Éppen 150 éve, 1869. november 17-én adták át Port Saidban a Földközi- és a Vörös-tengert összekötő Szuezi-csatornát, s ezzel újabb jelentős kereskedelmi hajóútvonal nyílt Nyugat és Kelet között. Habár a közkeletű tévhittel ellentétben nem itt tartották Verdi Aidájának ősbemutatóját (hanem egy évvel később Kairóban), az esemény alkalmából szervezett háromnapos ünnepség így sem nélkülözte a pompát és a rangos vendégeket. A rég várt csatornaavatón tiszteletét tette többek közt császárunk és királyunk, I. Ferenc József, III. Frigyes, a porosz koronaherceg, III. Vilmos holland uralkodó, Albert walesi herceg, Eugénia francia császárné, a drámaíró Henrik Ibsen és még számos elegáns hölgy és úr, akiket pazar tűzijátékkal és díszvacsorával fogadott a házigazdai feladatokat ellátó Iszmáíl pasa, az egyiptomi alkirály (mindezzel egyébként súlyos adósságba verve országát).
A Szuezi-csatorna megnyitója 1869-ben (Forrás: The Print Collector/Print Collector/Getty Images)
Persze nemcsak válogatott előkelőségek tolongtak Port Saidban, hanem más fantasztikus figurák is: örmény kereskedők, görög üzletemberek, cserkesz katonák, török tisztviselők, fátylas egyiptomi asszonyok, angol tengerészek és núbiai rabszolgák – mintha valami különösen mozgalmas Rejtő-regényt próbáltak volna színpadra állítani, bő harminc évvel a szerző születése előtt. Ezenkívül természetesen a klérus tagjai is képviseltették magukat, hisz ugyan ki akarna hajózni egy olyan csatornán, ami nincs tisztességesen megszentelve. Először Ibrahim al-Saqqa sejk, a kairói Al Azhar Egyetem vezetője és imámja mondott szép ünnepi beszédet, majd Jeruzsálem görög ortodox pátriárkája következett, a sort pedig Eugénia császárné gyóntatója és bizalmasa, az ékesszólásáról is ismert francia püspök, Monsignor Bauer zárta.
A fiatal – épp csak negyvenéves – egyházférfi magával ragadó szónoklatot tartott: külön kiemelte Eugénia császárné, Iszmáíl pasa és a főmérnök Ferdinand de Lesseps történelmi érdemeit, a megnyitót az egész emberiség nagy ünnepének nevezte, a csatornát meg az egyetemes gyarapodáshoz, igazsághoz és a békéhez vezető útnak, amely egyesíti a Nyugatot a Kelettel és a keresztet a félholddal. Monsignor Bauer bombasztikus dicshimnusza nagy sikert aratott; a jelenlévők közül valószínűleg kevesen gondolták volna, hogy a karizmatikus francia püspök valójában
egy magyar rabbi kalandos életű fia. Aki nem is katolikus papnak, hanem képzőművésznek készült.
Bauer Bernát portréja (Fotó: Wikipedia)
Eredetileg Bauer Bernátnak hívták. 1829-ben született Pesten, jómódú zsidó családban, amely egyik nővére házassága révén – talán – még a Rothschildokkal is rokonságban állt. Mindössze hároméves volt, amikor apja halála után anyjával és testvéreivel Bécsbe költöztek. Az ifjú Bauer egyaránt nagy érdeklődést mutatott a művészetek és a szellemtudományok iránt: állítólag már 12 évesen hosszas értekezést írt a papi cölibátus eltörlésének szükségességéről, később pedig a Bécsi Egyetemen tanult festészetet és művészettörténetet. 1848 tavaszán az akkor 19 éves, forró fejű fiatalember aktív résztvevője, sőt afféle vezéregyénisége volt a bécsi forradalomnak, ahol annyira kitűnt, hogy még maga „Kossuth Lajos is nyilvános átölelésre méltatá” – legalábbis így írja a Palásthy Pál által szerkesztett Religio egyik korabeli száma.
