Lesem a százezer forintos lámpát, hogy milyen csodálatos is lenne a kamaszom gyerekszobájába, de ha lenne százezrem, akkor sem adnék ki ennyit egy lámpáért szerintem. Meg egy ilyen lámpa különben is 25 négyzetméteres szobában néz ki jól, nekem meg a nappalim és a konyhám együtt ennyi, a gyereknek egy 5 négyzetméteres szoba jutott. Egyébként halálosan boldog vele, mert van egy kis külön zug, amit magára csukhat, aminek az ajtajára kiírhatta, hogy “Zenét hallgatok”, ami egyenlő azzal, hogy mindenki hagyja őt békén, és nem mehet be egyik húga sem, az anyjáról nem is beszélve. Persze nem mondom, biztos még jobban örülne, ha ötször ekkora lenne a gyerekszoba, de én speciel megkönnyebbültem, hogy csak ekkora, mert így a berendezésében is le lettek szűkítve a lehetőségeim, nem kellett annyit agyalni, hogy mi hova kerüljön. Mindenben meglátjuk a jót, ugye.
Van két szabad fal, az egyikre nyilván az ágy kerül, a másikra meg szekrény és íróasztal.
Tudom, tudom, íróasztalt rakjunk az ablak alá, de ha odateszem, akkor egyrészt rá kell tolni a fűtőtestre, másrészt pedig még csak ki sem lehet nyitni a gyerek ágyát kétszemélyesre, csak nagy átrendezés árán. Merthogy végül úgy döntöttem, hogy a legjobb és hosszú távú megoldás egy olyan kanapéágy lesz, amit ki lehet nyitni, ha jönne alvós társa valamelyik barátnő személyében (fiúk természetesen még kizárva, erre nem is gondolunk, hogy majd lesz olyan idő is, amikor esetleg az ellenkező nem is beveszi magát ebbe a szobába, jujj). IKEA-s, naná, itt minden IKEA-s, ebben a lakásban. Főleg azért, mert használtan szuper IKEA-s cuccokat lehet kifogni az eredeti ár feléért, meg azért is, mert – bármennyire megdobálnak legókatonákkal ezért a lakberendezők – nekem tetszik, és mivel fehérben vásárolom a bútorokat, könnyű feldobni a különböző textilekkel a helyiségeket.
Álomszoba, első helyezett
Ez a kanapéágy nagyjából el is foglalja a gyerekszoba harmadát, de legalább megvolt matracostul 80 ezerből, ami nem mellékes, ha újonnan 150 ezer. Ciki vagy sem, ez van, a nagy magyar valóságnak megfelelően élünk mi is, nem feltétlenül azt vesszük, ami tetszik – lásd 100 ezres lámpa –, hanem azt, ami akciós. Ezt hívják sz@rból várépítésnek, ami nem is olyan rossz kreativitást fejlesztő gyakorlat. Mi abban a kihívás, ha az embernek van százvödörnyi pénze, és azt vehet meg, amit csak akar? Az viszont már feladat a javából, hogy szűk keretet tudsz áldozni a szoba berendezésére, de közben azt akarod, hogy jól is nézzen ki. Sőt esetünkben még egy tényező bejátszik, ami nem elhanyagolható szempont: hogy a gyerek is jól érezze magát benne. Meg nagylányos legyen. De azért ne felnőttes. És színes is. De ne babás. Ugye, hogy még jó, hogy csak 5 négyzetméterrel kell megküzdenem?
Megvan az az érzés, amikor a fejedben csodásan berendezed a lakást, és a valóságban semmi sem úgy néz ki?
Mert ferde a fal, nem megy fel az ágy a szegőléc miatt a falig, meg egyébként is, nem jól raktad össze azt a k***t ágyat, miért nem tudják normálisan odarajzolni, merre kell álljon az a léc, ami pont létfontosságú? Ott kezdődött a tortúránk, hogy egy ilyen ágy nyilván százezer darabban érkezik akkor is, ha használtan veszed, úgyhogy itt volt a nagy vasárnap délutáni feladat, hogy egy két és fél évessel nehezített pályán a barátnőmmel összelegózzuk valahogy az ágyat. Nagyon magabiztosak voltunk, kinyomtattam a netről a manuált, teljes nyugalommal vágtunk bele, mit nekünk egy ilyen kihívás, volt már dolgunk rosszabbal is. Mint amikor eldugult a mosdó, és a trutyit kellett kibányászni belőle, na, annál rosszabb ez sem lehet.
