A főként kalandos-romantikus nagyregényei révén ismert – ám színpadi szerzőként és újságíróként is elsőrangú! – Alexandre Dumas volt talán a 19. század legnépszerűbb, legszélesebb körben olvasott francia írója, aki gyakorlatilag szünet nélkül gyártotta a bestsellereket: hogy pontosan mennyit, azt most nem fogjuk összeszámolni, de tényleg nagyon-nagyon sokat. Bizonyos számítások szerint teljes életműve körülbelül 10 ezer oldalra rúg, szóval maradjunk ennél a szép, kerek számnál. Azonban nem titok, hogy ezt a bődületes méretű szövegtengert azért nem teljesen egyedül hozta össze. Dumas ugyanis egy hadseregnyi négert foglalkoztatott: mármint nem Afrikából elhurcolt fekete rabszolgákat – az afro-karibi származását hatalmas afrofrizurával hangsúlyozó írónak amúgy se állt volna jól az ilyesmi –, hanem szellemírókat, társírókat, akiknek a nevei persze soha nem voltak feltüntetve a borítókon. Ilyen szellemi szakmunkás volt egyebek mellett a rejtélyes Max de Goritz (ál)nevű férfiú is, aki főként fordítói munkát végzett Dumas-nak, de tagja volt az író által alapított, La Mousquetaire nevű lap szerkesztőségének, valamint – állítólag három – regényében is benne volt a keze (hogy melyekben, arról sajnos nincs információnk).
De ami igazán érdekes, hogy önmagát magyar grófnak, Kossuth egykori szárnysegédjének mondta, és azt állította, hogy politikai okokból kellett elmenekülnie hazájából.
Karikatúra a muskétásnak öltöztetett Alexandre Dumas-ról (Fotó: DeAgostini/Getty Images)
Sokat nem tudunk róla: valószínűleg Brüsszelben ismerkedett meg Dumas-val, akit aztán követett Párizsba, és hamar nélkülözhetetlen háttéremberré küzdötte fel magát. Németes akcentussal beszélő, robusztus termetű, világos bajszú férfi volt, s kissé ideges természetű: ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy folyamatosan a nyomában lohol a politikai rendőrség. Máskülönben viszont kellemes modorú, nagy műveltségű társasági embernek bizonyult, aki ugyebár a világhírű Dumas bizalmát is élvezte. Bájos felesége, a grófné ráadásul XVI. Lajos unokája volt; legalábbis ezt állította magáról.
Max de Goritz igazából persze nem volt gróf: eredetileg – talán – Mayernek hívták, és a fordítás mellett leginkább szélhámoskodással foglalkozott. A komtesz pedig talán prostituált lehetett, és nem a Bourbon-ház egyik tiszteletre méltó örököse. Azonban az álgróf egy dologban mégsem hazudott: ugyanis tényleg üldözte a rendőrség, csakhogy nem a politikai szerepvállalása miatt, hanem azért, mert notórius csalóként korábban sokakat megkárosított szerte Európában. Mikor érezte, hogy már szorul a nyaka körül a hurok, diszkréten le is lépett a francia fővárosból: a pletykák szerint a későbbiekben Dumas-val való barátságára hivatkozva csalt ki kisebb-nagyobb összegeket a hiszékeny franciáktól. Hogy Max de Goritz tényleg honfitársunk volt-e (netán német, ahogy sokan vélték), vagy ebben is hazudott, azt ennyi év távlatából már nehéz kideríteni: de ha igen, akkor akár azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy a magyar írók közül – bizonyos szempontból – ő vitte a legtöbbre.
