Jó, azért Foo Fightersre csak-csak ki kéne menni.
Ez a leggyakoribb (és általában az első) mondat, ami elhangzik, ha szóba kerül az idei Sziget. Legalábbis az én generációmban, a már középkorosodó, de ezt beismerni még vonakodó arcok közt, akik régen jártak a fesztiválra (vettek jegyet, végignéztek koncerteket, meg ilyen őrültségek), ma meg már nem. Ahogy a többieknél, nálam is eljött egy pont, valahol a tizenkétezer forintos napijegy mint lélektani határ környékén, amikor hirtelen túl nagy, túl zajos, túl macerás, meleg/hideg, nyirkos/száraz lett az egész, különben sem szeretjük a Drehert, és nem, nem is a pénz miatt mondjuk ezt, eskü, hanem egyszerűen régen valahogy jobb volt a Sziget, ez a mostani meg valahogy nem az igazi. A fellépőkről nem is beszélve: eleinte röhögtünk, hogy na, megint jön a Prodigy, Faithless, Guano Apes, aztán amikor azon kaptuk magunkat, hogy
a nagyszínpados nevek közül jó, ha kettőt-hármat ismerünk, a többiről nemhogy nem hallottunk életünkbe’, de a nevüket sem tudjuk kiejteni,
na, akkor már inkább nem röhögtünk. Most meg már senkinek nincs kedve a Prodigyvel poénkodni, mert meghalt a frontember.
(Én ráadásul nagyon vártam volna egy The Beat-koncertet, ha már az eredeti brit ska-pop formációk közül a Madness és a Specials is járt a Szigeten, csakhogy pár hónapja Ranking Roger énekes is meghalt, ami legalább akkora tragédia a zenészvilágban, mint a Prodigy-féle, mégsem lett belőle különösebb hír. Régen a zenei újságírás is jobb volt, nem csak a Sziget.)
Fotó: Neményi Márton
Szóval Sziget-ügyben egy ponton mindannyian Janklovics Péterré változtunk, és amiatt nyígtunk, hogy egyre több a noname arc, egyre fontosabb az imidzs, és egyre kevésbé fontos a zene, egyre több az ordítva hadonászó holland és francia, és egyre kevesebb a tisztességes, sírva vigadós magyar, az meg végképp botrány, hogy a szervezők képtelenek meghívni egy jó kis (ide most illessz be egy tetszőleges, fiatalkorodban releváns vagy személyes okokból valamiért fontos, Rendes Hangszereken Játszó, Igazi Rockzenekart). Ahelyett, hogy szembenéztünk volna a magától értetődő, de kényelmetlen magyarázattal:
a Sziget még mindig tök menő, egyszerűen megöregedtünk, és kész.
Idén azonban történt valami, ha nem is jelentős előrelépés (vagy éppen vissza-), de úgy tűnik, határozottan több a régi, menő együttes. Mármint nem az olyan, ami régen menő volt, ma meg már nem (és éppen ezért olcsón el lehet hívni), hanem az olyan, ami régen is menő volt, és ma is az. Mint például a fent említett Foo Fighters. Nem tudni, hogy ez az új főszervező, a vállaltan öregsulis rocker Kádár Tamás miatt alakult így, vagy más van a háttérben, esetleg csak simán így jött ki a lépés, de én így, hogy közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz, és annyira elkényelmesedtem a Spotify-tól, hogy nincs türelmem felzárkózni a nálam fiatalabbak zenei ízléséhez, örülök ennek.
Következzék tehát egy alternatív programajánló: nyolc koncert azoknak, akik életkorból kifolyólag jönnének is, meg nem is. Szóval jöjjenek, például ezek miatt.
