„Amerika a világ népességének 5 százalékát adja, viszont a világ börtönnépességének a 25 százalékát”.
A fenti Barack Obama idézettel indul A tizenharmadik (13th) című Oscar-jelölt dokumentumfilm, amit ugyan még 2016-ban mutatott be a Netflix, mégis tűpontosan levezeti és bemutatja mindazt, ami odáig vezetett, hogy a fekete George Floydot a rendőrök a nyílt utcán hihetetlen kegyetlenséggel meggyilkolják, és az eset miatt lángolni kezdjen egy 300 milliós ország. A tizenharmadik egy Amerikában meglehetősen közismert és népszerű dokumentumfilm, amit Oscar-jelölés ide vagy oda, nálunk mégis alig ismer valaki, aminek több oka is van. Egyrészt, amikor 2016-ban bemutatták, a Netflix hazánkban még nem volt elérhető, a mozik nem játszották, és az amerikai fekete közösség problémáival foglalkozó filmek jellemzően amúgy sem szokták foglalkoztatni a magyar nézőket.
Később a Netflix bevezetésre került itthon, de inkább az új tartalmaik magyarításával voltak elfoglalva, és nem a háttérkatalógusukra áldozták a pénzt, ennek köszönhetően a filmre máig nem került magyar felirat, ami erősen limitálja azok számát, akik elkezdenék nézni. Jó hír viszont, hogy a Netflix afféle kultúrkincsként felpakolta a teljes filmet a YouTube csatornájára is, ahol teljesen ingyen megnézhetik azok is, akik amúgy nem fizetnek elő a streaming szolgáltatóra. Márpedig ez az a pillanat, amikor A tizenharmadiknál aktuálisabb film nem létezik a világon.
Rabszolgákból bűnözők
Ava DuVernay dokumentumfilmjének címe a tizenharmadik alkotmánykiegészítésre utal, arra, ami 1865-ben felszabadította a rabszolgákat az Egyesült Államokban. Érthető okokból általában pozitív színben szokás beszélni róla, a film azonban szakértőkkel, politikusokkal és aktivistákkal beszélgetve bemutatja az árnyoldalait is. Kapásból azzal a magyarázattal indít, hogy a rabszolgasághoz akkor közelítünk megfelelően, ha közgazdasági kérdésként tekintünk rá, ugyanis így érthetjük meg az utórezgéseit, melyek most, 155 évvel később is kitartanak. A rabszolgaság volt ugyanis Amerika déli államainak gazdasági motorja, volt ugyanis nagyjából négymillió dolgozójuk, akiknek nem kellett rendes fizetést adni a munkáért, csak éppen annyit, hogy ne haljanak éhen, és az ő vérükön/verejtékükön rengeteg ember sok-sok pénzt kereshetett.
Egy Dél-Karolinai rabszolga család négy generációja, 1862. (Fotó: Corbis via Getty Images)
Amikor 1865-ban az alkotmánykiegészítéssel ezt a négymilliós tömeget hirtelen felszabadították, sok déli állam gazdasága megroppant. Gyorsan reagáltak. Felfedeztek ugyanis egy kiskaput az alkotmánykiegészítésben: a szabadságot ugyanis csak azok számára kellett garantálni, akik nem követtek el bűncselekményt. Hogy a felszabadított rabszolgák közül minél többet visszavezessenek a kényszermunka világába, elkezdték egyre nagyobb számban elítélni és bebörtönözni őket, sokszor olyan egészen nevetséges bűncselekményekért, mint a csavargás. Elkezdődött a fekete férfiak kriminalizálásának máig tartó korszaka. Gazdasági céllá vált, hogy minél több afro-amerikai kerüljön börtönbe, biztosítva ezzel az olcsó munkaerőt a déli államokban a kényszermunka révén.
