Reggeli Zürichben, vacsora Pesten

– Sokáig tartott, míg időt tudtál szakítani erre a találkozásra. Minidig ilyen zsúfolt a naptárad?

– Folyamatos ingázás most az életem Svájc és Magyarország között, amit tovább bonyolít, hogy időről időre külföldi kiállításokra is el kell utaznom. Most éppen Párizsból értem haza. Általában 8-10 napot töltök Zürichben egy hónapban, a többit itthon. Az elmúlt évekre ez a tempó volt jellemző.

– Svájcban dolgozol, de a családod Magyarországon él. Miért tartod ennyire elválasztva két dolgot?

– Nem elválasztom őket egymástól, egyszerűen így hozta az élet. Véletlenül alakult úgy, hogy Svájcban indult be az üzleti karrierem. Ha valami működik, nem kell bolygatni, így aztán elfogadtam, hogy én nem a Bartók Béla útra járok dolgozni a hatodik kerületből, ahogy mások, hanem Zürichbe. A család viszont itthon van, itt születtem én is, és nem akarok változtatni a lakhelyemen, kötődöm hozzá. Egyelőre nem is kényszerít erre semmi.

– Hogyan hidalod át lelkileg és fizikailag ezeket a távolságokat?

– Lelkileg nem nehéz, mert a különböző helyszínek megfelelnek a lelki alkatom különböző vonásainak. Magyarország az otthonom, Budapest a családi hátteret, a folyamatosságot jelenti, a kikapcsolódást, ahol megpihenek a családi körben, anyaként kormányozgatom a gyerekeim, és a régi barátokkal lehetek együtt, akikkel – igaz nem annyira intenzíven, mint régen – eljárunk szórakozni. Szentendre az alkotásé, a festészeté. Ez az elvonulás színtere, és ha szabad ilyen fennkölten fogalmazni, itt lényegülök át művésszé a hétköznapi emberből. Zürich is a művészet világa, de már egy egészen más aspektusban: a galériával kapcsolatos tevékenység miatt Svájc üzleti terep számomra, a feszített munkáé, a protokolláris megjelenéseké, a nagyvilági társaságé. Igen színes és eseménydús élet, de természetesen, őszintén tudok itt is működni, mert van egy ilyen pörgős, belemenős üzletasszonyi oldalam is. Fizikailag sem probléma ezeket a távolságokat áthidalni. Reggel fél hatkor felkeltem a gyerekeket, előkészítem a reggelit, hatkor beülök a kocsimba, és délután 4 órakor már Zürichben uzsonnázok. Ha jól jön ki a lépés, akkor két nap múlva úgy érek haza, hogy a vacsorát már én csinálom a családnak. Imádok vezetni, az út nekem kikapcsolódás.

– Harminckét éves vagy, saját galériád van Bernben, műtermed Szentendrén és rendszeresen részt veszel kiállításokon Budapesttől Párizsig. Mi az a hajtóerő, az a plusz, amivel ilyen szép sikereket tudsz elérni?

– Azt hiszem, ennek több összetevője van. A magja valahol ott keresendő, hogy egy súlyos idegrendszeri betegséggel születtem. Gyerekkorom java része azzal telt, hogy különféle kórházakban, intézetekben, magánterapeutáknál próbálták ezt korrigálni. Harmadik gyerekként nőttem fel a két bátyám mögött, akik mindketten kiugró tehetségnek bizonyultak már kiskorukban is, és felnőttként is jól érvényesültek: egyikük zenei pályán, a másik kutató fizikusként. Feléjük elvárás is volt a szüleim részéről, hogy jól teljesítsenek mindig, velem pedig elnézően bántak. Én a betegségem miatt valahogy csak maradéknak, problémának éreztem magam mindig a családban, és nagyon küzdöttem azért, hogy ne teher legyek, hanem inkább próbáljak felzárkózni a testvéreimhez. Azt hiszem, ez kétszeres akaraterőt fejlesztett ki bennem, és ezek a körülmények olyan érzelmi nyomokat, emlékeket hagytak maguk után, ami egy művésznek örökös muníciót szolgáltatnak. Eleinte a festés is terápia volt, szabályos gyógykezelés a mozgáskoordinációm fejlesztésére, amit az orvosok írtak elő, aztán a magam számra pedig egyfajta lelki szelep lett, amin keresztül kiengedtem, megformáltam az élményeimet. Serdülő koromra a betegségem már alig volt észrevehető és nem volt többé szükségem a szelepre, a festést elkezdtem kedvteléssé alakítani, más mondanivalók kifejezésére használni. Gyakorlatilag 16 évesen kész festő voltam, hiszen akkor már több mint 12 éve gyakoroltam ezt a művészeti ágat, és ez is előnyt jelentett nekem másokkal szemben.

– Hogyan alakult tovább az életed?

– 19 éves voltam, amikor egy balesetben meghalt édesapánk, ami érzelmileg és anyagilag is nagyon megviselt minket. A bátyáim ekkor már egyetemre és konzervatóriumba jártak, mindketten Bécsbe. Én voltam itthon anyámmal, kettőnknek kellett előteremteni a költségeket az ő tanulásukhoz. Szó sem lehetett arról, hogy felvételizzek a Képzőművészeti Főiskolára, helyette azon törtük a fejünket, miből szerezzünk pénzt. Adott volt a festészet, portrékat kezdtem készíteni nyáron a Balaton partján, tájképeket adtam el, és elkezdtem ügynökölni más festők képeivel is. Ez nőtte ki magát annyira, hogy a szakmában komolyan kezdtek venni. A képeim eljutottak kiállításokra, és egy ilyen megnyitón ismerkedtem össze a későbbi férjemmel, aki akkor Svájcban dolgozott befektetési szakemberként. Ő szervezte az első svájci kiállítást is nekem, és vevőket szerzett a képeimnek. Lassan kezdett egyértelművé válni, hogy mind a saját képeimet, mind azokat, amikkel úgymond házaltam, Svájcban lehet igazán jól eladni, így kiköltöztem a páromhoz és elkezdtem tudatosan felépíteni egy ügyfélkört. Négy év után költöztünk haza, amikor teherbe estem. Zürichben ekkor már működött a galéria, a munkatársaim nagy önállósággal tudták vinni az ügyeit. Mi itthon minden nagyobb csinnadratta nélkül villámgyorsan összeházasodtunk, és rá 6 hónapra megszültem az ikerlányaimat. A terhesség alatt is dolgoztam, és a szülés után is hamar felvettem a munkát, de csak itthonról. Amikor a gyerekek bölcsődébe mehettek, elkezdtem újra kijárni Zürichbe, a férjem pedig itthon tartotta a frontot. 

– Milyen irányba tervezed tovább fejleszteni az üzleted, az életed?

– Szeretném ezt az életvitelt folytatni, nem akarok semmin változtatni. Az a célom, hogy a galériát és a magánéletemet is állandóság, kiszámíthatóság jellemezze. Az egy másik dolog, hogy ez az állandóság igen mozgalmas. De mégis van egy jól előre kalkulálható menetrendje. Két dologgal azonban szeretném még kibővíteni ezt a „portfóliót”: egy online aukciós portált szeretnék felállítani, amit itthonról is lehet kezelni, és szülnék még egy kisfiút is. Úgy érzem, ez még belefér.