Amerika választ, de ki fog nyerni?

Szűk négy évvel ezelőtt a világ jelentős része alaposan meglepődött, amikor a 2016-os amerikai elnökválasztás végén a republikánus párt színeiben induló Donald J. Trump lett az USA 45. elnöke. Ez akkora meglepetésnek számított, hogy a Newsweek magazinnak körülbelül 125 ezer példányát kellett hirtelen visszahívnia, amelyek címlapján a Madam President felirat hirdette Hillary Clinton győzelmét. Tény, hogy a 42. elnök, Bill Clinton felesége, a későbbi külügyminiszter bő hárommillió szavazattal többet szerzett Trumpnál, az amerikai választási rendszer, pontosabban az elektori szavazatok azonban Trump javára döntöttek. Ehhez érdemes tudni, hogy az úgynevezett elektori kollégium működése viszonylag idejét múlt, emellett sok államban a „győztes mindent visz” elve érvényesül, aminek köszönhetően mindegy volt, hogy a demokrata jelöltre szám szerint többen szavaztak, mint ellenfelére. 

A fenti visszatekintésre csak azért volt szükség, mert négy évvel ezelőtt a közvélemény-kutatók nagyjából 65-35 százalékos arányban Clinton győzelmét várták, Trump tehát óriási meglepetést okozott. Nagy kérdés, hogy ezt a győzelmet meg tudja-e ismételni jövő hét kedden, azaz november 3-án, amikor az amerikai választópolgárok az urnákhoz járulnak. Lássuk, kinek milyen esélye van az elnöki poszt megszerzésére!

Trump „külsősként” jött, vádlottként távozhat?

Ahhoz, hogy kellően kontextusba tudjuk helyezni Donald Trump elnökségét, érdemes megnézni, hogy milyen körülmények között tudott győzni Hillary Clintonnal szemben 2016-ban. Barack Obama két elnöki terminusát követően távoznia kellett a hatalomból, az amerikai alkotmány szerint ugyanis legfeljebb kétszer négy évig töltheti be ugyanaz az ember a posztot. A „duplázó” elnökök után általában az ellenkező párt jelöltje szokott nyerni, így rengeteg republikánus sorakozott fel, hogy harcba szálljon a 45. elnöki címért. Volt köztük sok rutinos, sokat látott veterán, illetve az új idők szelét hozó dinamikus fiatal. És ott volt Donald Trump is. 

Bár a New York-i illetőségű üzletember és médiaszemélyiség már egyszer megpróbálkozott a jelöltséggel, 2000-ben azonban nem sok babér termett számára. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a pártszimpátiája sokat ingadozott: 1987-ben republikánusként regisztrálták Manhattanben, majd 1999-ben a Ross Perot nevével fémjelzett Reform Párt mellé állt oda, 2001-ben pedig már a demokratákat támogatta, egészen 2009-ig, amikor visszasorolt republikánusnak. Politikai tapasztalata azonban nem igazán volt, így a kívülről érkező „outsiderek” teljes nyugalmával vághatott neki a 2016-os kampánynak. Hamar kiderült, hogy saját párttársainak sincs igazán eszköze ellene, Trump ugyanis a tények és politikai programok reklámozása helyett állandóan azzal került az esti híradók bejátszásaiba, hogy elegánsnak nem mondható stílusban gyalázta ellenfeleit, akikre mindenféle beceneveket aggatott. Egy egész világ figyelte, ahogy olyan politikai veteránok, mint a New Jersey-i kormányzó Chris Christie, a floridai kormányzó – egyben a 43. elnök öccse – Jeb Bush, vagy épp a latin-amerikai származású szavazókat a republikánusok között reprezentáló Marco Rubio is csak tehetetlenül tátognak, ahogy Trump támogatottsága egyre nő. 

Trump akkori kampánystratégiája működőképesnek bizonyult. Azt hangoztatta, hogy megválasztása esetén lecsapolja Washington mocsarát, a lobbisták érdekei helyett pedig a keményen dolgozó amerikai kisemberek boldogulását helyezi majd előtérbe, hazahozza azt a több ezernyi munkahelyet, amelyet az olcsó munkaerő reményében a Távol-Keletre vagy más országokba telepítettek a cégek. Ekkor indult hódító útjára a Make America Great Again szlogen is, amely azóta rövidítés formájában (MAGA) él tovább, a Trump-szavazók állandó jelszavaként. 

