Korábban is született már könyved, ami az online világgal, az információtechnológia fejlődésével foglalkozott. Miért tartottad fontosnak, hogy egy újabb kötetet szentelj ennek a témának?
Azt hiszem, nem nagyon tehetjük meg, hogy nem szentelünk figyelmet azon változásoknak, amik jelentős változásokat hoznak, nemcsak az életben, hanem az emberek személyiségét, a kapcsolataikat, az érzelmeiket és általában az élettel kapcsolatos atittűdöt illetően. Az utóbbi egy év a mesterséges intelligenciától hangos, és úgy hiszem, valóban nem vagyunk rá felkészülve, nem tudjuk, mire kellene vigyázni, hogyan és mennyire is van jelen az életünkben, és mit okozhat majd rövidebb, illetve hosszabb távon.
Egy, a mesterséges intelligenciáról szóló beszélgetésen elmondtam, minden felnőttnek, és főleg gyereket nevelő szülőnek nagyon kell figyelni arra, hogy az élet egyre gyorsabbá válik, gyorsulnak az eszközeink és vele az elvárásaink, és emellett megjelennek a nem emberi rendszerek, így a biztos irányjelzők megtalálása, annak az attitűdnek a megértése, hogy mennyire kell ragaszkodnunk a józan eszünkhöz, a megfontoltsághoz, egyre fontosabb lesz.
Nem vagyunk könnyű helyzetben. Sok új fejlesztésnél érezhetjük azt, hogy szinte a semmiből jöttek. Azt, hogy a ChatGPT mire képes, sokakat megdöbbentett. Lehetne ezeket úgy kommunikálni, olyan módon bevezetni a köztudatba, hogy egy kicsit komfortosabban érezzük magunkat a változások közepette?
Ez nehéz kérdés. Érdekes megnézni, hogyan nyilatkoznak most azok, akik aktívan részt vettek a mesterséges intelligencia fejlesztésében, lásd például az Open AI vezérigazgatóját, vagy Geoffrey Hintont, a mélytanulás úttörőjét, aki nemrég lépett ki a Google-től. Most már ők is azt mondják, hogy az emberiség a pusztulásba rohan a mesterséges intelligencia miatt. Azóta folyamatosan jelennek meg cikkek, mi lesz akkor, ha mesterséges intelligenciára alapuló nagy rendszerek létrehozzák a saját alrendszereiket. Nagyon furcsa, hogy valaki megalkot valamit, ráengedi a világra, mert első akar lenni a piacon, majd az mondja, hogy Jézus Mária, mit tettem.
Fotó: Tari Annamária
Szavak, amiket nem biztos, hogy szeretnék hallani azoktól, akiknek a kezében van jövőnk.
Ez is a profit harca, amibe nem is tudunk belelátni, nyilván csomó információt nem tudunk. Másfelől ahogyan Jamie Susskind amerikai gondolkodó felhívta rá a figyelmet, hogy van egy sajnálatos jelenség, hogy a nagyon tehetséges fejlesztők, programozók egyre-másra tökéletesebb algoritmusokat állítanak elő, és nagyon örülnek a saját szellemi teljesítményüknek és a profitnak, ami ezzel jár. Ám ez elég gyakran nem esik feltétlenül egybe az emberiség érdekeivel. Erre lehetne azt mondani, hogy igen, ez a XXI. századi gondolkodás, amely meglehetősen nélkülözi az empátiát. Én elhiszem, hogy valaki szeret fejleszteni, de hogy ne legyen egy ember körülötte, aki elkezd gondolkozni azon, hogy mire lesz jó a ChatGPT valójában, vagy hogy ne csak bizonyos helyzetekben, bizonyos kor felett lehessen használni.
A legnagyobb probléma nyilván nem az, ha egy ötven feletti ember vicces feladatokat ad a ChatGPT-nek, a gond az, hogyha a gyerekek, a tinédzserek és az egyetemen tanulók kezdik el úgy használni, hogy közben a személyiségfejlődésükben egy fontos szakasz, a gondolkodás megtanulása és élvezete az közben elmarad, mert, hogy van, ami gondolkodik helyettük. Még a Wikipediának is megvolt az a haszna, hogy keresgélni kellett, át kellett nézni a szöveget, át kellett gondolni, hogy mi kell belőle és mi nem, de a nyelvi modellek átfésülik helyettünk a szövegeket. Szóval nekem a legnagyobb félelmem ezekkel a modellekkel az, hogy nagyon fiatal korcsoportok szoknak le olyan időszakban a gondolkodásról, amikor még pont az ellenkezőjét kéne megtenni.
