Mindünkben él egy kifinomult, ám szigorú műítész, aki a megfelelő pillanatokban olyanokat mond, hogy ilyen pacát én is tudok festeni, esetleg köszönöm, inkább maradok az Egri csillagoknál, annak legalább van története, vagy épp ez nem zene, hanem zaj, és ezzel a világon nincs is semmi probléma, hisz a művészet mindenkié, és nem csak az érthetetlen madárnyelven társalgó akadémikusok szórakozása. Egyébként is, a legtöbbünk valószínűleg nem fog könyveket égetni vagy színielőadásokat betiltatni, ha valami nem tetszik neki, hanem inkább csak magában méltatlankodik, vagy legfeljebb a Facebookon, az meg kit zavar.
Van azonban a dilettáns kritikusoknak egy szűk, ám annál radikálisabb és akcionistább rétege, amely többnyire felbecsülhetetlen értékű műkincsek már-már performanszba hajló megrongálásával jelzi esztétikai kifogásait (hát, vagy egyéb problémáit), és bár kétségkívül lenyűgöző, hogy néhányan ennyire komolyan veszik a művészetet, azért senkinek nem javasoljuk, hogy legközelebb lángszóróval rontson neki a Guernicának; egyrészt nem szép dolog, másrészt meg a múzeumokban szokott lenni vendégkönyv, inkább mindenki üzenje meg ott, ha valami nem nyerte el a tetszését. Azért elrettentésül most sorra vettünk néhány olyan esetet, amikor a műélvezet vandalizmusba csapott át.
Tóth László geológus a Szent Péter-bazilikában őrjöng (Fotó: Wikipedia)
Michelangelo: Pietà (1499)
Rögtön egy magyar siker! A reneszánsz művészet lélegzetelállító márványcsodáját ugyanis egy honfitársunk, Tóth László, az ámokfutó geológus verte darabokra 1972-ben. A pilisvörösvári születésű Tóth 1965-ben emigrált Ausztráliába, ahol nem nagyon találta a helyét, így hat évvel később – noha egyáltalán nem beszélt olaszul – Rómába költözött, azzal a céllal, hogy elismerjék mint Jézust (ha már a geológusi diplomáját nem ismerték el Ausztráliában). Állítólag még VI. Pál pápával is próbálta felvenni a kapcsolatot, hogy kicsit megsürgesse az ügyét, ám Őszentsége valamilyen rejtélyes okból kifolyólag egyáltalán nem válaszolt a leveleire.
A messiáshajlamú (amúgy éppen 33 éves) természettudós aztán egy nap megelégelte a várakozást, és 1972. május 21-én egy kalapáccsal a kezében megjelent a Szent Péter-bazilikában, majd az „Én vagyok a feltámadott Jézus Krisztus!” csatakiáltással rávetette magát a Pietàra, és addig csépelte, amíg a látogatók – köztük Bob Cassilly amerikai szobrászművész – nagy nehezen meg nem fékezték; a Szent Szűz bal karja, orra és szemhéja bánta az akciót. Tóth Lászlót két évig ápolták egy olaszországi pszichiátrián, majd visszatoloncolták Ausztráliába, ahol nem emeltek ellene vádat. Sydney-ben halt meg 2012-ben, 74 éves korában.
Az összevagdosott Éjjeli őrjárat 1975-ben (Fotó: Wikipedia)
Rembrandt: Éjjeli őrjárat (1642)
Az amszterdami Rijksmuseum gyűjteményének koronaékszere, egyúttal minden idők egyik leghíresebb festménye, az Éjjeli őrjárat (néven ismert alkotás) eddig háromszor vált vandál támadás célpontjává. A fokozhatatlanul férfias tömegjelenetet ábrázoló remekművet először 1911-ben próbálta késsel felhasítani egy állástalan hajószakács (más források szerint cipész), de szerencsére nem járt sikerrel. 1975-ben egy szintén állástalan, és szintén késsel felszerelkezett, mentálisan súlyosan zavart tanárember, bizonyos William de Rijk futott neki még egyszer; ő már több hosszú és mély vágást is ejtett a képen, mielőtt leteperték az őrök. A festményt nagyjából fél év alatt tudták helyrepofozni, de néhány vágásnyom még ma is tisztán kivehető. A tettes pszichiátriára került, ahol alig egy évvel később öngyilkos lett.