The National
Nagyszínpad, szombat, 21.30
Voltak már nagy anomáliák a Szigeten és társrendezvényein, a mindenféle értelemben legsúlyosabb talán a Portishead volt a Balaton Soundon hét-nyolc éve. Felejthetetlen volt a látvány, amint pár száz bemindenezett és a súlyos, depressziós bristoli triphoptól még inkább megborult félmeztelen arc nézi meredten a nagyszínpadot. A The National szigetes szereplése nem lesz ilyen furcsa, de azért itt is kilóg a gitárnyak: az ohiói, jobb esetben középtempós, de inkább lassú számokat játszó, végtelenül komor témákkal foglalkozó együttes feldobni biztosan nem fogja a nagyszínpad közönségét, igaz, őket szombat este fél tízkor (!), a Mackelmore után (!!!) nem is nagyon lehet majd hova. Nem baj, így is a Sziget egyik legjobb koncertje lesz, ezt mi, öregedő zenebuzik már csak tudjuk, nem?
Richard Aschroft
Nagyszínpad, csütörtök, 19.45
Tudod, ő a csávó a The Verve-ből. Tudod, a The Verve slágere volt a Bittersweet Symphony. Tudod, az volt az a szám, aminek a klipjében ez a csávó, Richard Aschroft ment az utcán egyenes vonalban, nem törődött semmivel, és fellökött mindenkit, aki szembejött. Mindez huszonkét (!) éve volt, de azért biztos tudod, erre a mi generációnk jól emlékszik, függetlenül attól, hogy oasisos vagy blurös voltál-e. Szóval a The Verve után Richard Aschroft szólóban folytatta, a zenéje pedig, ahogy a szólókarrierekkel lenni szokott, olyan, mint az eredeti együttesé, csak egy kicsit középszerűbb. Biztosan jó lesz, de nem olyan jó, hogy úgy érezd, lemaradsz valamiről, miközben elmész egy sörért. Richard Aschroft egyébként csúnya, cserébe nagyon sármos férfi, talán pár stílustippet is el lehet lesni tőle, ráadásul Mick Jagger-esen öregszik, erre egy kicsit rá is játszik, de még éppen hogy nem ciki, most, ahogy ezt írom, hirtelen elfogott az irigység.
Franz Ferdinand
Nagyszínpad, csütörtök, 17.45
Amire te 2005-ben tök komolyan ugráltál, és amitől úgy érezted, hogy éppen megújul az indie szcéna (akkor még így hívták) néhány, magukat valamiért a monarchista uralkodóról elnevező skótnak hála, akik úgy csináltak őszinte rockzenét, hogy az közben hetvenes évekbeli diszkó is volt, na, szóval arra a mai kölykök már inkább ironikusan ugrálnak. A Franz Ferdinand ettől függetlenül megbízhatóan hozza, amit az elején ígért: táncolható, csak itt-ott lelassuló, végtelenül szórakoztató és a szó legnemesebb értelmében primitív popzenét. Volt egy-két elektronikával túlságosan nyakon öntött botlásuk, de az tavalyi lemez megint jó lett, úgyhogy nyilván azt játsszák majd. Meg persze ezt itt fentebb.
Michael Kiwanuka
Nagyszínpad, szerda, 17.45
Ez a fiú sokkal fiatalabb, mint te, úgyhogy normális esetben nem lenne itt helye. Ez azonban nem normális eset, hanem a Sziget első napja, ami ugye hivatalosan Ed Sheerané, akire neked, ha jól sejtem, nincs kedved menni, de alakulhat úgy az élet, hogy muszáj, például a nálad kevésbé kifinomult ízlésű barátok vagy partner miatt. Ha már így alakult, ne csüggedj, nézzétek meg előtte Michael Kiwanukát, akiről annyit szoktak tudni, hogy ő szerezte az utóbbi évek egyik legjobb sorozata, a Hatalmas kis hazugságok főcímdalát. (Vagyis az már eleve ott volt az albumán, csak felhasználták.) Még pont van időd készülni, a Love & Hate lemez szerencsére egységesen szép, stílusos szerzői pop, soullal, r&b-vel, gospellel, a hatvanas évek eleje óta készülhetett volna bármikor. Ja, és az említett Cold Little Heart című sláger eredetileg tízperces, ráadásul koncerten is így szokta játszani. Sokan nem értik majd, mi történik, de te nem leszel köztük.
