Te tudod, mióta burkoljuk a testünket steppelt műszálba?
Pufidzsekik nélkül nincs tél, de valójában ősz sem, pedig alig 83 éve, hogy léteznek. Talán furcsa belegondolni, de nagyszüleink generációja volt az első, amelyik a pufidzsekik kényelmét élvezhette – főként akkor, ha Amerikában születtek, az első steppelt fazont ugyanis ott szabadalmaztatták, és kellett neki pár év, hogy széles körben elterjedjen. Az azóta eltelt évtizedek viszont számtalan szabásmintát életrehívtak, és még estélyi ruhák felöltőjeként is ajánlották a pufikabátot – Helen Mirren például épp a minap gondolta úgy, hogy kanárisárga alkalmi ruhájához a legjobban egy színben passzoló steppelt dzseki illik.
Helen Mirren Ian McKellen társaságában közös filmjük, a The Good Liar New York-i premierjén (Fotó: John Lamparski/WireImage)
Kihűlésközeli állapotból divattörténelem
A szövetkabátok és szőrmebundák világába egy erdőjáró fiatalember, jelesül Eddie Bauer hozta el a pufidzsekiket. A seattle-i ifjú már kisgyerekkorában igazi természetkedvelő volt, aki szívesen barangolt Amerika északnyugati részének híresen zord időjárású erdeiben. Az első pufidzsekit 1936-ban tervezte meg, egy kis híján végzetes téli kaland után.
Történt ugyanis, hogy 1935 telén jó szokásához híven Bauer ismét a természetet járta – ezúttal horgászni ment –, ruházata azonban minden átgondoltság ellenére kevésnek bizonyult, és csaknem teljesen kihűlt a vadonban. Ezt követően döntött úgy, hogy tervez egy olyan kabátot, amelyben valóban ki lehet bírni a súlyos mínuszokat is – ez lett a Skyliner, saját nevét viselő ruhamárkájának pedig a mai napig ez az egyik sikerdarabja.
A kabátot 1940-ben szabadalmaztatta, és bár a második világháború akár tönkre is tehette volna az induló vállalkozást, végül éppen hogy felfuttatta az üzletet. Az egész annak köszönhető, hogy a Pearl Harbor-i csata után a japánok 1942-ben elfoglalták az alaszkai Aleut-szigetek két tagját is, az ennek nyomán megkezdődő, bő egy évig tartó aleut-szigeteki hadjáratban részt vevő több ezer amerikai katona közül ugyanis többen felfedezték maguknak Bauer outdoor kollekcióját, amely addigra egy steppelt hosszúkabáttal és nadrággal is bővült, és komoly készleteket vásároltak fel maguknak, hogy bírják a szigeteken tomboló fagyos időjárást. Bauer öltözékeire ennek nyomán hamar felfigyelt a hadsereg is, és 1943-ban leszerződtették, hogy ő állítsa elő a katonák téli ruházatát, így végül közel ötvenezer kabátot és nadrágot, valamint kétszázezer hálózsákot szállított le az Egyesült Államok hadserege számára a háború során.
Hálózsákból must-have darab
Bauer funkcionális túra- és sportruházatai a második világháború után több divattervezőt is megihlettek, a prêt-à-porter, azaz a készruhaipar megszületése pedig tökéletes alapot biztosított rá, hogy a steppelt kabátok meghódítsák a világot. A méretre szabott ruhacsodák helyett a jobban kihasználható, variálható és főként olcsóbb ruhaneműk váltak széles körben keresetté, ezeknek pedig tökéletes példánya volt a bélelt pufikabát.
Charles James divattervező már 1937-ben megtervezte a fenti fotón látható alkalmi kabátkát, amelyet a hagyományos eiderdown ágyneműk steppelt kialakítása ihletett. Később, a hetvenes években igazi státuszszimbólum lett ez a ruhadarab.
Norma Kamali amerikai divattervező neve szintén kihagyhatatlan, ha a pufidzsekik történetéről van szó: ő volt az, aki egy végigfagyoskodott kirándulás során a hálózsákját öltötte magára kabát gyanánt, és rájött, hogy tényleg lehetne belőle kabátot is készíteni. Miután hazaért, le is gyártotta a hálózsákból a prototípust, ami olyan jól sikerült, hogy a sleeping bag coat, vagyis a két kabát összevarrásán alapuló, kezdetben valóban hálózsákok anyagát felhasználó hálózsákkabát márkája legismertebb termékének számít a mai napig.
A paninarók, és ami utánuk jött
A nyolcvanas években az olaszok is hozzátették a magukét a pufidzseki kultuszához. Honnan máshonnan, mint a divat olasz fővárosából, Milánóból indult útjára a paninaro szubkultúra, amelynek tagjait a márkás ruhák iránti rajongás és a fogyasztásközpontú életstílus jellemezte. Ezek a nem túl szimpatikus, de annál divatosabb fiatalok (és fiatal középkorúak) előszeretettel lógtak a különböző gyorséttermekben, bárokban – még a nevüket is egy ilyen helyről, az Al Paninóról kapták, bár a közeghez tartozó csajokat sfitinziának is hívták –, és ők emelték piedesztálra a pufidzsekit is, külön népszerűvé téve a rikító színű változatokat. A szubkultúrának egyébként örök mementót állított a Pet Shop Boys, amikor 1986-os kislemezük, a Suburbia B-oldalára felvették Paninaro című számukat is.
A paninarók fénykora óta persze már eltelt harminc év, a világ pedig annyit változott, mint előtte egy évszázad alatt sem, de a pufidzsekik továbbra is tartják magukat, mi több, időről időre megihletik a tervezőket is. Közülük is kiemelkednek a divatvilág azon fenegyerekei, akiknek a bemutatóin jellemzően valamilyen hordhatatlanul túlzó formavilág manifesztálódik – nehezen feledjük például a Balenciaga legutóbbi kollekciójának Grut idéző kabátjait, Rick Owens 2017-18-as apokaliptikus dunyharuháit, vagy a Viktor&Rolf 2018-as őszi–téli kollekciójának mémmé vált kispárnás szettjét (ami nem is az első volt a maga nemében, hiszen 2005-ben már elsütötték ezt a poént). De nem hagyható ki a sorból a Maison Margiela divatház sem, ahol John Galliano szereti borzolni az átlagoshoz szokott kedélyeket, legutóbb például a fotelek gombbal steppelt esztétikáját emelve be kollekciója néhány kulcsdarabjába.
A csúcs azonban mindenképp az az olasz Moncler, amely annak idején már a paninarókat is ellátta dizájner pufikabátokkal. A divatház már számos alkalommal aknázta ki a sikertermékében rejlő lehetőségeket – emlékezetes példa erre az a pufikabátba oltott estélyiruha-kollekció, melyet Pierpaolo Picciolival, a Valentino divatház zsenijével és a lemlem márkával karöltve terveztek.
