Idén is rengeteg csodást dalt (és lemezt) készítettek a nők, lányok és asszonyok szerte világon, szóval ahogy tavaly és tavalyelőtt, úgy idén is megpróbáltuk összeszedni kedvenceinket; lehetőleg olyanokat, amelyekre nem irányult globális figyelem, így Dua Lipa- vagy Taylor Swift-kaliberű sztárokat nem érdemes itt keresni. Azokat a zenekarokat és előadókat is kihagytuk, akikkel korábbi összeállításainkban már foglalkoztunk, ám ettől függetlenül nagyon is érdemes meghallgatni mondjuk a Sink Ya Teeth vagy az Eartheater új lemezeit.
És akkor jöjjön a lista!
Riki: Earth Song
Riki – aki korábban a sokkal menőbben hangzó Niff Nawor néven futott – eredetileg a foglaltházas kaliforniai death/anarcho-punk színtérről indult, de ez ne ijesszen meg senkit, mivel a gótikus sminken, a tépett-tupírozott frizurán és az egyéb külsőségeken kívül olyan sok minden már nem utal erre. Első szólólemezén egyfelől inkább a korai Madonnát, illetve az egyéb New York-i posztdiszkós klubzenéket, másfelől meg a Neue Deutsche Welle vagy az italodisco régi, elfeledett gyöngyszemeit idéző nyers hangzású, ám glamúrtól sem mentes szintis popzene hallható, amit mi mindig nagyra értékelünk, pláne, ha ennyire jó!
Jennifer Touch: Attic
A drezdai születésű, de már jó ideje Berlinben élő DJ/producer/énekesnő/stb. Jennifer Touch bemutatkozó (szerzői) lemezén a gyermekkorát, vagyis a nyolcvanas évek NDK-jának világát eleveníti fel, a maga szenvtelen és mechanikus módján mégiscsak nosztalgikus-elvágyódó elektropoppal és sérült VHS-esztétikával: az ég betonszürke, a levegő nehéz, a hívogató szabad világra pedig elsősorban a szülők Nyugat-Németországból szerzett Human League- és DAF-kazettáin keresztül lehet rálátni.
Rina Sawayama: Comme Des Garçons (Like the Boys)
Igazából ennek kellett volna lennie az év mindent vivő nyári slágerének, de hát idén igazi nyár sem volt, és a mindent vivő globális slágerekből is egyre kevesebb akad, szóval a Comme Des Garçons megmaradt inkább afféle meleghimnusznak, ami persze nem egyáltalán nem csekélység. A brit-japán Rina Sawayamára egyébként valószínűleg érdemes lesz odafigyelni a jövőben, habár a többi száma egyelőre még azért nem ennyire jó.
ES: Chemical
A talányos nevű londoni ES vonalzóval beállított frufrukat, hangsúlyos szemöldököket és bőrkabátokat viselő tagjai pontosan úgy néznek ki, ahogy egy külvárosi autószerelő műhelyben vagy férfiöltözőben elképzelik a dühös, bajkeverő feministákat, és a zene is ennek megfelelő: monotonul zakatoló posztpunk fagyos szintetizátorokkal és kántáló, agitáló, sőt parancsoló énekkel, amelynek hallatán vigyázzba áll és tiszteleg az egész patriarchátus.
Pantayo: Heto Na
A Torontóban élő filipinókból (még pontosabban: filipinákból) álló Pantayo a tradicionális délkelet-ázsiai ütőhangszerekre épülő zenét, vagyis az ún. kulintangot háziasítja össze a nyugati pophangzással – posztpunkkal, szintipoppal, R&B-vel stb. –, a végeredmény pedig annyira menő és annyira magától értetődő, hogy szinte csodálkozunk, miért is nem jutott ez még eszébe másnak.
Riki (Fotó: riki.bandcamp.com)
Kate NV: Plans
Azért még Oroszországban sem mindenki FSZB-ügynök vagy gyakorló alkoholista: a moszkvai Kate NV például ezzel a karakteres basszusra felhúzott, nyolcvanas évekbeli tévészignálokat is idéző szaxofonos szofiszti-popszámmal lopta be magát a szívünkbe.
Deradoorian: Saturnine Night
A Los Angeles-i Angel Deradoorian – akit állítólag tényleg így hívnak! – az avantgárd popban is különutasnak számító Dirty Projectors zenekarban tűnt fel még az előző évtized közepén, majd nem különösebben látványos, ám annál rokonszenvesebb szólókarrierbe kezdett. Új lemezéről tulajdonképpen bármelyik számot jó szívvel ajánlhatnánk, de azért egyértelműen a Saturnine Night az igazi sláger, amit a motorikusan eseménytelen zenei alap és a pszichedelikusan ereszkedő-elomló, mennyei kórussá dagasztott ének kombinációja tesz izgalmassá.