Az 1990-es eset, amely végül afféle rendhagyó kémiai kísérletbe torkollott, már korántsem volt ennyire tragikus: egy férfi savval öntötte le az Őrjáratot, ám az őrök résen voltak, és vízzel semlegesítették a maró folyadékot, így csak a lakkréteg sérült meg valamelyest.
Velázquez Vénusza ép állapotban (Fotó: Wikipedia)
Velázquez: Vénusz tükörrel (1647)
A spanyol barokk festészet egyetlen ismert ruhátlan nőalakja az inkvizíció támadásait még megúszta, de a szüfrazsettekét már nem. A Londoni Nemzeti Galériában kifüggesztett, mai szemmel is elég kihívónak tűnő képet 1914-ben rohamozta meg egy fejszével Mary Richardson, a kanadai születésű radikális feminista, és hét helyen is csúnyán felhasította. Állítása szerint azért, mert egyrészt feldühítették a Vénusz meztelen fenekét és egyéb túlszexualizált vonalait álló nap vizslató férfitekintetek (a feminista szakirodalomban ez az ún. male gaze), másrészt meg így akart demonstrálni a bebörtönzött nőjogi aktivista, Emmeline Pankhurst mellett. Tettéért Mary Richardson hat hónapot töltött börtönben, ám szabadulása után sem lett sokkal visszafogottabb; olyannyira nem, hogy 1932-ben például belépett a Brit Fasiszták Egyesületébe.
Az eredeti Forrás (fotó: Alfred Stieglitz/Wikipedia)
Marcel Duchamp: Forrás (1917)
Az avantgárd legzseniálisabb bohóca, Marcel Duchamp 1917-ben alkotta meg (illetve: mutatta be) forradalmi jelentőségű mesterművét, a Forrást, amely voltaképpen egy meglehetősen közönséges porcelán piszoár, és amelyet a művész egyszerűen megvásárolt egy New York-i szaküzletben. Bár az eredeti darab nem sokkal később elveszett, Duchamp az ötvenes és a hatvanas években számos másolatot készíttetett, ezekbe pedig – micsoda váratlan meglepetés – több neves és kevésbé neves művész is belepisált. A sort Kendell Geers konceptuális művész nyitotta Velencében 1993-ban, őt követte a Brian Eno ambientpápa pár hónappal később a MoMában, valamint Pierre Pinoncelli vandál performanszművész Nîmes-ben, aki az ürítés után még szét is verte a piszoárt egy kalapáccsal, majd 1999-ben jött a svéd Björn Kjelltoft a stockholmi Modern Művészetek Múzeumában, végül pedig Cai Yuan és Jian Jun Xi kínai gerillaművészek próbáltak bemutatni egy újszerű páros vizelést 2000-ben a Tate Modernben, de a műalkotást védő plexiüveg miatt nem sikerülhetett tökéletesen a produkció.
2006-ban az akkor már 76 éves Pinocelli ismét célbavette a Forrást, ezúttal a párizsi Pompidou Központban, de akkor valamiért (talán prosztatagondok miatt?) nem hugyozott bele, hanem egyszerűen csak darabokra törte. Érdekes kérdés, hogy ezek az urak vajon végső soron rendeltetésszerűen használták-e a nevezetes piszoárt, vagy sem, ahogy érdekes az is, hogy a többségüket valószínűleg elsősorban a Duchamp iránti rajongásuk ragadtatta nyilvános vizelésre, ugyanakkor például Brian Enóról tudjuk, hogy kifejezetten utálta a művet.
A durva politikai demonstrációkban edződött Kis hableány (fotó: Wikipedia)
Edvard Eriksen: Kis hableány (1913)
Koppenhága jelképe, a mindig mélabús arccal üldögélő Kis hableány valóságos mártír, vagy afféle háborús hős a köztéri szobrok között. A Koppenhágai Királyi Színház egyik balerinájáról, Ellen Price-ról mintázott műalkotás válogatott szenvedéseit nehéz egy rövid bekezdésbe belesűríteni: az elmúlt száz évben háromszor lefejezték, egyszer a karját csonkolták, 2003-ban pedig felrobbantották, továbbá számtalan alkalommal öntötték le különböző színű festékekkel, egy ízben műpéniszt nyomtak a kezébe, máskor meg hidzsábba öltöztették. Villamosszékbe egyelőre még nem ültették, de nyilván annak is eljön majd az ideje.