A status quóval szembemenő, a dolgozó amerikaiak érdekeit képviselő politikus képe tehát működőképesnek bizonyult, még úgy is, hogy Donald Trump és a kérges tenyerű amerikai munkásosztály között keresve sem lehetne nagyobb különbséget találni. Az Obama-érát kritikusai azonban gyakran vádolták elitizmussal, így érthető módon vonzónak, de legalábbis üdítőnek tűnt egy olyan elnökjelölt, aki a politikai világ finomkodó korrektségétől eltérően harsány stílusban oltotta le az összes ellenfelét és általában bárkit, aki kritizálni merészelte. 

Ezt azonban valószínűleg csak egyszer lehetett eljátszani, valószínű ugyanis, hogy ma már jóval kevesebb olyan szavazó él az Egyesült Államokban, aki másodszorra is hinne Trumpnak. Négy évvel ezelőtt ugyanis valóban igazi outsiderről volt szó, valós politikai kötődések és elkötelezettségek nélkül. A 45. elnök első terminusát végignézve azonban hamar láthatóvá válik, hogy Trumpnak nem igazán sikerült beváltania választási ígéreteit. Hazavitt ugyan pár száz, vagy talán pár ezer munkahelyet is, az USA és a Mexikó közé ígért fal azonban sehogy sem áll – és pláne nem Mexikó fizet érte, ahogy azt Trump ígérte. Obama egészségügyi rendszerét sem sikerült lebontani, mint ahogy az átfogó adóreformot sem vitte véghez. Számszerűsítve – a Politifact.com statisztikái szerint – választási ígéreteinek 24 százalékát tudta teljesíteni, 20 százalék teljesült ugyan, de nem egészen úgy, ahogy ígérte, míg az ígéretek 49 százalékának beváltására már semmiféle esélye sincs. Muszáj megemlíteni az alkotmányos felelősségre vonási folyamatot, az impeachmentet is, amelynek eredményeként ugyan nem váltották le – persze, az megérne akár egy-két félévet is egy politológiai szakon, hogy ehhez milyen machinációkra volt szükség – és le sem mondott a posztjáról, a szégyenfolt azonban örökre ott marad a neve mellett. Az sem segíti az újraválasztás esélyeit, hogy a 45. elnök finoman szólva sem ápol szoros kapcsolatot az igazmondással: a Washington Post számításai szerint négyéves elnöksége alatt több mint húszezer alkalommal hazudott az amerikai népnek. 

Elfogyott a MAGA lendülete

Donald Trump több ízben is bizonyította, hogy egyetlen ember van, akinek ad a szavára, az pedig saját maga. Megszámolni is nehéz lenne, hányszor ment szembe saját tanácsadóival, az általa kinevezett tisztségviselőkkel, illetve akár az FBI, akár az amerikai vezérkari főnökök szakvéleményével. Hasonlóképpen, nehéz számon tartani, hogy a Trump-kabinet hány tagja távozott már a hivatalból, közülük hányan mentek bíróságra és hány embert ítéltek el, például kampányfinanszírozási csalás, hamis tanúzás vagy az igazságszolgáltatás akadályoztatása miatt. Ennek a hozzáállásnak – na meg Trump szinte kézzel fogható narcizmusának – köszönhetően a koronavírus-járvány kezelése is kicsúszott a kezei közül. Hiába ígérte még az év elején, hogy a vírus afféle csodaként egyik napról a másikra eltűnik, az USA-ban jelenleg már a kilencmillióhoz közelít a fertőzések száma (naponta több mint 73 ezer új esettel), a járványban pedig már többen haltak meg, mint az első világháborúban, illetve a koreai és vietnami háborúkban együttvéve. 

Ha pedig ez nem lenne elég nagy baj, a Trump-kampánynak jelenleg sincs kézzelfogható programja, a kampányrendezvényeken – amelyek szembemennek a járványügyi hatóság ajánlásaival – az unalomig ismert frázisokkal hozzák lázba a piros sapkát gyakran, maszkot viszont ritkán viselő szimpatizánsokat. Hiába mondta Trump, hogy akár egy embert is lelőhetne a New York-i 5. sugárúton, akkor is megválasztanák, úgy tűnik, mostanra, az amerikaiak nagy részének kezd elege lenni a nagyhangú valóságshow-elnökből, még akkor is, ha a törzsszavazói továbbra is úgy tekintenek rá, mint George Washington második eljövetelére, vagy annál is jobbra. 

