Hellász, tele magyarokkal

Az úticél a Chalkidiki-félsziget turistáktól hemzsegő tengerpartja volt, ahol azt reméltük, hogy belekóstolhatunk a görög valóságba. Sajnos ez nagy elbizakodottságnak bizonyult, hisz még egy vonzó görögös arcélet sem tudtunk felfedezni a kelet- és nyugat-európai turisták invázióra emlékeztető tömegében…

A szervezett társas utak előnye, hogy elvben a pihenésre vágyó turistának a füle botját sem kell mozdítania, az iroda mindent elintéz az előre megbeszélt paraméterek szerint. Elvben. Már megérkezésünk pillanatában összetűzésbe keveredtünk az iroda helyi alkalmazottjával, aki nem volt hajlandó megérteni, hogy a háromágyas szoba, amit kifizettünk már szép magyar hazánkban, szerény számításaink szerint három ágyat kell, hogy tartalmazzon. Nem többet, nem kevesebbet. Választhattunk: vagy együtt töltünk két hetet egy szerelemtől izzó nászutas párral közös lakrészben, vagy kapunk egy kisebb szobát, ahol egy extra-keskeny francia ágyon hajthatjuk álomra fejünket hárman. A párocskára való tekintettel az utóbbi mellett döntöttünk, így jómagam a teraszon töltöttem az éjszakákat egy hálózsákba csavarva.

A csaknem negyven fokos meleg a tengerparton volt csak elviselhető, ahol pár nap alatt szénné égettük habtestünket, és döntöttük magunkba a Nigrita ásványvizet. Az inaktív pihenésből hamar elegünk lett, és ezen kívül az esztelen napozási láz okozta súlyos égési sérülések is indokolttá tették, hogy tartalmasabb program után nézzünk. Befizettünk egy kirándulásra a Meteorákhoz. A lenyűgöző helyszín szépséghibája újfent a végeláthatatlan turistaáradat volt. Emberek ezrei álltak libasorban hogy feljussanak a hatalmas sziklák csúcsán épült kolostorokhoz. Az idegenvezető, akinek görög nyelvtudása a ’kalimera’, ’kaliszpera’ üdvözlésekben merült ki, próbálta unott hangon kielégíteni csoportja információéhségét. „A területre először a kilencedik században érkeztek szerzetesek….” – darálta a betanult szöveget, mintha a Máv menetrendet kellene egy szavalóversenyen előadnia.

Este egy igazi görög mulatságon kívántunk részt venni. Kinéztük a megfelelő vendéglátóipari egységet, és asztalhoz ültünk. Legnagyobb csalódásunkra a magyar kolónia már itt is gyökeret vert, és az autentikusnak remélt görög est néhány óra leforgása alatt igazi vérbő magyar ’ereszdelahajamat’ típusú táncos vigassággá fajult. Honfitársaink felpattantak a szuflaki maradékok közé az asztalra és ott próbálták csillogtatni kétes tánctudásukat. A buzuki hangján is átsüvítettek a ’száz forintnak ötven a fele…’ nyitóakkordjai.

A görög hagyományokból csak a tányértörést sajátították el, a vendéglő készleteit elemi erővel vagdosták a földhöz a tűz körül. Mi csak csendben szopogattuk a mavrodaphne elnevezésű mennyei görög bort, ami a nyaralás egyik kiemelkedő élménye volt. A legenda szerint egy német borász földeket bérelt Görögországban, hogy ott termeljen mavro típusú, igen zamatos szőlőt. A termés minden képzeletet felülmúlt, és a német borász elégedett volt sikerével. Időközben akaratlanul szerelemre lobbant egy Daphne nevű gyönyörű szőlőszedő lány iránt. A férfi sokáig tépelődött, hogy megvallja-e érzelmeit az ifjú teremtésnek, de a sors közbeszólt. Daphne súlyos beteg lett, és meghalt, mielőtt munkaadója kitárta volna szívét előtte. A megtört szívű borász a termésből készült fenséges nedűt ezért mavrodaphnénak nevezte el, mivel ezt a két dolgot, a mavro szőlőt, és a szépséges Daphnet szerette legjobban életében.