Az optimizmus és a pesszimizmus két önbeteljesítő jóslat. Az optimista általában azt várja, hogy a dolgok jól alakuljanak, a pesszimista pedig ennek az ellenkezőjét gondolja. Egyik sem írja le megfelelően a világ folyását, ugyanis a “világ” egy absztrakció, és sem jó-, sem rosszindulata nincs irányunkba. A történésekbe mi magunk látunk bele ezt vagy azt. És hogy miért alakítja pozitívan a dolgokat az optimizmus? Ez egy magyarázó stílus, amellyel az eseményeket értelmezzük, illetve amellyel megfogalmazzuk az elvárásainkat a jövőre nézve.
Optimista vs. pesszimista
Az optimista tehát, mivel általában jót vár, a vele történt eseményekben mindig azt veszi észre, hogy mi bennük az előrevivő. Még a kudarcban is csak tapasztalatot lát, amely megtanítja őt arra, máskor hogyan csinálja például azt, hogy kevésbé legyen kevély. A jövőre nézve pedig az optimizmus nem más, mint viselkedésszervező elv, hiszen a viselkedésünket célok elérésére (vagy nem kívánt helyzetek elkerülésére) szervezzük. Ha az az elvárásunk, hogy valami sikerülni fog, sokkal nagyobb energiát tudunk belefektetni, sokkal kitartóbban fogunk dolgozni a célért, mint ha kevésbé hinnénk benne.
Nézzük meg a sikeres embereket: pont abban különböznek másoktól, hogy szívósabban, állhatatosabban tudnak dolgozni a kitűzött célért. Akik egy ponton feladják, és úgy ítélik meg, hogy a célkitűzésük irreális volt, azokat az cáfolja meg, hogy a kitartóbbak mégiscsak elérték a céljukat.
Az optimisták másik jellemző vonása, hogy a sikertelenségért, a negatív fordulatért általában külső körülményeket okolnak, míg a pesszimisták mindig magukat hibáztatják. Tipikus pesszimista fordulat, hogy ha más hibát nem tudnak felróni maguknak, akkor a nekik kijáró sorsot hibáztatják: “Naná, hogy pont velem történik ilyen, kivel mással?!” Végül az optimisták jellemzője az is, hogy a nehézségeket mindig átmenetinek tekintik, a pesszimisták pedig jellemzőnek és állandósultnak.
Kire hallgassunk?
Persze nem árt az optimizmust realizmussal vegyíteni. Dan Lovallo és Daniel Kahneman A siker téveszméje című esszéjükben idéznek egy vizsgálatot, amelyben egymillió diákot megkérdezve, 70 százalék az átlagnál jobb vezetői képességet tulajdonított önmagának, és csak 2 százalék gondolta, hogy ő az átlag alatt teljesítene. Ennek alapján a diákok 70 százaléka lett volna később a 2 százalék vezetője. Az arányok a valóságban pont fordítva vannak: 2 százalék irányít 98 százalékot. Továbbá 60 százalék úgy ítélte, hogy képességei alapján ő a felső 10 százalékba esik, 25 százalékuk pedig a legjobbak 1 százalékába sorolta magát, noha világos, hogy a 25 százalék sehogy sem passzírozható be az 1 százalékba.
A szerzők számos problémát soroltak fel az erőltetett optimizmus kárára. Egyrészt ez nem teszi lehetővé a képességek és a lehetőségek reális felmérését, fölösleges kockáztatáshoz vezet. Persze tudom, hogy erre az a kérdés következik: hogy lehet a megfelelő arányt eltalálni? Erre nincs jó recept. Mindenesetre, minden optimizmusunk dacára, figyeljünk a visszajelzésekre, mert az objektív visszajelzések a korrekciók szükségességére figyelmeztetnek.
Martin Seligman, a tanult optimizmusról szóló könyv szerzője azt javasolta: ha a kudarc ára túl nagy lenne, az optimizmus nem helyénvaló. Fontos tanács az is, hogy csak olyanokra hallgassunk, akik kompetensek az ügyünkben. Aki egész életében szürke és unalmas életet élt, került minden kihívást, annak a tanácsa, hallva a mi nagyravágyó terveinket, természetesen az lesz, hogy “tudd a helyed” vagy “járt utat járatlanért ne hagyj el”.
Kulcsszó: önbizalom
Az “önbeteljesítő jóslat” kifejezés kicsit megtévesztő. Úgy tűnhet, mintha egyetlen jóslat megváltoztatna mindent. A történelem híres jóslatai azért tették naggyá azokat, akiknek fényes jövőt jövendöltek, mert onnantól az illető viselkedését a jóslat határozta meg. Az önbeteljesítő jóslatok tehát akkor működnek, ha a szokásunkká válnak. Az optimizmus vagy a pesszimizmus, ahogy az életünk eseményeit értékeljük, a jövőről vélekedünk, szintén a gondolkodási szokásunkat mutatja, amelyet persze berögzült viselkedési formák is követnek.
Amennyiben meg akarjuk változtatni az életünket, és boldogabbak szeretnénk lenni, el kell sajátítanunk a boldog emberek szokásait. Nos, nincs az a Michelangelo, aki márvány és véső nélkül tudna nekünk bármilyen szobrot is faragni. Az élet nyersanyagai azok a percek, amelyeket megélünk. Ha a helyzeteinket percről percre nem tudjuk jól megoldani, az életet sem fogjuk tudni. Bármit csinálunk, minden egyes pillanatban bíznunk kell magunkban, meg kell nyernünk másokat és helyt kell állnunk. Ne nézzük tehát le az apróságokat, mert egy homokszem is megállíthat egy nagy gépezetet.
Szendi Gábor írása a legfrissebb Nők Lapja Pszichében jelent meg.
A tartalomból:
- Nem kell mindig őszintének lenni? – Beszélgetés Csányi Vilmossal és Csernus Imrével
- A hazugság pszichológiája
- A gyerek, aki bennünk él
- Az első önálló lépések – Máté Gábor írása
- Bizarr gyönyörök rabjai
- A gyerek elsózva jó?! – Rácz Zsuzsa írása
