nlc.hu
Szabadidő
Ki mondja meg, kit szerethetünk?

Ki mondja meg, kit szerethetünk?

A szűk íróasztalra vetett karikatúra és a tágas irodában feszítő festmény. Avagy létezhet-e szerelem teljesen különböző karakterek között? – kérdezgeti tőlünk a Nathalie második élete...

Utáljuk, ha valami kilóg a komfortzónánkból. És a jól szerkesztett, szimmetriára törő hétköznapokban a szerintünk egymáshoz nem illő párok bizony kilógnak. Nem értjük, mit keresnek egymás mellett, nem passzol a jelenség a rendbe és a trendbe, ezért a létezésük egyenesen bosszantó. De biztosan a mi dolgunk eldönteni, hogy ők hogyan érezzenek?

Ki mondja meg, kit szerethetünk?

Élet és párválasztás kasztokba sorolva
A címkék, skatulyák és kasztok jól körvonalazott, névtáblás ajtókkal határolt folyosóin könnyen közlekedünk. „A szép fogsorú, sikeres karrieristák jobbra, az első bejárathoz fáradjanak, a lúdtalpas életművészek balközépre legyenek szívesek. Kérjük, belépéskor töltsék ki a kérdőívet, mely hasznos információként szolgál majd csoporttársaiknak: neveltetés, súly, kor, érdeklődési kör, ötéves tervek, eddigi sikerek stb., stb.”

A rendszert mi állítottuk fel, egész jól működik, és a filmek/könyvek is lábujjhegyen törekednek rá, hogy egy pillanatra se zavarjanak össze minket: ha egy romkom szép nőjébe csúnya lúzer szeret bele, akkor biztos, hogy végül kiderül, titokban milliomos. Ha a focicsapat kapitánya szed fel hullarészegen egy fogszabályzós-kardigánost, akkor 90 perc múlva a rút kacsából hattyú varázsolódik, bizony isten. Ha pedig egy dekadens festő esik szerelembe az egyházi iskolában nevelkedett, egyedülálló anyával, annak a viszonynak úgyis eleve lőttek. Bebámulunk a furcsa párok ablakán, érdeket vagy ocsmány titkot sejtünk, de legalábbis biztosra vesszük, hogy hiba van a rendszerben. Nem a miénkben, az övékben. De kinek tartozunk számadással a szerelmünkről és a szerelmünk tárgyáról? Magunknak vagy a bebámulóknak?

„Ennek úgysem lehet jövője”
Audrey Tautou még mindig szép. Ott vannak a szarkalábak és a szeme alatt a karikák, de felette megmaradt a törékeny elegancia és a báj. François Damiens egyikkel sem rendelkezik, van viszont csálé fogsora, több váltás gyalázatos pulóvere, kacsalába és nagy szíve. Őket eresztették össze egy románcra a Nathalie második élete című francia filmben, melyben a friss és boldog házasságból megözvegyült harmincas lány elveszetten és kiüresedett lélekkel tengeti a napokat, és tömi magát hányásig munkával a minden tekintetben hozzá passzoló férje halála után. Míg egy napon az addig észrevehetetlen, kopaszodó, esetlen és álmodozó Markust merő véletlenből szájon csókolja, és furcsa kapcsolat kezdődik közöttük.

Ki mondja meg, kit szerethetünk?

Foglalkozhatnánk azzal, hogy az ember meglepő módon szinte minden veszteséget túlél, vagy hogy elmúlhat-e valaha a gyász. A film nem is ugorja át ezeket a mérföldköveket, de mégis érdekesebb, hogy a pár (aki jó ideig még maga sem tudja, hogy az-e) mit keres egymás mellett, kereshet-e egymás mellett valamit, és hogy tényleg kell-e ennek számítania egyáltalán.

Hogy meg lehet-e élni azt, aminek nincs jövője, és ki mondja meg, hogy mi az, aminek van jövője tulajdonképpen? Hogy törvényszerű-e a moziból a fényre lépve vállat vonva azt mondani: bájos film, milyen helyesek arra a néhány hétre, amíg észre nem veszik magukat. A bamba szemű és a porcelánbaba. A nagyszívű és az összetört lelkű. A szűkös íróasztalnál gubbasztó karikatúra és a tágas irodában egyenes derékkal ülő festmény. Egy napon majd belenéznek együtt a tükörbe, és nem értik, amit látnak. A nő, aki a háta mögött hagyta a fényes irodát, ráébred egy szerda délelőtt, amikor napraforgómezőn bicikliznek éppen keresztül, hogy a feneke szétmegy az üléstől, kéri vissza a kényelmes bőrfotelt, köszöni szépen, de a kaland után menne inkább vissza az öltönyös fajtája közé. A svéd melák lassan észreveszi, hogy a szerelme csak egy szomorú szemű madárka, aki csak miatta ragad hátizsákot az élethez, és aki a lelke mélyén hisz a hajnövesztő szerekben és a külvilág véleményének fontosságában.

Ki mondja meg, kit szerethetünk?Átmenetileg vagy örökké?
De mi van, ha ez mégsem számít, és mégis jó ott a napraforgók között, vagy mégis ki lehet próbálni a hajszeszt? Mi van, ha megfér egymás mellett a bőrfotel és a bicikli? És ha mégsem, akkor számít-e egyáltalán az, hogy hova tartunk, vagy inkább a jelen a lényeg?

Markus és Nathalie kapcsolata kicsit sem egyértelmű. A szakadék közöttük nem csak a külsőségek miatt feltűnő: máshonnan indultak, talán máshova is tartanak egymáshoz képest. De valami összekapcsolja őket. Óvatosan, bátortalanul, sok humorral és szemlesütéssel. Az sem biztos, hogy amit megélnek, az szerelem. Talán csak vágy az összetartozásra, egymásra és magukra csodálkozás, de ha így van, akkor sem válik égető kérdéssé, hogy ettől vajon gyengébb és lazább-e a kötelék kettőjük között, egy mindent elsöprő szerelemhez képest. (Láthatóan nem az.)

A film kicsit túlnyújtott, kicsit felszínes, kicsit botladozik, és még csak nem is rengeti meg a világot. De emberi és természetes. Érdekessége, hogy zenéjét annak az Émilie Simon nevű, népszerű francia énekesnő dalai adják, akinek 2009-ben szintén fiatalon halt meg a vőlegénye, a lány pedig a film kedvéért a hozzá szóló, messze nem csak depresszív dalokat gyűjtötte össze. Képesek megérinteni a karakterek és a történet is. Nathalie törékeny, de nem túldramatizált. Markus humora, tisztán látó öniróniája pedig percekre tud hangosan megnevettetni. És nem bánjuk, hogy a fogsora a film végén is csálé marad, mert így (is) szerethető. Akár átmenetileg, akár örökké.

A hét további filmpremierjei Johnny Depp-pel és egy afrikai falu lázadó asszonyaival (persze nem ugyanabban a filmben)

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top