Barbárok, vadállatok
Ahhoz, hogy ez a tendencia folytatódni tudjon, el kellett hitetni a lakossággal, hogy a fekete férfiak valóban veszélyt jelentenek rájuk. Szabályos kampány folyt azért, hogy a fehér lakosság ne emberként, hanem bűnöző vadállatokként tekintsen rájuk, akik megerőszakolják a fehér lányokat/asszonyokat, és ellopnak bármit, amit csak érnek. Ennek iskolapéldájaként a film A nemzet születése című forradalmi némafilmet hozza fel, ami a létező legszélesebb közönség fejében ültette el az állatias, a rendes fehér népekre veszélyt jelentő feketék (a filmben feketére mázolt arcú fehérek játszották a fekete szerepeket, és csakis állatias pózokban mutatták őket) képét. A film egyik ikonikus képében a fehér nő inkább leveti magát a mélybe, és véget vet az életének, nehogy a barbár fekete férfi kezére jusson.
Az indulatokat sikerült úgy felfűteni, hogy feltámadt poraiból a Ku Klux Klán, és gyakorivá váltak a lincselések és nyilvános akasztások, amit ugye egy kultúrállam nem igazán engedhet meg magának: az elnyomás eszközeinek finomabb verzióját később a Jim Crow nevével fémjelzett szegregációs törvények szolgálták, melyek másodrendű állampolgárokká tették a feketéket a saját hazájukban. Bár elvben szabad emberek voltak, mégis számos hely – bizonyos éttermekbe, szállodákba vagy boltokba nem mehettek be, a buszokon csak hátul foglalhattak helyet satöbbi – tiltva volt előttük, és messze nem rendelkeztek olyan jogokkal, mint a fehér polgártársaik.
Jelenet az Egy nemzet születése c. filmből (Fotó: Smith Collection/Gado/Getty Images).
Törvényesség és rend
1954-ben a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a faji megkülönböztetés alkotmányellenes, 1865 után 1965 is nagy eseményt hozott: Martin Luther King-ék kitartó akciónak hála az afro-amerikaiak számára is biztosítottá vált, hogy élhessenek a választójogukkal. Ez azonban sok politikus szemében veszélyessé tette a feketéket. A vietnámi háború idején Amerika-szerte nemcsak a háború ellen tiltakozó baloldali hippik, hanem a feketék jogaiért küzdő szervezetek is elárasztották az utcákat, tüntetések sorozata volt hatással a korabeli politikára. Itt jött képbe Richard Nixon elnök, aki meghirdette a Törvényesség és rend (Law & Order) programját, és ezen belül a háborút a drogok ellen, amit ő, és későbbi követője, Ronald Reagan az Egyesült Államok legégetőbb problémájának nevezett, miközben a közvélemény a masszív kampányolás előtt egyáltalán nem gondolta annak. A program nemcsak a drogárusítást, hanem a fogyasztást is büntetni kezdte, és ez lehetővé tette a rendőrségnek, hogy módszeresen razziázzon a kormányzat ellen küzdő hippik és feketék között, sokukat börtönözve be drogfogyasztás miatt, meggyengítve ezzel az ellenállásukat, és a börtönbüntetés által elvéve a szavazati jogot sokaktól, akik ellenük szavaznának.
A hetvenes években újraindult a fekete férfiak módszeres kriminalizálása, ami a nyolcvanas években csúcsosodott, amikor a rendpárti törvényeikkel a republikánus Ronald Reagan és George Bush sorra nyerte a választásokat, miközben semmi mást nem kínáltak, csak még több rendőrt az utcákon, és még több börtönbe vetett feketét, és igen, ezzel választásokat lehetett nyerni. A bebörtönzések tömegessé váltak: sokan füvezésért töltöttek éveket rács mögött. Míg 1970-ben 300 ezer amerikai ült börtönben, mára ez a szám körülbelül kétmillió kétszázezer lett, vagyis a rabok száma ötven év alatt meghétszereződött.