Yeasayer
A38, péntek, 20.15
Az a fajta zene, amire csak azért mondják, hogy pszichedelikus, progresszív és experimentális, mert valamit mégis mondani kell, persze nyilván egyik szó sem stimmel. Ha mindenáron jelzőt kellene mondanom rájuk, azt mondanám, éteri, de szerencsére nem kell, úgyhogy nem is mondom. A lényeg, hogy ez az errefelé méltatlanul ismeretlen New York-i együttes nagyon szép popzenét alkot, kell hozzá némi átszellemültség és az, hogy magad mögött hagyd a koncertekkel/bulikkal kapcsolatos elvárásaidat, és csak ússz az árral. Ez tizenöt-húsz éve még minden további nélkül ment, azóta kicsit berozsdásodtunk, de biztos vagyok benne, hogy még bennünk van így negyven felé is!
Psycho Mutants
VOLT Színpad, hétfő, 0.30
Ha ismered őket, úgyis ott leszel, ha nem ismered őket, akkor ideje, hogy pótold a lemaradást, és jelenléteddel (illetve, ha lesz merchpult, a pénzeddel) támogasd az egyik legjobb magyar (és itthon pont szégyenteljesen ismeretlen) együttest. Sajnos nagyon keveset koncerteznek, a Szigeten viszont szerencsére mindig kapnak egy-egy órát. Hogy milyen a Psycho Mutants, nehéz leírni, a név alapján valami vad psychobillyre gondolna az ember, és ebben van is valami, csak éppen az egész sokkal lassabb, inkább Nick Cave, itt-ott Tom Waits, néha pedig tiszta Quimby, persze a nagyon korai, angol-magyar (hunglish) korszakukból, amikor még izgalmas és egzotikus együttesnek tűntek. Csodálatos, sörhasas, trombitás, tangóharmonikás haláltánczene, az énekes hangja brutális bariton, Jehan Paumero pedig olyan fejeket vág harmonikázás közben, hogy csak emiatt érdemes végignézni őket.
Richie Hawtin
A38, szombat, 1.30
Tudom, hogy rád fér egy kis elektronikus tánczene, ne tagadd! (És az az elektronikus tánczene egész biztosan nem Martin Garrix lesz.) Ennyi bűnös élvezetet te is megérdemelsz, még akkor is, ha ki kell bírnod fél kettőig. Szóval készítsd be a Voltarent és a koffeintablettát, ragaszd fel előre az ízülettámasztó ragasztószalagot és irány a detroiti house egyik letéteményese, a Kraftwerken és Tangerine Dreamen felnőtt, 1970-es születésű dj, Richie Hawtin bulija! Az átlagéletkor ne zavarjon, gondolj arra, hogy ezek még meg se születtek, amikor Hawtin már labelt alapított.
Florence and the Machine
Nagyszínpad, hétfő, 21.30
Rendkívül népszerű, a fiatalok körében is divatos zenekar, mégsem hagyhatjuk ki, mi ugyanis már az első, Lung című albumba is beleszerettünk, ahogy mondani szokták, before it was cool, amikor ugye ezek a kis szigetelő pisisek még az apjuk iPhone-jával játszottak. A Florence and the Machine azóta sem lett rosszabb, ami kész csoda, legfeljebb színpadiasabb és táncolhatóbb. Ott a helyünk valahol a keverőpult mögött, ahol már ritkul a tömeg, vagy, ha nagyon meg akarsz őrülni, be is mehetsz a bal kivetítő alá, a harmadik-negyedik sorba, az már olyan, mintha elöl lennél, de azért kijutsz pánikroham nélkül, ha rájönnél, hogy ehhez mégis öreg vagy.