És mi a helyzet a kreativitással? Vannak, akik már a művészet halálát vizionálják a generatív mesterséges intelligencia miatt.
Szerintem az is komoly probléma, nagyon okos alkalmazásokkal tényleg el lehet érni, hogy majd nem kreatív emberek kreatívnak, nem túl műveltek műveltnek, a nem gondolkodók gondolkodónak látszanak. És ez nemcsak azért probléma, mert mindenféle dolgot olvashatunk majd, mert az internet már most is egy online piactér, hanem azért baj, a nagy modellektől megkapott információ az valójában egy bérelt tudás, az nem a tied, egy külső tudásbázisra bízzuk magunkat, miközben az olyan globális helyzetek miatt, mint például a klímaváltozás, egyre több emberi tevékenységre, egyre átgondoltabb életre lenne szükség.
A digitális eszközök, a mesterséges intelligencia segíthet nekünk magunk megismerésében, illetve hogyan segítheti azok munkáját, akik az emberi lélek gyógyításával foglalkoznak?
A pszichoterápiás módszerek többsége még mindig személyes jelenléttel működik a legjobban. Élő terapeuta és páciens viszonyban. Bizonyos terápiafajtáknál már alkalmaznak MI segítséget, ami egyfelől jó, másfelől sok esetben látják azt a kollégák, hogy nagy a lemorzsolódás. Az, hogy valaki az MI segítségével ismerje meg önmagát, nem a legjobb út, még akkor sem, ha egy lakatlan szigeten él. A ChatGPT, átfésülve az összes fellelhető szöveget, tud mondani rólunk olyan mondatokat, amik látszólag használhatók lennének, azonban az ember önértékelését jó, ha valódi személyek visszajelzései alakítják.
Előny vagy hátrány az, ha valaki digitális bennszülött, vagyis annak a generációnak a tagja, akik már digitális technológiák által meghatározott, uralt világba születtek?
Van egy hibrid generáció, ami még a könyvespolcok alá született, és az offline gyermekkor miatt hoz magával olyan értékeket, olyan tudást, amihez vissza lehet nyúlni. Ők az Y-generáció. De az igazi elárasztódás a Z- és az alfa-generációnál jelenik meg. A legfiatalabbak már azt látják, hogy neandervölgyiként tekintenek rád, ha nincs nálad állandóan az okostelefonod.
És miközben a szülők azt hiszik, hogy a korai eszközhasználat segít bizonyos hasznos készségek elsajátításában, valójában minden gyerek a saját életkori érettségének megfelelően használja és bánik a készülékkel. A koronavírus-járvány alatt nagy meglepetés volt sokaknak, hogy a diákok nem is értenek annyira jól a számítógépekhez, hogy problémát okozott nekik például a Teams letöltése. Nyilván nagyon más játszani meg szórakozni, mint azokat az úgymond komolyabb alkalmazásokat használni, amikhez már munka tapad, és ez nyilván kiesik az érdeklődési körükből.
Tari Annamária
Nemcsak az iskolás, hanem már óvodás, sőt, az annál fiatalabb gyerekek kezében is gyakran látni okoseszközöket. Ennek milyen veszélyei vannak?
A szülők sem feltétlenül kaptak észbe, hogy egyfajta digitális cumiként odaadni az okostelefont akár másfél évesnek, hogy ne sírjon, az nem pont az, amikor régen kapott a gyerek egy kiflicsücsköt. És az, hogy a gyerek jól elvan a szobájában, és nem kell aggódni amiatt, hogy elmászkál és valami hülyeséget csinál, már azt is másként kell értelmezni. Én évek óta azt látom, hogy az információtechnológia negatív következményeit érzelmileg semlegesítjük, pedig ma már látszik, hogy a személyiségfejlődésen is képes változtatni.