Egy csodás színes felvétel Dumas-ról (fotó: Wikipedia)
A nagy francia írónak szerencsére azért nem csak ilyen gyanús magyar kapcsolatai voltak: egy ízben például még Pestre is ellátogatott. Mondjuk a körülmények éppenséggel nem voltak túlságosan kedvezőek. Dumas, az egész európai irodalom legnagyobb, legünnepeltebb alakja 1865 novemberében Bécsben tartott néhány előadást, amelyeken részben francia irodalmi anekdotákat mesélt, nagyrészt pedig önmagáról beszélt. Sajnos ezek az előadások állítólag elég rosszul sikerültek, tudniillik a bécsiek halálra unták az írófejedelem végeláthatatlan fecsegését (persze az is lehet, hogy csak nem beszéltek elég jól franciául). Dumas innen érkezett Pestre, ahol normális esetben minimum tűzijátékkal és díszlövésekkel fogadta volna őt a hazai közönség, de a helyzet éppen elég távol állt a normálistól. Pont novemberben zajlottak a választások, és december elejére várták Pestre Ferenc József császárt és a császárnét. Így joggal írhatta a Fővárosi Lapok, hogy „ha Dumas tavaly jön, ő lesz a nap hőse: most csak egy csillogó hab leend a fölélénkült közélet árján”. Szóval benne volt a pakliban, hogy az író első pesti jelenése csúfos érdektelenségbe fullad. A lapok ráadásul eleinte teljesen összevissza, egymásnak, illetve időnként saját maguknak is ellentmondó információkat közöltek a küszöbön álló eseményről:
Egyes jelentések szerint Dumas-t a bécsi „csevegések” balsikere elkedvetlenítette, és le fogja mondani a pesti vendégszereplést, — mások azt jelentik, hogy Dumas már el is utazott Pestről, előadás tartása nélkül továbbment Velencébe. A Fővárosi Lapok a saját hírszolgálatán is megbotránkozva számolt be végül arról, hogy „annyi ellentmondó hír után” most már bizonyos, hogy Dumas Pestre jön, és „a jövő vasárnap tetőtől talpig magyarban, kócsagos föveggel fog a közönség előtt megjelenni, hogy a francia irodalomról csevegjen. Először azonban a Szózatot olvassa fel általa francia versekbe szedve. Végül pedig Petőfi egy kis költeményét a Cipruslombokból.”
Dumas végül tényleg nem szégyenlősködött: bár barátai megpróbálták lebeszélni róla (ráadásul, mint tudjuk, meglehetősen testes úriember volt), szűk magyar nadrágot, atillát, csizmát és kócsagos föveget öltött, és ebben a fantasztikus jelmezben parádézott a pesti utcákon, akár egy született magyar főúr, majd november 9-én is így jelent meg a tiszteletére rendezett kedélyes kis estélyen, az író Rózsaági Antal pesti lakásán, ahol többek között a Szózatot szavalta el francia nyelven a jelen lévő magyar művészeknek.
Alexandre Dumas és felesége, Addah Isaac (Fotó: Apic/Getty Images)
Az estély természetesen pompásan sikerült. Amint azt Varannai Aurél irodalomtörténész írja vonatkozó cikkében, Dumas-t előbb a házigazda köszöntötte, mint korunk egyik legnagyobb regényíróját, majd az akkoriban hazatért Reményi Ede emelte poharát „arra a szabadelvű férfiúra, aki Olaszországban tanúsítá, milyen eszméért hevül!”. Vámbéry Ármin Dumas leányát üdvözölte, aki apját pesti útjára is elkísérte, Szerdahelyi Kálmán, a Nemzeti Színház művésze „a világ legnagyobb komédiását” ünnepelte Dumas-ban. Az egybegyűlt írók elhatározták, hogy Dumas-t a magyar írók sorába fogadják, és Vámbéryt bízták meg az erről szóló oklevél szerkesztésével. Bankettet adtak tiszteletére a Nemzeti Színház művészei is: ott Jókai Mór köszöntötte és beszédében hangsúlyozta hogy „ifjúkorában az ő regényei ébresztették fel benne az írói vágyat”. A két író az egybegyűltek meghatott tapsa közben ölelte át egymást. Szigligeti köszöntőjében elmondta, hogy Dumas harmincnyolc színművéből már húszat mutattak be a magyar színpadon.
Az ünneplésben részt vett egész Pest. Széchenyi Ödön gróf, Széchenyi István fia, a pesti tűzoltóság megalapítója,
a megalakuló pesti tűzoltóság tiszteletbeli tagjának nevezte ki Dumas-t, és díszkarddal ajándékozta meg.
Közben Dumas Petőfi-fordításokat is készített (ebben persze nagy segítéségére voltak a franciás műveltségű magyar írók, elsősorban Rózsaági Antal), és úgy volt, hogy ezekből majd fel is olvas a december 12-re szervezett előadásán. A műsort a pesti Vigadó kistermében tartották, a jegyek ára 1-5 forint volt. A továbbra is tetőtől-talpig díszmagyarban feszítő író előbb elefánt- és oroszlánvadász kalandjairól mesélt a hallgatóságnak, majd a francia irodalmi életről anekdotázott. „Csevegése jobb, mint híre,” — írta másnap a Fővárosi Lapok bírálója, — „de amit a francia irodalomról beszélt, az nem nagyon hatott”. Egyesek rossz néven vették, hogy azt a látszatot keltette, mintha ő, és nem Victor Hugo lett volna a romantika előfutára.
A Szózatot és a Cipruslombokat végül nem szavalta el; „Az öreg úr valószínűleg arra várt, hogy kívánják, — de nem kívánták,” – írta némi gúnnyal a Fővárosi Lapok.
Forrás/idézetek: Varannai Aurél: Dumas père Petőfi-fordításai (Filológiai Közlöny)
