A divat dzsungelharcosai – Állja-e a versenyt a magyar tervező?

Hogy mikor is volt a magyar divat fénykora? Esetleg a két világháború között, amikor Tüdős Klára pesti szalonjában egy-két nap alatt elkészült az újabb párizsi modellek mása? Az előző rendszerben, amikor a gyártósor tízezerszám ontotta az egyenöltönyöket? Öt éve, amikor fiatal dizájnereink először kaptak külföldön lehetőséget?

Talán sem ekkor, sem akkor – hiszen valami mindig hiányzott, mindig is meg kellett alkudni valamiben. Kreativitás, egyediség, szervezettség, rugalmasság: ezek azok az előnyeink, amelyek révén fölvehetnénk a versenyt a távol-keleti árudömpinggel – mégis félő, hogy a magyar ruhaipar megmarad kiszolgáló háttérágazatnak.

Ruhát a ruhaáruházból!

„Valaha a iénk volt a négy nagy hazai ruhagyár egyike, fővárosi központtal, hat vidéki telephellyel. Mára mindebből egy üzemünk maradt. Amikor idekerültem az osztályra, nyolcvanan voltunk, ma hatan” – meséli Szternák Erzsébet, a Berwin Ruhagyár laborvezetője. Az 1970-es években ez a férfidivattal foglalkozó üzem a mai mennyiség tízszeresét gyártotta, magyar meg szovjet piacra. Akárcsak a Május 1. vagy a Vörös Október Ruhagyárban, itt is csupán öt-hatféle modell készült, az viszont óriási, tízezres tételekben. Az alapanyag főleg a Szovjetunióból érkezett, s idehaza is működtek szövetgyárak. „Akkor a piactól függetlenül, nyugodtan dolgoztunk, senki nem sürgetett. Kevés fajta anyag volt, s különösebb kihívás nemigen akadt” – nosztalgiázik Erzsébet.

A rendszerváltás és vele a „butikos” korszak aztán sosem látott változatosságot hozott. Talán túlságosan sokszínűt is. A ruhagyárakat privatizálták, a létszámot leépítették. Akkor boldog-boldogtalan ruhát készített, hiszen ez viszonylag kevés alaptőkét igényelt. „Végre sokfélét hordtunk, de alacsony színvonalút. Átestünk a másik végletbe” – mondja Szternák Erzsébet.

A hazai gyártásra a beözönlő kínai árutenger mérte az igazi csapást. „Miután a ruhákat vámmentesen hozták be, az áraikkal nem lehetett versenyezni. Ráadásul gyorsan fejlődtek minőségben is” – emlékszik Vámos Magda, a Magyar Divatszövetség elnöke.

Kinyílik a világ…

Nyugaton mégis többen fel tudták venni velük a versenyt, a franchise rendszerű ruhaforgalmazás révén. Ennek veleje a fast fashion, amelynek a svéd H&M, a spanyol Zara és az angol TopShop a legismertebb képviselői. Miként a gyorséttermi hamburger, úgy készülnek náluk a ruhák, cipők, táskák. Üzleteikbe sűrűn érkezik új áru, kis darabszámban s elérhető áron. Így aztán hamar el is kapkodják. Az ötletre egész világot behálózó üzletlánc épült, mindenütt ugyanazok a termékek kaphatók. A ruhákat Európa-szerte gyártatják, mert Kínából nem éri meg hajón behozatni – s nem is lehetne hat hétig várni egy-egy szállítmányra. Akkor már inkább Marokkóban vagy Törökországban keresnek ügyes varrónőket…

Nálunk nem indult efféle innovatív kezdeményezés. A nagyipari gyártás évtizedekkel ezelőtt feladta a harcot, az egyedi tervezők pedig szűk rétegek számára építik minibirodalmaikat. „Amikor a Szovjetunióból nem kaptunk több rendelést, megszűnt a fő piacunk, bezárt rengeteg vállalat. A Magyar Posztó, a Hazai Fésűsfonógyár és a konfekciógyártó vállalatok sora, Debrecentől Szegeden át Sopronig” – sorolja Vámos Magda. 

Magyar kézre, ha nem is nagy számban, máig szükség van, de az innovációt, a kreatív tervezést már nem tőlünk várják. „Utánpótlás sincs, a fiatalok nem ide jönnek, vagy végzettséget szerezve elhagyják a pályát. Aki meg értett a szakmához, az lassan mind nyugdíjba megy.”

Sokan hordanak viszont magyar pólót, nadrágot, kosztümöt határainkon innen és túl – csak nem tudnak róla. A vásárláskor ugyanis a gyártás helyénél sokkal fontosabb a márkanév. Számos hazai gyártó ezért jól hangzó, külföldies nevet alkotott (például Budmil, Retro, Keyo, Heavy Tools, Saxoo London, Sherpa), máskor pedig gyártási kapacitását adja bérbe. Ám hovatovább drágák vagyunk a bérmunkára is – a háttéripar Indiába, Pakisztánba és Vietnamba települ át.

Önerőből a csúcsra

Mások bozótharcosként, kis csapattal, de nagy tehetséggel próbálnak utat vágni a dzsungelben. Meglepő sikerrel. Vagy öt éve ismerhettünk meg egy öntudatos új dizájnergenerációt. Tagjai már nem azon búslakodnak, hogy itthon nincsenek komoly presztízsű divatházak, amelyek alkalmaznák őket. Helyette inkább teremtenek egyet-egyet maguknak – ha egyelőre kicsiben is.