Bauer a forradalom után jogot tanult Heidelbergben, és mellette hosszabb utazásokat tett Európában. Ebben az időben főként a festészet és a fotózás kötötte le az idejét, de sajnos fennmaradt képeiről nem tudunk; talán nem is szánta ezeket a nyilvánosságnak. Párizsban aztán megismerkedett Ágoston atyával, a jeles hitszónokkal és kármelita szerzetessel, aki pár évvel korábban még a kevésbé keresztényien csengő Hermann Cohen néven volt szépreményű zongoravirtuóz és szenvedélyes hazárdjátékos, valamint Liszt Ferenc és George Sand közeli barátja, de végül rátalált Jézusra, és reverendát öltött. Bauer Bernátra olyan mély hatást tettek az exzsidó és exzongorista atya prédikációi, hogy hamarosan maga is kikeresztelkedett, és 1854-ben belépett a sarutlan kármeliták rendjébe, ahol felvette a Bauer Mária Bernát nevet (ami nekünk kicsit furcsán hangzik, de hát Nyugat-Európában azért egész sok Mária keresztnevű férfi szaladgált és szaladgál Rainer Maria Rilkétől Klaus Maria Brandauerig, és nem mellesleg Ágoston atya is Ágoston Mária Henrik néven szolgálta a katolikus egyházat).
Bauer Bernát mint szerzetes (Forrás: 19thcenturyphotos.com)
Bauer Mária Bernát, az egykori festő és forradalmár, a pesti rabbi fia innentől kezdve minimum kettesével, de inkább hármasával szedte a lépcsőfokokat: mentorához hasonlóan hamarosan ő is ünnepelt hitszónok lett, kinek elmés és modern prédikációit elragadtatott tömegek hallgatták (és olvasták) Párizstól Bécsig, szerte Európában, karrierjét pedig még az sem akasztotta meg, hogy közben kilépett a kármelitáktól, doktorátust szerzett teológiából, és inkább világi papként folytatta tovább.
Az aranyszájú Bernát abbé híre aztán III. Napóleonhoz is eljutott: 1866-ban nagyböjti prédikátornak hívták a császári udvarba, majd ott is marasztalták, hogy legyen Eugénia császárné gyóntatója. A több nyelven beszélő, sokoldalúan művelt, jó fellépésű egyházfi csakhamar kifogástalan udvaronccá vedlett:
Szónoklatai nagy közönséget vonzottak, és minthogy nem éppen ritkán a politikába is elkalandozott, úgy vélték, hogy ezek a politikai prédikációk az udvar sugalmazására vezethetők vissza. […] Monsignor Bauer, aki később az apostoli protonotáriusi méltóságig is eljutott, ebben az időben tényleg még külső megjelenésében is modern kiadása volt a 18. századbeli versailles-i udvar választékos abbéjának. Világfi volt reverendában, sötét haját gondosan fésülte, parfümillatot terjesztett maga körül, kacérul viselkedett, de azért méltóságot is tudott mutatni.
Eugénia, Franciaország utolsó császárnéja 1856 körül (Fotó: Wikipedia)
A III. Napóleon közbenjárására püspökké szentelt, és (vagy) apostoli protonotáriusi címmel kitüntetett Monsignor Bauer egyházi pályafutásának csúcspontja alighanem a Szuezi-csatorna átadásán elmondott beszéde lehetett; sajnos innen már lefelé vezetett az út. 1870-ben ugyanis kitört a porosz-francia háború, illetve ezzel nagyjából egyidőben megbukott a második császárság, így az udvari gyóntató gyorsan állás nélkül találta magát. A háború alatt a Les Ternes-i ambulanciát vezette, amiért később megkapta a Becsületrendet, majd miután elültek a történelem viharai, a meglepő pályamódosításoktól korábban sem idegenkedő Bauer gondolt egy merészet, hátradobta a püspöki süveget, és inkább
lóversenyszakértő lett, valamint komoly viszonyba bonyolódott a párizsi opera egyik fiatal balerinájával, Elisabeth Marie Lévyvel, akit 1899-ben feleségül is vett.
Időnként állítólag még Eugénia volt császárnéval is összefutott; ilyenkor inkább udvariasan nem vettek egymásról tudomást:
Bauer a telet rendesen Nizzában töltötte, és gyakran történt meg, hogy a sétányokon az agg császárnéval találkozott. Eugénia sohase szólította meg hajdani gyóntatóját, aki egy balerina karján haladt el mellette, és Bauer is annyira tapintatos volt, hogy a fölismerés minden jele nélkül ment el Napóleon özvegye mellett.
Bauer Bernát 1903-ban, 73 éves korában hunyt el Párizsban. A Père-Lachaise temetőben nyugszik.
Az idézetek forrása: a Budapesti Napló korabeli nekrológja