Ha belegondolunk, a nap végén tulajdonképpen minden szülő nagyon szeretne egy „múlt századi” gyereket látni, aki érdeklődő, kíváncsi, jól tanul, kitartó, erőfeszítésekre képes. És akkor ehhez képest azzal szembesül, hogy az okostelefon beszippantja a gyereket, akit aztán elég nehéz visszahozni abba a valóságba, amiben élnie kell. Sokszor megdöbbennek, hogy egy tinédzser, még a legjobb családokban is, milyen kezelhetetlen indulatokat képes átélni, és érzelmileg hogyan válik megközelíthetetlenné.
Előadásokon nagyon sokszor elmondom, hogy az okostelefonnal az a probléma, hogy mindig ott van, mindig azt csinálja, amit én akarok, és így állandóan azonnali érzelmiszükséglet-kielégítést biztosít nekem, és sose kell egyedül lennem, mert mindig elérek valamit, mindig megnézhetek valakit. Ez azt jelenti majd, hogy a reakcióidő növelése és a türelem, az életkorral nem olyan ütemben nő, ahogy szükséges lenne, és a hiperkonnektivitás által biztosított kapcsolódási lehetőség kikapcsolja a szeparációs szorongás kezelésének megtanulását. Pedig az egyedüllét nagyon fontos lenne ahhoz, hogy felnőttként valaki higgadt, kiegyensúlyozott ember legyen, akinek van saját magával érzelmi kapcsolata és tud támaszkodni a saját önértékelésére.
Nem az a baj, hogy az átlag felhasználó az online térben igyekszik jó dolgokat átélni, egy kicsit irigykedik, egy kicsit kárörömöt él át, egy kicsit játszik, egy kicsit megnézi a gyönyörű tájakat vagy a kedvenc influenszerét. Akkor van probléma, ha az online tér marad a pozitív érzelmek gyűjtőhelye, és a prózai valóság meg az ellenkezője.
De az az idősebb korosztálynál is hasonló, ők is gyakran menekülnek a valóság elől virtuális térbe.
Valóban, hiszen az offline világban pedig ott vannak a vacak dolgok, az elintézendő feladatok, a hülye tanárod, a hülye feleséged, a hülye férjed, a hülye főnököd, a hülye szülők, akik mind valamit akarnak. Ha pedig hazaérünk, és ott a lehetőség, akkor nyilván jó érzések tárházához fog nyúlni, nem pedig leül egy székre, és egy kicsit átgondolja, hogy egyébként így mi van vele, hogy hogy van. Pedig utóbbinak az eredménye az, hogy az ember a saját szeparációs szorongását is kezelni tudja. Az, hogy az újabb generációk hogyan tudják ezt megtanulni, az számomra egy nagyon komoly kérdés.
Sok szülő azzal a felkiáltással vesz a gyermekének okostelefont, hogy tudja, hogy mi van vele. Ugyan ez egy nagyon jogosnak látszó kapcsolódási lehetőség, de egyben rejtetten érzelmi üzenetet is tartalmaz, amiről a szülők általában nem tudnak. Az előző generáció még egyedül járt iskolába, megtanult közlekedni, megtanult vigyázni magára, amihez a bátorságot az adta, hogy a szülők megbíztak benne. Most azonban az, hogy állandóan sms-ben faggatjuk a gyerekeket, azzal azt is közvetítjük – az aggódással vegyes ellenőrzéssel –, hogy bizonytalanok vagyunk a képességeiben. Ugyanezért tartom problémásnak a Kréta rendszert is, ahol a szülő előbb tudja, hogy milyen jegyet kapott a gyerek, és így nem a kettejük közötti kommunikációban jelenik meg és gyakorlódik be annak a képessége, hogy el kell magyarázni, miért lett hármas valami. Pedig ez a gyerekkori „tárgyalástechnika”, aminek a fejlődése lesz a felnőttkori támasz bizonyos élethelyzetekben.
Jól sejtem, hogy ez sokat árthat a szülő-gyermek kapcsolatnak?
Igen, a bizalmi üzenetek hiányában az önállóság igénye módosul, például felkúszik az online térbe, itt kezd el saját utakon járni. A másik jelenség, amiről beszélnünk kell az, hogy egyre nő mamahotelben élő harmincasok száma, egyre több szó esik a kapunyitási pánikról, egyre több cikk szól arról, hogy hogyan lehetne egyáltalán jól élni huszonévesen? Ez mind arra vezethető vissza, hogy nem megfelelő időben elinduló önállósodás miatt fiatal felnőttként is kiskorúnak érzik magukat az emberek, és ennél nagyobb szorongás a világon nincsen.