A kisebbik rossz

Trump ellenfele a 77. éves Joe Biden, aki sok szempontból Trump szöges ellentéte. Vagyonos elit helyett ugyanis elszegényedett családba született, apja kemény munkával tartotta el a családot. Politikai tapasztalata pedig évtizedekben mérhető: 1972-ben Delaware állam képviseletében szenátornak választották, mindezt úgy, hogy annyira kevés pénze volt, hogy kampánycsapatának javát a családtagjai adták. Az elnöki hivatal környéke sem ismeretlen számára: már 1988-ban ringbe szállt volna a demokraták elnökjelöltjeként, igaz, már a jelölti vitákig sem jutott el. Azt a választást egyébként a demokraták elvesztették, és George H. W. Bush lett az elnök.

Biden mindig is jó szónoknak számított, talán ez is közrejátszott abban, hogy szenátorként hatszor is újraválasztották – dacára annak, hogy éppen viszonylagos őszintesége miatt gyakran kiszaladt a száján olyasmi is, aminek nem feltétlenül kellett volna. Sokáig az amerikai politikai élet egyik legszegényebb alakjának számított, amit ő maga annak tulajdonít, hogy fiatalon kezdett el politizálni és már első szenátori terminusa során javaslatot terjesztett elő a kampányfinanszírozási reformokat illetően. 

Az elnökválasztási harcba 2007-ben szállt be ismét, azonban kevés vizet zavart a „nagyágyú” Hillary Clinton, illetve a viszonylagos ismeretlenségből az amerikai közéletbe berobbanó Barack Obama mellett. Végül 2008. januárjában visszalépett a versenytől, augusztus 22-én pedig már Obama alelnökjelöltjeként mutatták be a választóknak. A kampány során eléggé a háttérbe szorult, mivel a republikánusok akkor a volt alaszkai kormányzót, Sarah Palint választották John McCain alelnökjelöltjeként. Obama két terminusa után indulhatott volna az elnökségért, ekkor azonban még gyászolt fia, Beau Biden egy évvel korábban bekövetkezett halála miatt. Végül Obamával együtt Clintont támogatta Trump ellenében. 

Trump elnöki évei alatt rendszeresen fogalmazott meg kritikákat a 45. elnökkel szemben, végül tavaly áprilisban jelentette be, hogy indul az elnökségért, mivel nem nézheti ölbe tett kézzel, amit Trump az országgal művel. Hamar elővették másik fia, Hunter Biden ügyét az ukrán Burisma Holdingsnál betöltött pozíciója miatt, ez azonban nem vezetett különösebb eredményre. Előkerült Anita Hill neve is, aki még 1991-ben vádolta meg Clarence Thomas legfelsőbb bírót szexuális zaklatással. Bár Biden elvileg Hill pártját fogta a kérdéssel kapcsolatban, a nyilvánosság úgy értékelte, hogy a politikus inkább a többi férfi kollégája oldalán állt. Később bocsánatot is kért emiatt Anita Hilltől, aki annyit mondott, a bocsánatkérés nem elég ebben a kérdésben. 

Bident sokat támadták a kora miatt is, na meg azért, mert sok, vele egyidős férfihoz hasonlóan sokáig nem igazán értette meg, hogy a XXI. században alapvetően megváltoztak a társadalmi erőviszonyok. Bár konkrét szexuális zaklatási ügye nincs, számtalan olyan videófelvétel került elő, ahol Biden kéretlenül masszíroz és puszilgat különböző nőket, amiért több helyről megkapta a magáét. Ha csak ezt az egy témát nézzük, felmerülhetne annak a lehetősége, hogy egy ilyen ember lehetőleg ne pályázzon az elnökségre. Mivel azonban Donald Trump esetében se szeri, se száma a zaklatási vádaknak, hogy a lefizetett pornós szerető, Stormy Daniels ügyét, vagy a hírhedt „grab them by the pussy”-hangfelvételt ne is említsük. Szomorú, de úgy tűnik, 2020-ban elég lehet annyi, ha Joe Biden a kisebbik rossz jelölt kettejük közül, legalábbis ebben a kérdésben. 

Segítheti viszont az ügyét a korábban szintén elnökjelöltként induló Kamala Harris, akit alelnökjelöltjének nevezett ki. Harris ugyan pár villanást leszámítva nem teljesített különösebben fényesen a korábbi jelölti viták során, de az amerikai politikai élet kapcsán leszögezhetjük, hogy ez szinte mindegy is, mert alelnökjelölti minőségében már teljesen más megítélés alá esik. Siker esetén ő lehet az első nő, aki betölti ezt a posztot, amely, mint tudjuk „egyetlen szívdobbanásra van az elnökségtől”. Biden ráadásul korábban már kijelentette, hogy megválasztása esetén nem indul majd egy újabb terminusért, így 2024-ben Kamala Harrisnek jó esélyei lehetnek a demokraták elnökjelölti posztjára. 

