1910-ben sem volt egyszerű nőnek lenni: egyebek mellett azért, mert irtó sok macerával járó, kényelmetlen, időnként pedig egyenesen fojtogató fűzőkbe kellett belepréselődni, amelyekben mindenki pont úgy nézett ki, és pont annyira volt mozgékony, mint egy kecses antik váza (habár azt fontos hozzátenni, hogy nagyon sokan örömmel és büszkén viselték ezeket a máskülönben roppant elegáns ruhadarabokat, amelyek állítólagos egészségkárosító hatását is hajlamos jócskán eltúlozni az utókor). A fűzők – mármint a többé-kevésbé mai értelemben vett fűzők – körülbelül a 18. század óta számítottak a női budoár egyik elmaradhatatlan alapdarabjának, szóval a huszadik század elejére már tényleg bőven megérett az idő a változásra.
Ezen a ponton lépett be a képbe a bakfiskorú Mary Phelps Jacob, vagy ahogy mindenki ismeri, Caresse Crosby (barátoknak és tisztelőknek meg egyszerűen csak Caresse). A századforduló szép, hosszú nyarának gyermeke volt: 1891-ben született egy jómódú és előkelő New York-i családban, úgyhogy az élete leginkább kerti partykból, vitorlázgatásból, vadregényes utazásokból, lovaglásból, rókavadászatokból és persze fényes bálokból állt.
Az anekdota szerint a meglehetősen különc és önfejű Caresse 1910-ben, 19 éves korában épp egy ilyen ragyogó estélyre készülődött, amikor végképp elege lett a fűzőkből, egyrészt a fentebb is részletezett okok miatt, másrészt meg azért, mert a ruha állítólag annyira összenyomorította a kebleit, hogy gyakorlatilag megszűnt a dekoltázsa. Szóval magához rendelte a szobalányt, kért két selyemzsebkendőt, egy rózsaszín szalagot, valamint tűt és cérnát, majd elkészítette azt az egyszerű, ám fantasztikus találmányt, amit ma úgy nevezünk, hogy
melltartó.
Francia hölgy fűzőben, a századforduló környékén (Fotó: Wikipedia)
A többi hölgyvendéghez képest szinte meztelenül bálozó Caresse meghökkentő ruhaipari újítása hamar beszédtémává vált a város jobb társaságaiban, főleg persze a nők körében, akik valósággal ostrom alá vették az alkotót, hogy nekik is varrjon ilyet. Ezt ő készséggel meg is tette, és egy dollárért árulta ismerőseinek, valamint ismerősei ismerőseinek a házi készítésű melltartókat, aztán 1914-ben úgy döntött, hogy némileg formálisabb keretek között folytatja és szabadalmaztatta az akkor még brassiere-nek nevezett alkalmatosságot (amelyhez nagyjából hasonló koncepciójú ruhadarabok léteztek már korábban is, de kétségkívül Caresse-é volt a legáramvonalasabb, legmodernebb és legpraktikusabb mind közül). 1914 egyébként is szimbolikus jelentőségű évszám: ekkor zárult le a boldog békeidőknek nevezett hosszú időszak, és tört ki az első világégés, amely jelentősen meggyorsította a női emancipációs folyamatokat – ennek pedig fontos, vagyis legalábbis látványos állomása volt a fűző melltartóra cserélésre.
Caresse 1915-ben hozzáment egy gazdag bostoni családból származó úriemberhez, bizonyos Richard R. Peabodyhoz, akinek szült is két gyereket. Sajnos azonban a férfiről hamar kiderült, hogy mind férjnek, mind apának tökéletesen alkalmatlan, és miután visszatért a frontról, még rosszabb lett: csak az ivás, a szerencsejáték és – nem tévedés – a tűzoltóautók kötötték le a figyelmét. Még egy tűzoltórudat és tűzoltócsengőt is tartott a kertben, ami igen különös ízlésre vall. Felesége közben Bostonban saját céget alapított, és egy kis melltartókészítő-műhelyt nyitott, ami üzletileg nem bizonyult különösebben jövedelmezőnek, ám ez őt vélhetően nemigen érdekelte, hisz közben megismerkedett a szívdöglesztő külsejű és ellenállhatatlan modorú Harry Crosbyval, aki egyszerre volt dekadens költő, világháborús veterán, bostoni milliomoscsemete és afféle igazi, húszas évekbeli, Nagy Gatsbybe illő társasági figura.
Harry Crosby és Caresse (fotó: Wikipedia)
A melltartókirálynő és nála egyébként hét évvel fiatalabb Crosby hamar egymásba is szerettek, ezt pedig nem is nagyon igyekeztek titkolni a nyilvánosság elől, amivel jelentős botrányt okoztak a bostoni felső tízezer köreiben. 1922-ben aztán Caresse elvált a továbbra is az alkohol és a tűzoltókocsik bűvöletében élő Peabodytól, és hozzáment Crosbyhoz, majd annak kérésére bezárta a melltartó-készítő műhelyét, és a szabadalmat eladta a Warner Brothers Corset Companynek (ma Warnaco Group néven fut, és természetesen semmi köze az ismert filmstúdióhoz) 1500 dollárért; a vállalat a következő évtizedekben körülbelül 15 millió dollárt keresett a szabadalmon.