Álomszoba, második helyezett
Ebből lettek az olyan párbeszédek, mint hogy “Add már ide azt a lécet, aminek az egyik végén kis kerék van, a másik vége meg rövidebb, nem azt, a másikat.” “De annak nincs kerék a végén, az meg hosszabb, nem jó, nem oda való, hát hidd már el, hogy az úgy nem lesz jó, hol fog a fiók gurulni?” “Hiányzik egy sín, te, hívd már fel az eladót, hogy hol van, így nem tudjuk beletenni a fiókot, lógni fog.” “Hány csavar van? Ez nem jó csavar, ez rövid, nem akarja elkapni, ezt így nem lehet, nem marad ott, hol a lyuk?” “Tartsd már egyenesen, széttörik az egész szakramentum.” “Jesszumpepi, hát nézd, megvan az a csavar, a macska játszott vele!”
Háromszor szétszereltük és össze, mert nem állt jó irányba az az egy kis fadarab, amitől nyilván szétesik az egész, ha rosszul tesszük bele.
Majd elégedetten nyugtáztuk két órával később, hogy kész is van az ágy kerete, vállon veregettük magunkat, és felhajtottunk egy fröccsöt. Az elején nagyon ügyesen gondoltuk magunkban, hogy nem kell a szobában összerakni, minek, a nappaliban nagyobb a hely, majd utána bevisszük. Az élet és a panel építői máshogy gondolták, mert naná, hogy szűk volt neki az ajtó, persze, hogy nem fért be, akárhogy trükköztünk. “Vidd már arrébb a szennyeskosarat, attól nem lehet befordulni!” “De nem a szennyeskosár a baj, itt falat kéne bontani, hogy beférjen!” – úgyhogy feladtuk, szétszereltük, majd újra össze, most már a szobában, és alig 5 órányi izzadságos munka után bent is volt a szoba fő dísze, a kanapéágy. Ami sokkal kisebbnek nézett ki, mikor az IKEA-ban láttam, most, ebben az 5 négyzetméterben viszont nem tűnt annyira fantasztikus választásnak mégsem, mert kitölti a fél szobát. Nem baj, nyugtattam magam, másra nagyon nincs is szüksége egy kamasznak, úgyis folyton ágyban akar fetrengeni, aludni, gépezni, olvasni, zenét hallgatni, bőven jó lesz, ha emellé még befér az asztal, és kész.
Álomszoba, harmadik helyezett
Egyébként tényleg egész pofás kis szoba lett, bár nem sok minden látszik belőle az óriási nagy kupi miatt, ami rendszerint elborítja. Pedig annyira jó fej voltam, hogy hagytam a gyereknek, hogy magának válassza ki a kiegészítőket, megadtam az összeghatárt, amiért választhatott magának párnákat, takarót, fali dekort, lampiont, fityfenét. Lett is belőle pár csodálatos díszpárna, amik most valahol épp a szekrény közelében hevernek a ruhakupac alatt, Darth Vader-es hangszóró, mert az menő, falra szövegbuborék formájú zöld tábla, amire kitűzheti a rajzait, és kék-szürke gömbsor az éjszakai fény helyett, mert azért már nem pisis, hogy kelljen neki, de mégis jó, ha valami világít, mert “Nem tudom megszokni a teljes sötétséget, anya.”
Nem nagyon merek bemenni a szobájába, még a végén kényszeresen elkezdenék rendet rakni, mert bár nem vagyok OCD-s anyuka, akinél katonásan állnak még a könyvek is a polcon ábécésorrendben, de ami ott van, az még nekem is sok. Hetente egyszer rádörrenek, hogy legalább ételmaradék ne heverjen sehol, és találjon már el a szennyesig néha, és ha lehet, akkor ne legyen a földön az összes rajza, mert a macska be talál szabadulni a szobába, és lesz nagy sírás. Mindez persze mellékes, megértem, én is ilyen kamasz voltam, most csak annyi számít, hogy vége valahára, 20 hónapos kora óta először van egy külön szobája, ahova vissza tud húzódni, ha magányra vágyik, és boldog az ágyától, boldog a gömbsorától, és hogy festhet nyugodtan anélkül, hogy a húga kivenné a kezéből az ecsetet. Ha pedig ő boldog, akkor én is boldog vagyok.
Csak pár fotót engedélyezett a gyermek a szobájáról, a fotókon kívüli részeken csak rendetlenséget lehetne látni úgyis:
Álomszobák fotói: Pinterest