A budapesti Kálvin téren valósággal vonzza a járókelők tekintetét az egyik kirakat. Itt mindig afféle fantáziaruhákat látni, az anyagok váratlan kombinációit, bátor szabásvonalakat. Az öt emberrel dolgozó Barack divatműhelynek kialakult vevőköre van. Kuncsaftjaik az egyéniségüket kifejező ruhákra vágynak a plázák és üzlethálózatok tömegdarabjai helyett. „Azokkal képtelenség is fölvenni a versenyt – mondja Opauszki Szilvia tulajdonos. – Bécsben a mi kategóriánk háromszor drágább, mint a szériagyártásúé, mégis megfizetik. Budapesten ugyanannyiért tudom csak eladni a ruhát, mint amennyiért mások Kínából behozzák. A varrónőink nem sokkal keresnek többet a minimálbérnél.”

XXL-es sikersztorik

Álmos vasárnap, rézsút süti a nap a fővárosi Váci utcát s a végtelen árufolyamot ontó divatláncok egymás mellé táborozott üzleteit. Innen egyetlen utcányira – s mégis fényévekre – a use tervezőcsoport bemutatótermében nem a mennyiségben gondolkodnak. Egyszerű vonalú, finom anyagból szabott holmijaikat Tokióban vagy New Yorkban viseli majd valaki. Létezik ugyanis néhány fiatal hazai tervezőcsapat (use, Je Suis Belle – jsb), az ő kis darabszámú kollekciói Svájcba, Japánba és az Egyesült Államokba is eljutnak, a Vogue-gal egyenrangú divatmagazinokban cikkeznek róluk, s idén szeptemberben a pályatárs Anh Tuan mellett bemutatkoznak a New York-i Divathéten is.

A pénzügyi válság a legrosszabbkor jött, de azt mondják, ha ezt túlélik, semmi sem lehetetlen. „Nekünk kényszerű döntés volt a külföld. Miután lediplomáztunk, utaztunk a világban, kerestük, mi az, amit csinálni szeretnénk, amiből megélhetnénk” – meséli Godena-Juhász Attila (use). „Szívesen terveznénk hazai piacra is, de itthon nincsenek olyan cégek, ahol elhelyezkedhetne az ember” – teszi hozzá Dévényi Dalma (jsb). Divattervezőkre csekély az igény, azok a magyar tulajdonú cégek pedig, amelyek még talpon vannak, nem önálló divatszemléletet közvetítenek, hanem „copymárkákat” építenek. Bár a jsb maroknyi egyéni vásárlót is kiszolgál, a biztos anyagi hátteret a viszonteladók jelentik. Sajnos külföldiek, hiszen idehaza a fiatal dizájnerekkel foglalkozó, munkáikat befogadó összes ruházati üzlet bizományos alapon működik.

Magyarországon a vásárlók zöme szerint egyszerűbb tömegárut venni. „Nem zavar, hogy ezek nem egyedi ruhák, és most már annyi franchise-bolt létezik a fővárosban, hogy a magam stílusa szerint variálhatom a kapható holmikat. Ritkán vásárolok, főként szezonváltáskor, és az a fő szempont, hogy amit veszek, az jó minőségű legyen” – mondja Havas Emma 28 éves személyi asszisztens. A dizájnerholmit azonban nem engedheti meg magának. „Életemben egy farmerért fizettem a legtöbbet, huszonnégyezer forintot.”

A komoly befektetőkön és az anyagi támogatáson kívül legfőképp ismertségre van szükségük a fiatal tervezőknek. Idén ezért a berlini és New York-i Magyar Intézet is bemutatja a friss tehetségek kollekcióit. „A mi fő piacunk az amerikai, ott mindig izgalmasak az Európából érkező dolgok – magyarázza Godena-Juhász Attila. – Már itthon is látom formálódni azt a harmincas generációt, amely érdeklődik az újszerű, egyedi ruhák iránt. Ők jól tudják, hogy az Andrássy úton kapható exkluzív nyugati márka is csak tömegtermék, hiszen Kínában gyártják, több ezer van belőle.”

Nélkülözhető luxus?

„Amennyire csak tudjuk, támogatjuk a fiatal dizájnereket, de a magyar ruha­ipart ez nem menti meg – sajnálkozik Vámos Magda. – Idehaza legföljebb presztízsokokból vesznek páran egyedi tervezésű ruhát. S míg a fiatalokat a márkamánia szédíti, az átlagvásárló elsőként az árcédulát nézi.” Vannak persze kivételek is: „Öltönyből nálam csakis a tiszta gyapjú jöhet szóba, de ha nincs rá pénzem, inkább nem veszek. Mert ha a minőséget és a hord­hatóságot is számításba vesszük, ez éri meg” – mondja ki kereken egy 56 éves üzletember, Pinke György.

Bizony, a vásárló legalább olyan változékony, mint maga a divat. „Ez utóbbi egyszerűen tévhit! – oszlatja el Vámos Magda az illúziót. – Azt, hogy jövőre milyen színek és formák jönnek divatba, kizárólag a világ gazdasági helyzete szabja meg. Az iparág nyersanyagkészletein múlik, melyik anyag lesz trendi, mondjuk a szintetikus, avagy a pamut. Sőt, még a divatszínek is ezen múlnak, mert bizonyos színek csak ritka és drága természetes festékkel festhetők.” Mindezekről pedig a nemzetközi divatszervezetek képviselői döntenek Párizsban, az éves konferenciáikon. Tőlünk csak azt várják, hogy kinyissuk a bukszánkat.    

A National Geographic aktuális számát keresd az újságárusoknál!