Tapasztalataim szerint egyre több huszon- és harmincéves van, akik egyre nehezebb érzelmekkel viaskodnak, és ennek a hátterében nem feltétlenül a gazdasági, az egzisztenciális helyzet áll, sokkal nehezebb kérdések nyomasztják őket. Például az, hogy mikor kerülhetünk végül nyugvópontra az életben, hogy mikor jutunk el oda, amikor azt csinálom, amit szeretnék. Főleg egyetemistáknak szoktam elmondani, hogy az élet úgy néz ki, hogy ha rájövök, hogy nem vagyok jó helyen, akkor nincs más, dönteni kell, mert lehet változtatni. És általában nem lehet elsőre megtalálni az álommelót sem, mert kellenek a tapasztalatok és a döntések ahhoz, hogy tudjam, mit is szeretnék valójában. Ma, a gyorsaság korában is igaz, hogy több grádicson át kell mászni, mire lecsapódik, mit szeretnénk, mit akarunk csinálni. Az érzelmi fejlődést nem lehet felgyorsítani.
A digitális eszközök révén a paraszociális kapcsolatok, vagyis az olyan egyoldalú kapcsolatok, amelyeket hírességekkel vagy kitalált karakterekkel alakítunk ki, sokkal jellemzőbbek lettek. Ennek milyen előnyei és hátrányai vannak, hogyan kell ezt kezelni?
Paraszociális kapcsolatnak régen azokat a plátói érzelmeket neveztük, amivel egy-egy – lélektani értelemben – tekintélyszemélyhez vonzódtunk, főleg azért, mert olyat tett le az asztalra, amivel mi nem rendelkeztünk, de tiszteltük ezért. Lehettek színészek, művészek, tudósok, írók, egyszóval olyan notabilitások, akiknek valódi teljesítménye volt. A mai korszellem és az online tér ezt felülírta, mert megjelentek azok a látható alakok, akik netcelebek, és pár kattintással a „barátunkká” válhat. A fiatal generációk jobban kedvelik a megközelíthető, mindennap elérhető és minősíthető alakokat, akik nem feltétlenül jobbak nála mindenben, de van egy vicces oldaluk, vagy jópofa szóhasználatuk. Vagyis semmiképpen nem tekintélyszemélyek.
A pozitív haszna az lehet, ha olyan influenszer az illető, aki valamilyen pozitív dolgot erősít. A negatív azonban az, ha például egy tinédzser valódinak és követendőnek értékel valakit, aki azonban egy olyan személy, aki az online tér „boldogság-hatásának” megfelelően alakítja ki saját képét. Természetesen nem állítjuk, hogy mindenki lódít, de azt igen, hogy a csillámporos képek alakításában elcsúszhat az irrealitás-realitás potmétere.
Ha ez abban az életkorban történik, amikor az Én fejlődésének oly szükséges külső megerősítések kellenek, akkor beláthatjuk, hogy a felfújt Egók találkozása közben egymásnak juttatott lájkok nem a valódi tulajdonságok értékelése mentén adnak pozitív impulzust. Ha ekkor egy tinédzser távolodni kezd a saját Énjének megismerésétől, és helyette a fenntartott online képére akar támaszkodni, akkor ingoványos talajra téved. És akkor a saját élete, személyisége, tulajdonságai és kapcsolatai elégedetlenséget, a folyamatos online monitorozás pedig depresszív érzelmeket okozhat.
Fotó: Tari Annamária
Miközben egyesekhez sokkal közelebb érezzük magukat, jelen van a másik véglet is, vagyis, hogy az emberek borzalmasan kegyetlenek tudnak lenni egymással az online térben. Mi ennek az oka és hogyan kezeljük?
Amikor az internet indult, mindenki azt hitte, hogy szeretni fogjuk egymást. Tévedtünk. A monitorok és képernyők dehumanizálják a másik embert, és felerősítik azon érzelmeket is, amiket az offline életben érzelmi gátak tartanak féken. Kevesen tudják, de öt perc elég ahhoz, hogy oldódjon az önkontroll, és akkor azon érzelmek fognak ömleni egy illetőből, ami olykor önmagát is meglephetné, ha elgondolkodna ezen. De mivel az online térben mindenki jóval nárcisztikusabb és önzőbb, mint a valóságban, ez az önreflexió elmarad.
