Kifelé fordítva majdnem minden könyv ugyanúgy unalmas

Miután legutóbb megállapítottuk, hogy akár egy könyvborító is lehet radikális, autonóm és a konvenciókra fittyet hányó izgalmas műalkotás, itt az ideje, hogy foglalkozzunk végre a…pontosan mivel is? Hát, ez egy jó kérdés. Talán kezdjük egy kicsit messzebbről, abból baj nem lehet. Egy könyvnek jó esetben ugyebár van első meg hátsó borítója, valamint egy ún. gerince: ezeken rendszerint  fel van tüntetve a szerző neve és a mű címe, aztán esetleg helyet kaphat rajta valami fotó, grafika vagy egyéb dizájnelem, kedvcsináló fülszöveg, egy kis portré az íróról (akár egy rövid életrajzzal megtámogatva), részlet egy komoly hetilap elragadtatott kritikájából, miegymás. Belül meg, minő meglepetés, a védőlap, az előzéklap és a címlap után számozott és többé-kevésbé teleírt, időnként akár csinos illusztrációkkal díszített lapok követik egymást meglehetős egyhangúsággal: ami tulajdonképpen maga a könyv, nahát. Ezekkel a döbbenetes tényekkel valószínűleg még a legelvetemültebb illiterátus troglodita is tisztában van, azt viszont már kevesebben tudják, hogy mi is a neve a könyv azon részének, amely az összecsukott lapok éleiből áll össze. Ellengerinc? Na nem. Alighanem nincs is neki rendes neve. Amúgy erről van szó:

A képen mellesleg Szvoren Edina Verseim című novelláskötete, valamint Stephen Fry Mítosza látható, de erre viszonylag kevés jel utal

Ez a felület többnyire teljesen fehér (illetve az idő múlásával aztán sárgás-barnás árnyalatú is lehet), jelentéktelen és semmitmondó; épeszű, jó ízlésű ember nem is szívesen mutogatja, habár egyébként akadnak olyanok, akik direkt gerinccel kifelé (vagy befelé? mindenesetre rossz felé) fordítva pakolják fel a könyveiket a polcra.

Ez nyilván valamiféle sátánista rítus lehet.

Fotó: Carrie Coleman

Ha pedig valaki úgy érzi – amúgy teljes joggal –hogy ezekkel az unalmas és üres felületekkel akár lehetne is valamit kezdeni, az szerencsére nyitott kapukat dönget, hisz a fore-edge book paintingnek, azaz a könyvlapélfestészetnek (ígérjük, ezt a borzalmas, és bizonyára nem is létező szót többször nem írjuk le) komoly és szép hagyományai vannak, amelyek egészen a 10. századig nyúlnak vissza, noha a műfaj igazán csak a 18. században vált viszonylag népszerűvé (persze azért akkoriban is megmaradt afféle bennfentes hóbortnak).

Ezek a bájos kis miniatűrök általában a könyv tartalmára utaltak direkt vagy kevésbé direkt módon. Az itt látható Biblia oldalán például Leonardo Utolsó vacsorájának másolata kapott helyet. Hát mennyivel jobban néz ki, mint tök üresen, nem?!

Ez már egy fokkal talányosabb: James Montgomery Vízözön előtt című költeményének 1819-ben megjelent kiadását egy prehisztorikus életkép díszíti.

William Cowper verseskötetét pedig egy szép, melankolikus, kicsit romantikus, kicsit klasszicista vidéki tájkép, ami valószínűleg pompásan passzol a művek hangulatához.

Aztán itt van ez: John Milton válogatott költeményei, amit valamiért egy másik híres angol költő, Thomas Gray sírkövével illusztráltak:

A figyelmesebb szemlélőknek feltűnhet, hogy a fenti mű csak a lapok elcsúsztatásával vált láthatóvá. Ez valahogy így fest a gyakorlatban (a szépséges modell egyébként Robert Mudie négy évszak tematikájú könyvsorozata) :

További bámulatos műalkotások a Boston Public Library impozáns gyűjteményéből:

gifek forrása: boston.com