„A mai gyerekek tisztában vannak a környezetet fenyegető globális veszélyekkel, de a valós és közvetlen kapcsolatuk a természettel egyre halványul. Ez pontosan az ellenkezője annak, mint amikor én gyerek voltam” – nyilatkozta Richard Louv, az Utolsó gyermek az erdőben című könyv szerzője. Ő használta először a »természet-hiány zavar« kifejezést, amit nem fogunk megtalálni az orvosi könyvekben, de ez nem jelenti azt, hogy olyan jelenséget ír le, ami nem létezik: valóban egyre távolabb kerülünk a természettől. Nemcsak a gyerekek, mi felnőttek is.
Egyes források szerint egyre nő az ún. biofóbiások száma. A neves természettudós, E. O. Wilson úgy vélte, hogy ösztönösen akarunk kapcsolatot teremteni a természettel és más fajokkal, ez lenne a biofília, de vannak, akik pont az ellenkezőjét érzik. Az Amerikai Pszichológiai Szövetség (American Psychological Association) meghatározása szerint a biofóbia nem más, mint „bizonyos fajoktól való félelem és általános idegenkedés a természettel szemben”.
Nyilván őseinkre számos veszély leselkedett, és az, hogy tartottak a természettől, bizonyos élőlényektől, a túlélés záloga volt. Azt gondolhatnánk, hogy most már ezek a félelmek – kevés kivételtől eltekintve – nem annyira megalapozottak, és hogy kicsi az esélye annak, hogy a városban sétálva ránk támad a bokorból egy tigris. Mégis – ahogyan írtuk – vannak, akik biofóbiával küzdenek.
Fotó: Getty Images
Ennek pedig többféle káros következménye is lehet. Amellett, hogy a természet jó hatással van a testi, szellemi, lelki egészségünkre, egyes szakértők szerint nemcsak az egyének szenvedik meg, ha idegenkednek a természettől, hanem a bolygónk is. A biofóbiás emberek ugyanis jó eséllyel nem annyira elkötelezettek a természet- és környezetvédelmi kérdéseket illetően sem, és csak reméljük, hogy nem merül fel bennük az, hogy amitől félünk, azt el is kell pusztítani.
Arra, hogy miért nő a biofóbiások száma, részben az a magyarázat, hogy folyamatosan nő az urbanizált környezetben élők száma, akiknek nincs valós kapcsolata a természettel, nincsenek – fogalmazzunk úgy – első kézből szerzett élményeik, tapasztalataik. Ezt bizonyítják azok az adatok is, amelyek szerint ez a jelenség sokkal inkább jellemző azokban az országokban, régiókban, ahol a lakosság nagy része városokban lakik.
A Conversation cikkéből az is kiderült, hogy más szempontok is vannak. Sokkal magasabb a biofóbiások aránya ott, ahol sok veszélyes faj él, ezenkívül van egy érdekes felvetés: az arányokban az is közrejátszhat, mennyien használják az internetet, hiszen az tele van ijesztő, szenzációhajhász, igazságot csak mértékben tartalmazó történetekkel a vadonról, emiatt pedig torzulhat az elképzelésünk arról, mennyire is veszélyes a természetben tartózkodni, vagy mennyire nagy veszélyt jelentenek ránk egyes fajok. Ez pedig egy ördögi kör, mert minél kevesebb ismerettel rendelkezünk a körülöttünk levő világról, annál könnyebben terjednek el a tévhitek, téves információk.
És ha mindez nem lenne elég, hatással lehetnek ránk a világ történései is, a világjárvány alatt például az internetes keresések alapján a kórokozóktól, mikroorganizmusoktól való félelem érdekelte leginkább az embereket, egyébként meg talán nem meglepő módon a pókoktól és a kígyóktól való rettegés az, ami stabilan szerepel a fóbiák toplistáján. Ezt nyilván valahol meg lehet érteni, de egy, a Journal of Environmental Psychology című folyóiratban publikált tanulmány szerint a gyerekekben ezeknél az állatoknál sokkal ártalmatlanabb jelenségek – például az erős szél vagy a hangos madárraj – is szorongást válthat ki.
Fotó: Getty Images
Mit lehet tenni? Talán nem meglepő az a meglátás, hogy a gyerekeket érdemes minél hamarabb, minél közelebb hozni a természethez, és ebben nagy szerepe van a szülőknek, valamint az oktatási intézményeknek is. A szülőknél pedig nem elég csak az, hogy néha elviszik kirándulni vagy az állatkertbe a gyerekeket, az is fontos, hogy ők milyen mintát mutatnak, ha például egy ízeltlábú láttán kiül az arcukra az undor, akkor az nem marad észrevétlen a gyerekek számára sem. Hagyni kell, hogy a gyerekek néha maguk tapasztalják meg a világot, maguk fedezzék fel a környezetüket.
„Eleinte annyira elbűvölt az életnek ez a gazdagsága közvetlen a küszöbünk előtt, hogy járkáltam szédülten a kertben, hol ezt, hol azt az állatot bámultam, miközben figyelmemet minduntalan elterelték a sövény fölött röpködő, ragyogó lepkék… Órákat töltöttem guggolva vagy hason fekve, és figyeltem magam körül az állatok magánéletét… Ezek a felfedezések óriási örömmel töltöttek el, okvetlenül meg kellett osztanom őket valakivel” – írta Családom és egyéb állatfajták című könyvében az ismert brit zoológus, Gerald Durrell.
Igen ám, de nem mindenkinek adatik meg, hogy olyan helyen éljen, ahol az ajtón kilépve ilyen csodás környezet várja. A világ népességének jelenleg körülbelül 54 százaléka él urbánus környezetben, de az, hogy gyermekek milliói élnek városokban, az nem jelenti azt, hogy le kellene mondaniuk az ilyen élményekről. Az Egyesült Nemzetek gyermekjóléti szervezete, az UNICEF például egy külön vitaanyagot állított össze arról, hogy a születéstől egészen a felnőttkorig, hogyan tudnak gyermekeink profitálni abból, ha a városokban minél több zöldfelület veszi őket körül.
Fotó: Getty Images
És persze nemcsak a gyerekek, a felnőttek is nagyon sokat profitálhatnak abból, ha növeljük az urbánus környezetben a zöldfelületeket, utóbbi egyébként egy elég tág kategória, és nagyon sok minden belefér a magán- és közparkoktól kezdve a közösségi és saját tulajdonú kerteken át az utak mentén álló fasorokig, illetve a tetőkertekig.