A legjobb filmek a rendőri túlkapásokról Amerikában
Számos film készült már arról, hogy az igazságszolgáltatás mennyire diszkriminálja a feketéket az Egyesült Államokban. Ezekből ajánljuk a szerintünk legjobbakat.
Szemet szemért (1989)
Spike Lee filmjének csúcsjelenetében a rendőrök az utcán kapják el az elfogásának ellenállni próbáló Radio Raheemet, és az utcán fojtják meg egy gumibot segítségével, aminek hatására az esetet végignéző feketék törni-zúzni kezdenek, és zavargások törnek ki. Ugye ennél jobban nem kell elmagyaráznunk, miért olyan fontos ez a mozi még 2010-ben is?
Strange Days – A halál napja (1995)
A film egyetlen szépséghibája, hogy egy fehér (Kathryn Bigelow) rendezte, és egy másik fehér (Ralph Fiennes) a főszereplője, miközben egy nagyon is fekete problémáról szól, amit ráadásul okosan dolgoz fel. A Rodney King-ügy inspirálta cselekményben fehér rendőrök végeznek egy ismert fekete rapperrel, és az erről készült felvételt próbálják megkaparintani, hogy ne törjenek ki óriási zavargások a városban. Minden idők egyik legjobb sci-fije, ami mondanivalójában nagyon is mai.
Ha a Beale utca beszélni tudna (2018)
A James Baldwin híres regényéből készült mozi egyszerre csodaszép szerelmesfilm és egy történet az Amerikában élő feketék elnyomásáról: a szerelmeseket itt egy erőszakos rendőr választja szét, aki olyan bűnténnyel kasztlizza be hősünket, amit sosem követett el, ő pedig semmit sem tud tenni ellene.
A megálló (2013)
Mielőtt Ryan Coogler megrendezte volna a Fekete Párducot, Oscar Grant igaz történetének elmesélésével robbant be a köztudatba. Grant volt az a fiatal, akit 2008 szilveszterkor rendőrök rángattak ki a metróból, majd nagy tömeg szeme láttára szabályosan kivégezték.
A gyűlölet, amit adtál (2018)
Egy lány autózik egy barátjával, rendőr állítja meg őket. Az igazoltatás során a sofőrt lelövik, pedig semmit sem csinált. A film a szemtanú szemszögéből mutatja be az ezt követő eseményeket, és azt, hogyan éli meg a fekete származását azáltal, hogy a szeme láttára végezték ki az egyik legjobb barátját. A gyűlölet, amit adtál legfőbb erőssége, hogy a nagykamaszok nézőpontjából mutatja be ezt a problémakört.
Generációnyi fekete férfi esett ki a családokból
Ez a tendencia egyértelműen a fekete férfiakat érintette a legrosszabbul. Bár az amerikai népességnek a fekete férfiak csak a 6,5 százalékát teszik ki, az ezredfordulónál a börtönlakók között az arányuk majdnem elérte a 45 százalékot, és azóta is jellemzően 33 és 40 százalék között ingadozik. Persze erre sokan mondják majd azt, hogy ez nem diszkrimináció volt, pusztán csak valóban ilyen rétegét teszik ki a feketék a bűnözőknek, azonban a szándékos megkülönböztetés a rendszer minden szintjén jelen van. A Vietnamban harcoló katonák között a feketék több mint 30 százalékot tettek ki, miközben a teljes súlyuk a társadalomban nagyjából 12 százalék. A feketéket gondolták feláldozhatónak, vitték is őket a dzsungelbe meghalni.
Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images
A rendpártinak nevezett törvények elnökről elnökre szigorodtak, a börtönbe kerülők pedig belekerültek egy olyan spirálba, amiből borzasztó nehéz volt kitörni. A börtönélet ugyanis nyomot hagyott rajtuk, kiszabadulva onnan, a büntetésüket letöltve sem indulhattak tiszta lappal: a büntetett előítélet a nyilvántartásokból azonnal kideríthető, és a legtöbb állás, sőt még az albérletek is bezárják kapuikat a börtönviseltek előtt, akik még csak nem is szavazhatnak. A lehetőségeik annyira beszűkülnek, hogy sokszor emiatt térnek vissza a bűnözéshez, ami miatt újra börtönbe kerülnek. Az ördögi kör bezárul. A rendőri zaklatás és a bebörtönzések olyan szinten váltak tömegessé, hogy fekete családok tömegei maradtak férfi nélkül, gyerekek tömegei nőttek fel apai segítség nélkül, ami szintén nyomot hagyott a társadalmon. Az egyszülős családok nehezebben bírták az anyagi terheket, az egyetlen szülőnek a munka mellett kevesebb idő jutott a gyerekeire, akik sokszor maguk is bűnözővé váltak, és a börtönben kötöttek ki.
Börtönök = modernkori rabszolgaság
DuVernay filmje elsőre könnyen tűnhet egy republikánusok elleni kirohanásnak is, ugyanakkor a rendező a demokraták bűneit is a fejükre olvassa. Miután a pártnál a nyolcvanas évek kudarcai után rájöttek, hogy a rendpártisággal lehet sok szavazatot szerezni, Bill Clinton volt az, aki a kilencvenes években minden republikánus elődjére rálicitálva a három csapás rendszerrel (akit háromszor is elítélnek, sokkal súlyosabb büntetést kap) elérte, hogy egyetlen évtized alatt egymillióval nőjön a bebörtönzöttek száma – azt, hogy ez hiba volt, ma már ő is elismeri, de ezzel még nem javít a helyzeten – , ráadásul ebben az időszakban vált a börtön magáncégek business-évé.
Fotó: David Ramos/Getty Images
Az egyre több és egyre nagyobb fegyházak igényét ugyanis magáncégek kezdték kielégíteni, akik az államtól kapták a rabok utáni támogatásokat, így érdekeltté váltak abban, hogy minél több rab legyen a rendszerben, akiknek a munkaerejét aztán kiadták más cégeknek, így a rabokon duplán kereshettek. Még egy olyan világhírű cég is rabokkal dolgoztatott, mint például a luxusfehérneműkben utazó Victoria’s Secret, ezzel is támogatva a modernkori rabszolgaságot egy országban, ami szereti magát a szabadság földjének hívni. A börtönüzemeltetők aztán minden lobbierejüket bevetették, hogy a politikusok olyan törvényeket hozzanak, amiknek köszönhetően még többen kerülnek rács mögé, és ezek a törvények messze a feketéket sújtották a legjobban. Kedvezőtlenebb vádalkukat ajánlottak fel nekik, őket tartóztatták le és ellenőrizték a leggyakrabban, gyorsabban bukták el a próbaidős szabadlábra helyezést, és hosszabb börtönbüntetésre ítélték őket fehér társaiknál.
Aktuálisabb, mint valaha
Ava DuVernay filmjének erősségét az adja, hogy a fentiekből külön-külön talán már sok információ a rendelkezésünkre állt, ő azonban képes volt összefüggéseiben vizsgálni a problémát. Bemutatja, hogy a rendőrség költségvetésének drasztikus növelésével és a rendőrök militarizálásával hogyan vált a szervezet a kilencvenes évek óta gyakorlatilag második katonasággá, és ez a katonás, ellentmondást nem tűrő hozzáállás hogyan vezet az utcákon sokszor ártatlan, vagy kisebb bűnöket elkövető feketék meggyilkolásához a rendőrök fegyverei által. 2016-ban George Floyd ügyét még nem láthatta senki, de az a séma, a feketékkel szembeni diszkrimináció, ami ahhoz vezetett, hogy ez megtörténhessen, már régen jelen volt az amerikai társadalomban és a rendfenntartásban. A tizenharmadik című film mondanivalója tehát semmit sem kopott a bemutatása óta eltelt négy évben, sőt aktuálisabb, mint valaha.
A teljes filmet itt tudod megnézni:
