelelő tartalmak megtalálása, értékelése és használata), a digitális jogok (például gyűlöletbeszéd elleni védelem a neten, stb.).
Bár vannak átfedések, a digitális intelligencia nem egyenlő a Nemzeti Alaptenterv (NAT) által is definiált digitális kompetenciákkal, mert a DQ nem szövegszerkesztésről, Excelekről és adatbázisokról beszél a diákoknak, hanem azokat a készségeiket és képességeiket fejleszti, amelyek segítségével meg tudnak küzdeni a digitális korszak kihívásaival és szükségleteivel. Erre konkrét példa a szingapúri Nanyang Műszaki Egyetem által koordinált DQ-projekt, amelynek segítségével a tanulók digitális intelligenciával összefüggő képességeiket fejlesztik, és naponta 30 percben, interaktív formában találkoznak a tananyaggal, amelyek megoldására stratégiákat dolgoznak ki. Egyébként beszédes, hogy a digitális intelligencia kezdeményezéséről alig találni magyar forrást.
Bár a mostani NAT a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt helyez a digitális környezetre és a digitális kompetenciák fejlesztésére, például lecseréli az informatikát a digitális eszközök használatán túlmutató digitális kultúra nevű tantárgyra, mégis nagy és talán költői kérdés marad, vajon a mindennapok gyakorlatában hogyan tud megvalósulni a digitális oktatási környezet (a kérdés megválaszolásához emlékezzünk csak vissza a koronavírus-helyzet által kikényszerített távoktatásra való átállás nehézségeire, vagy a digitális oktatáshoz szükséges eszközök és tudás hiánya miatt felerősödött egyenlőtlenségekre).
Pedig akármennyire is ellenkezünk az okoseszközök ellen, csak a megfelelő digitális készségek birtoklásával tudunk adaptálódni a modern világ megváltozott követelményeihez, megérteni a kialakuló új problémákat. Tiltás helyett inkább a digitális intelligencia képességek elsajátításában kell segítenünk gyerekeinknek, és persze magunknak is. Csak akkor tudunk nyunyókázó mobilnyomkodókból tudatos mobilhasználókká cseperedni.