Ha önmagunk védelmén gondolkodunk, akkor érdemes közösségimédia-felületeinket olyan embereknek fenntartani, akik személyisége megtartott marad akkor is, ha felmegy a vérnyomása. És, ha olyan sorokat olvasunk, amitől a sajátunk megy fel, akkor jobb, ha letesszük a készüléket és körbenézünk a valóságban, mert a félelem és a szorongás szürke csőbe húz bele mindenkit, és ott ragaszt az online soroknál.
Hogyan lehet jól jelen lenni, megmutatni, felvállalni magunkat az online világban? Hogyan ne essünk túlzásokba?
Azt hiszem, erre talán az a legjobb válasz, hogy csak olyat mutassunk és mondjunk, amit felvállalnánk a realitásban is. Sokszor csodálkozom azon, hogy a retusált képek korában azt még mindig nem fogjuk fel, hogy egyébként majd egy offline ajtón kell kimennünk a lakásból.
Okoseszközök nélkül azért nagyon nehéz boldogulni manapság, és az nyilván nem működik, ha újra teljesen analóg életet kezdünk el élni. De akkor mégis mi a jó megoldás?
A klinikai pszichológusok azt szokták mondani, hogy legalább egy-két nap digitális detoxra szükség van egy héten. És jó lenne, ha minden szülő megértené, hogy mennyire fontos a mintakövetés, tehát amikor ő hozzá van ragadva a telefonjához, akkor már nem lehet azt mondani, hogy amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek. Ha a munka miatt nem fontos, tegyük le az okoseszközöket, és helyette inkább legyen közös játék vagy valamilyen más program, például kirándulás, színház, mozi vagy múzeum, mindegy is, csak menjünk valahova.
Az is megoldás lehet, hogy ha mondjuk a barátokkal csinálunk film- vagy könyvklubot, és a gyerekek is ott vannak, amin átbeszélik az élményeket. De annak is nagyon jó hatása van, ha otthon legalább hetente egyszer megszólal valamilyen komolyzene. Komolyzenére nem nagyon lehet pörögni, lelassul tőle a központi idegrendszer, és egészen más érzelmi élményt lehet átélni, kicsit kiszakít abból a nagyon gyors működésből, amit az érintőképernyők jelentenek.
Persze ha mindezek nem voltak részei a családi életnek, akkor nyilván egy tinédzserrel beszélni kell róla, hogy meg is szeresse, ne pedig csak valami túlélő stratégiával végigcsinálja. De azért azt gondolom, hogyha egy szülő hiteles abban, hogy éppen jót akar, és nem indul harcba a technológiájával, akkor ezek azért jól szoktak elsülni.
Egyre több huszonéves érzi, hogy valamin változtatni kell, és ő maga tart digitális detox napokat vagy próbálkozik más megoldásokkal. Érdekes, hogy ma nagyon sok minden, ami az élet része volt, most kuriózumnak számít. Régen minden lányt az anyukája megtanított főzni, ma pedig különleges az, aki süt-főz fiatalként. De nem véletlenül van a kézművességnek, a gasztronómiának reneszánsza, ahogy Törőcsik Mária professzor szokott fogalmazni, a trendek mellé előbb-utóbb mindig felsorakozik egy ellentrend, és akkor csak lehet abban bízni, hogy a huszonévesek egy része, ha megtapasztalja, hogy egyébként nem olyan rossz nyugodtan lenni, akkor azt elkezdi keresni.
Azért kell az offline teret, mint élményteret visszahozni, mert az okoseszközök miatt könnyű impulzusfüggőséggé válni. Van, aki ha nem történik öt percig valami, akkor már ránéz a telefonjára, hogy így mi van. És ez nem szeparációs szorongás, vagyis nem bírok magammal lenni, hanem ez már a FOMO.
Ráadásul az impulzusfüggőség, hogy tudnom kell, hogy mi van a világban, az kiegészül egy nagyon nyugtalan készenléti állapottal, ami nem teszi lehetővé, hogy pihenjen az agyunk. Ha pedig az embernek nem pihen az agya, hanem folyamatosan pörög, akkor egy idő után elég feszült lesz, és ettől vagy indulatossá válik vagy befordul, elzárkózik a világtól. Jó lenne megszokni, hogy a valóság olyan, hogy nem jön minden pillanatban impulzus, nincs másodpercenként ilyen nagyon színes, szinte minden érzékszervedet elárasztó percepciós inger, hanem van, amikor nincs semmi, legfeljebb a légy zümmög.