Na jó-jó, de ki nyeri a választást?

A közvéleménykutatók eredményeitől a 2016-os nagy mellényúlás óta ódzkodnak az emberek, így érdekes kérdés, hogy melyik cégnek, melyik modellnek lehet igazán hinni. A legmegbízhatóbbnak talán a FiveThirtyEight tűnik, amelynek alapítója, Nate Silver már a 2016-os választást követően is azt mondta: az eredményt ki lehetett volna olvasni az adatokból, ehelyett a média a szenzációhajhászás felé vitte el a kommunikációt. 

Silver és munkatársai elképesztő adatmennyiséget dolgoztak fel, ez alapján pedig jelenleg úgy tűnik, Joe Bidennek jelenleg 88 százalék esélye van megnyerni a választást, míg Donald Trumpnak csupán 11. Pontosabban, negyvenezer, különféle paramétert figyelembe vevő választási szimuláció alapján Biden 88-szor, Trump pedig 11-szer győzedelmeskedhet. Ebben rengeteg tényező játszik közre, a választói részvételtől az egyes államok politikai hagyományain át egészen a választók elnyomására irányuló trükközésekig, azonban a FiveThirtyEight interaktív térképén mindenféle kombinációban meg lehet tekinteni, hogyan alakulnak az esélyek, ha egyik vagy másik jelölt egy-egy államot megnyer vagy elveszít. A lényeg azonban az, hogy Donald Trumpnak jelenleg rosszabb esélyei vannak, mint 2016-ban, és mostanra ráadásul nem is a kívülről jött megmondóember, hanem a nepotista, ízléstelen és korrupt politikus képében száll majd ringbe, ami nem ígér sok jót számára.

Az idei választás biztos, hogy rendhagyó lesz, a koronavírus-járvány miatt ugyanis komoly kihívást jelent majd a voksolás lebonyolítása. A járványveszély miatt rendkívüli módon megnőtt az érdeklődés a levélszavazatok iránt, ami főleg Joe Bidennek kedvezhet. Nem véletlen, hogy Donald Trump már hónapok óta harsogja – egyébként mindenféle bizonyíték nélkül – hogy a levélszavazatok kiváló lehetőséget adnak a választási csalásra, dacára annak, hogy a korábbi statisztikák ennek épp az ellenkezőjét mutatják. Az mindenesetre igen beszédes, hogy most, azaz szűk egy héttel a november 3-i országos választás előtt már több mint 60 millió amerikai adta le levélben a szavazatát, ami majdnem a teljes szavazói tábor felét jelenti. 

A postára adott szavazatok alaposan megkavarhatják majd a választás éjszakájának korábban megszokott menetét. A borítékban érkező voksokat ugyanis nem biztos, hogy már ugyanazon éjjel fel tudják majd dolgozni, így előállhat az a fura helyzet, hogy november 3-án eleinte Donald Trump tűnik majd győztesnek, míg a később érkező szavazatok megfordíthatják az állást. Ez, a blue shiftnek nevezett forgatókönyv pedig lehetőséget ad arra, hogy Trump még a választás éjszakáján kihirdesse a győzelmét, amelynek későbbi változása esetén szinte biztos, hogy csalást kiált majd. Az amerikai politikai újságírók eközben pedig arról suttognak – leírni, pláne névvel felvállalni senki sem meri – hogy Biden földcsuszamlásszerű győzelmet arathat az elmúlt négy év botrányaiba belefáradt szavazóknak köszönhetően, ami azt is jelentheti, hogy hosszabb idő után ismét egy párt kezében lesz majd a Fehér Ház, a Szenátus és a Kongresszus is. 

Mint látható, Donald Trump most rosszabb helyzetből vághat neki a választás éjszakájának, mint 2016-ban, kevesebb a pénze is, mint a Biden-csapatnak, amely elképesztő rekordokat döntött az adománygyűjtési versenyben. A zászló tehát a demokratáknak áll, Trump azonban már megmutatta egyszer, hogy ha róla van szó bármi – és annak az ellenkezője is – megtörténhet, így alighanem az amerikai történelem egyik legizgalmasabb és legérdekesebb választása vár ránk jövő kedd éjszaka.

További cikkeink az amerikai elnökválasztással kapcsolatban:

• Mit jelent Trump új bírójának kinevezése?
• Röhejes óbégatássá fajult az amerikai elnökjelöltek vitája
• Mintha Pataky Attila jelentené be, hogy miniszterelnök szeretne lenni – Lehet elnök Kanye Westből?