Kedves tesitanár!
Alapvetően tényleg kedvesnek gondollak, a fejemben valahogy azt feltételezem, hogy nem direkt viselkedsz így a gyerekekkel. Biztos vagyok benne, hogy úgy indultál neki a pályának, hogy még szeretted is a gyerekeket, azért lettél pedagógus, mert jót akartál nekik. Az alapvető hozzáállás legalábbis remélem, hogy minden pedagógusban az a segíteni akarás, küldetéstudat, hogy a gyerekeknek átadják a tudást, amivel aztán boldog és önálló felnőtté válhatnak. Ez független attól, milyen tantárgyat tanítasz, lehet ez matek vagy a rajz, mindegyikben ott van az alapgondolat, hogy segíteni, adni akarsz a gyerekeknek. Szerintem ugyanez igaz volt valamikor a testnevelésre és rád is. Aztán nem tudom, hol tört el benned az a szeretet és együttérzés, amire nagy szükség lenne, főleg, amikor a testnevelésóráról beszélünk.
Neked talán nagyon könnyűnek tűnnek azok a feladatok, amiket kiadsz a gyerekeknek az órákon, de hidd el, hogy ők ilyenkor nagy kihívás előtt állnak.
Senki sem úgy születik, hogy tud kötélre mászni vagy szekrényt ugrani, sőt, mindenkinek mások a testi adottságai, és egyáltalán nem szégyen az, ha nem tud gyorsan futni, viszont cserébe messzire tudja dobni a labdát.
Emlékszem a saját gyerekkoromra, és sajnos ugyanazt látom most is, az általános iskolás gyerekeimnél, hogy kínlódnak a testnevelésóra miatt. Egy egész osztály előtt megalázni a gyereket, csak mert egy mozgásfajta nem neki való, vagy mert nem átlagos a testalkata, enyhén szólva nem szép dolog, ráadásul maradandó traumákat is lehet vele okozni.
Nyílt levél a tesitanárhoz (Kép: Getty Images)
Teljesen megértem azokat a gyerekeket, akik egyszerűen nem hajlandók odamenni például a kötélhez és meg sem próbálnak felmászni rá, mert tudják, hogy esélyük sincs és csak kinevetik majd őket a többiek az osztályban. Vagy ugyanezt teszik bármelyik, számukra kellemetlen mozgással kapcsolatban, amit úgy érzik, hogy rájuk akarsz te, a tesitanár erőltetni.
Tisztában vagyok vele, hogy létezik tanterv és nektek is előírják, hogy mit kell tanítani az órákon és ez alól nem mentesül a tesióra sem. Mégis, lehetne ezt emberségesebben, differenciáltabban is tenni. Valahogy úgy, hogy azt tartsuk szem előtt, hogy az igazi cél a testneveléssel mégis csak az, hogy megszeressék a gyerekek a mozgást. Úgy általában. Nem az a feladat, hogy állandó versenyhelyzetben nyomasszuk őket azzal, hogy hány perc alatt mennyit tudnak futni, hanem azt kéne megalapozni a tesiórákon, hogy ne egy kanapén punnyadó nemzedék váljon belőlük, hanem megtalálják az örömet a mozgásban, ráleljenek a kedvenc sportjukra, amit akár felnőttként is boldogan tudnak űzni, és ezzel a testi-lelki egészségüket szolgálják.
Vagy nem ez a tesióra fő célja és értelme? Javíts ki, ha tévedek, de biztos, hogy nincs a tantervben olyan, hogy építsük le a gyerek önbizalmát és utáltassuk meg vele a sportokat.
Valószínűnek tartom, hogy inkább fordítva igaz. Rajtad, a tesitanáron nagyon sok múlik, hogy az adott keretek között mennyire barátságos, elfogadó légkört hozol létre a testnevelésórán. Hagyjuk már a teljesítménykényszert, kérlek, foglalkozz azzal, hogy a gyerekek szeressenek mozogni, mert akkor teszel igazán jót a következő generációval.