Milyen készségeket érdemes fejleszteni ahhoz, hogy ebben a világban jól elboldoguljunk?
Azt mondhatnám, hogy türelem, igazság, akaraterő és erőfeszítések szeretete. Tulajdonképpen nem arról van szó, hogy valami zen állapotot kell elsajátítani. Hanem arról van szó, hogy eltolódott a potméterünk, és különleges életnek látjuk azt, ami ilyen normális volt. Tehát az, hogy mondjuk az ember tud fél órát ülni így egymagában, komolyzenét hallgatva, az azért köztünk szólva lélektanilag nem egy akkora szám. De ma úgy tűnik, ez egy szupererő.
Ha elhisszük, hogy az egyfókuszú figyelem, a türelem, a higgadtság biztosítja, hogy friss levegőhöz jussunk, akkor megpróbálhatjuk ezeket csiszolni, és egy idő után óhatatlanul vágyat érzünk arra, hogy saját döntést hozzunk. A saját döntésem az az, hogy most online újságot olvasok, vagy előveszek egy könyvet. Az én döntésem, hogy elmegyek sétálni, vagy elkezdek sorozatot nézni. Persze nem arról van szó, hogy ne lehetne sorozatot nézni. Szerintem egyébként az is ilyen érdekes jelenség, hogy a stúdiók és alkotók elkezdenek átállni a sorozatokra, és a részeket le lehet darálni egyben. Ez is a mostani mohóságnak a jele, már nem bírunk egy hetet várni a másik részig.
Mi kell még ahhoz, hogy egy élhetőbb világot teremtsünk magunk körül, magunknak?
De ha valaki például rájön, hogy bizonyos szempontból az okoseszközök által felkínált függőségek és az applikációk által felkínált függő helyzetek, azok egyébként elkerülhetők, hogy ha úgy dönt, hogy nem akar ebbe belesodródni, az egy nagy felismerés. Én nagyon sokszor kezdem mostanában az előadásaimat azzal, hogy megkérdezem, hogy hányan kelnek ébresztőre, mindenki felteszi a kezét, de amikor arra vagyok kíváncsi, hogy kinek van ébresztőórája, egy-két kéz emelkedik a magasba.
Ilyenkor elmondom, nem véletlenül van az, hogy délelőtt 10-kor az agyunk azt érzi, hogy délután kettő van, és erre bizony sokan bólintanak. Ez a fajta kifáradás az életünk része lett, megszoktuk, elfogadtuk, hogy délelőtt 11-kor már lehet, hogy negyedik kávét iszod, és nem feltétlenül azért, mert három órát aludtál éjszaka, hanem mert megy le a redőny folyamatosan.
És ebben talán az a legfurcsább vagy a legellentmondásosabb, hogy elvileg a digitális eszközök arra lettek kitalálva, hogy segítsenek nekünk, hogy bizonyos terheket levegyenek rólunk, könnyebben el tudjunk intézni dolgokat.
Átvettek tőlünk feladatokat, de ettől még odaragadtunk a képernyőkhöz, a felszabadult időt tényleg ott töltjük, merthogy nehéz felállni mellőle, vagy nehéz letenni a kezekből. Ez pedig egy óriási csapda. Amikor klímakonferencián jártam, ahol a kutatók elmondták, mi az, amit valójában tehetünk, ez pedig az, hogy felelevenítsük vagy elsajátítsunk bizonyos alapismereteket, hogy visszahozunk olyan tevékenységeket, amiket most a legtöbben nem tartanak fontosnak. Ez persze fárasztó és hosszú útnak ígérkezik. De szerintem, ha választhatunk, hogy az élet sebességét úgy mérjük, hogy leülünk két órára a telefonunkkal, vagy örülünk annak, hogy a babszem, amit két hete belecsavartunk egy vizes papír zsebkendőbe, kicsírázott. Akkor az utóbbit kellene választani. Mert ez az élet.
Tari Annamária Hol a boldogság mostanában? – AI/deepfake/TikTok/valosag című könyve a Central Kiadói Csoport kiadásában jelent meg.