Shadow Show: Charades
Mert minden ilyen összeállításba kell egy naiv, csilingelős, többé-kevésbé autentikus hatvanas évekbeli garázspopot játszó zenekar, aminek a tagjai kizárólag pöttyös ruhákban és arceltakarós napszemüvegekben hajlandóak nyilvánosan mutatkozni. Úgyhogy akkor ezt ki is pipálhatjuk!
PINS: Hot Slick
Negyven (egynéhány) éve a punkba beleunt fiatalok kezdtek olcsó szintetizátorokkal kísérletezni, húsz (egynéhány) éve meg az elektronikus tánczenével telítődött producerek nyúltak vissza a punkhoz: a Hot Slickről meg tulajdonképpen mindkét korszak eszünkbe juthat, és ennek nagyon örülünk! Jöhetne már egy electroclash-revival.
Melenas: 3 segundos
Ez a spanyolul éneklő pamplonai gitárpopzenekar hozta az utóbbi évek egyik legvirgoncabb és legfülbemászóbb pa-pa-pa-páját (ami szerencsére számos alkalommal elhangzik a dalban), illetve az év egyik legszórakoztatóbb videoklipjét. A teljes nagylemezt is érdemes meghallgatni!
Pantayo (fotó: pantayo.bandcamp.com)
Jackie Lynn: Casino Queen
Jackie Lynnt valójában úgy hívják, hogy Haley Fohr, és az előbbi nem is egyszerűen a művészneve, hanem egyenesen az alteregója, amiből könnyen kitalálható, hogy itt komoly, konceptuális művészetről van szó, bár fedezékbe vonulni azért nem kell rögtön, ugyanis a Jacqueline egy nagyon szórakoztató és változatos poplemez lett, amit Fohr roppant karizmája és androgün énekhangja tart össze. A legnagyobb sláger egyértelműen a moroderista űrdiszkóba hajló, igen stílszerű klippel megtámogatott Casino Queen, de ha tényleg jót akarunk magunknak, és pont akad hét szabad percünk, akkor azért hallgassuk meg ezt a csodát is.
Las Kellies: Closer
Repetitív, táncra ingerlő dob-basszus, csikorgó-zajongó gitár, fátyolos ének, egyenesen Argentínából: a Closer pont az a fajta elsőrangú posztpunk-diszkó, ami egy kortárs művészeti kiállításon és egy félhomályos pinceklubban egyaránt működhet. És amit igazából soha nem lehet megunni.
Nelson Can: Limelight
Hűvös, skandináv (konkrétan dán) melanko-pop pulzáló basszusra, diszkós dobra és balzsamos, álmodozós vokálharmóniákra hangszerelve, az év egyik legemlékezetesebb és legbombasztikusabb refrénjével.
Jackie Lynn (Fotó: jackielynn.bandcamp.com)
Hayley Mary: Brat
Hayley Mary elsősorban a The Jezabels nevű, nem különösebben jelentős sydney-i zenekarból lehetett ismerős azoknak, akik valamiért követik az ausztrál indierock-életet, ám az énekesnő idén (vagyis már tavaly év végén) szólóban is kipróbálta magát, és rögtön össze is hozott egy nagy érzelmekkel teli, sodró lendületű, időtlen powerpop-slágert, ami akár 1978-ban vagy 1991-ben is készülhetett volna; de hát részben ezért is nagyszerű és olyan jólesően ismerős.
MHYSA: Before The World Ends
Az absztrakt hangszobrászat és az experimentális-futurisztikus R&B határterületén alkotó philadelphiai E. Jane, vagyis MHYSA egyszerre interdiszciplináris médiaművész, fekete queer díva, valamint a kíber-ellenállás underground popsztárja (tényleg!), szóval egy igazi 2020-as jelenség; ráadásul ez a dal arról szól – méghozzá meglehetősen direkten –, hogy üzekedjünk csak felszabadultan és gátlástalanul, mielőtt beüt a világvége, úgyhogy ennél aligha lehetne aktuálisabb.
Sneaks: Faith
Bár igyekeztünk csak olyan számokat választani, amelyekhez készült valamilyen videoklip is, Eva Moolchan, azaz Sneaks sajnos ezen a téren nem nagyon erőltette meg magát, úgyhogy most mi sem tesszük: legyen elég annyi, hogy idén legszívesebben erre a számra verettük volna, ha lehetett volna hol veretni. Hogy szándékosan emlékeztet-e ennyire az ESG-re vagy a Liquid Liquidre, vagy csak így jött ki a lépés, az voltaképpen mindegy is. Elvégre minden emlékeztet valamire.
A címlapképen Rina Sawayama (fotó: Dimitrios Kambouris/Getty Images for The Business of Fashion)