Az ifjú pár aztán Párizsba – a dúsgazdag, élvhajhász és az első világháború után mindenből látványosan kiábrándult amerikaiak kedvenc városába – utazott, és az alábbi táviratot küldte a férfi szüleinek:
KÉRLEK, ADJATOK EL 10 EZER DOLLÁR ÉRTÉKŰ RÉSZVÉNYT! ÚGY HATÁROZTUNK, HOGY ŐRÜLT, SZESZÉLYES ÉS PAZARLÓ ÉLETET FOGUNK ÉLNI.
Alighanem mindannyian ezt tettük volna a helyükben.
Az ígéretüket – mármint az őrült, szeszélyes és pazarló életre vonatkozó ígéretet – maximálisan be is tartották. A Saint-Louis-szigeten béreltek egy hatalmas luxuslakást, és nyakig merültek az angolul többnyire viharosnak, franciául meg bolondosnak vagy őrültnek nevezett húszas években. Időnként kettesben, máskor meg külön utakon vagy éppen hármas-négyes felállásokban hajszolták a féktelen promiszkuitást, ópiumbarlangokba jártak, különféle estélyeken, társasági eseményeken és rossz hírű klubokban vedeltek, kitetoválták egymás bőrét a ma oly divatos ún. stick and poke technikával (állítólag), avantgárd költeményeket írtak és jelentettek meg, beutazták, pontosabban végigszexelték-drogozták az egész világot, és mindig kicsit több pénzt költöttek, mint amennyijük volt. Caresse – aki egyébként valamikor ez idő tájt lett Pollyból Caresse – még egy szép agarat is beszerzett, amit úgy nevezett el, hogy
KLITORISZ.
Érdekes, hogy a melltartó egykori feltalálója a húszas években szinte egyáltalán nem viselt melltartót. Sőt: állítólag az is megesett, hogy egy bálra türkiz parókában, máskülönben viszont teljesen meztelenül vonult be elefántháton.
Caresse és kutyája, Klitorisz
A hosszúra nyúlt, mámoros bulit sajnos igen hirtelen kijózanodás követte, ugyanis Harry 1929 decemberében, mindössze 31 éves korában közös öngyilkosságot követett el New Yorkban az egyik szeretőjével. Caresse a tragédia után pár évig még Párizsban maradt, és tovább vezette a néhai férjével közösen alapított, szemet gyönyörködtető, bibliofil kiadásokra specializálódott, jó pár kortárs irodalmi nagyágyú – Joyce, Hemingway, Faulkner stb. – munkáit gondozó Black Sun Press nevű kiadót. Majd körülbelül a harmincas évek közepétől ismét egyre több időt töltött a tengerentúlon, és továbbra sem nagyon unatkozott:
- összejött egy kanadai származású, fekete bőrű boxolóval (ami akkoriban nem nagyon volt szokás, sőt, ami azt illeti, a törvény is tiltotta)
- 1937-ben összeházasodott egy nála 18 évvel fiatalabb, állástalan, alkoholista színésszel
- félig munkából-félig szórakozásból pornóregényeket írt, amibe személyesen Henry Miller rángatta bele
- experimentális táncfilmekben szerepelt
- galériát nyitott és művészeti magazint alapított
- egy fiatal és tehetséges képzőművész, bizonyos Salvador Dalí tiszteletére megszervezte a 30-as évek New Yorkjának egyik legnagyobb beöltözős partyját, a Bal Onirique-ot
- feminista, illetve háborúellenes nőszervezetet hozott létre, amelynek a neve – meglepő módon – az volt, hogy Nők a háború ellen
Caresse Crosby hordárokkal cipelteti magát olaszországi birtokán, 1964 körül (Fotó: Keystone Features/Getty Images)
Szóval így tengette napjait Caresse Crosby, akit már senki nem arról ismert, hogy feltalálta a melltartót. 1949-ben megvásárolt egy Rómához közeli, 16. századbeli freskókkal dekorált kastélyt, ahol kényelmesen berendezkedett a nyugdíjas éveire. Az új rezidenciával egy elkelő cím is járt, szóval innentől principessának illett szólítani, bár ezt vélhetően nem várta el az őt rendszeresen látogató barátaitól, Peggy Guggenheimtől, Ezra Poundtól, Allen Ginsbergtől és a többiektől. 1970-ben, 78 éves korában hunyt el, szóval még éppen láthatta, amint az igazán elkötelezett feministák már nem fűzőket, hanem melltartókat égetnek; bizonyára tetszett is neki a dolog (még ha ez a bizonyos melltartóégetés nem is egészen úgy történt, ahogy megragadt a kollektív emlékezetben).
Élete vége felé így írt a találmányáról:
Azt nem állítanám, hogy a melltartó valaha is olyan fontos része lesz a történelemnek, mint a gőzhajó, de ezt legalább én találtam fel!
