A fenti mondat persze önmagában nem jelent túl sokat: Kenneth Branagh a korai zsengéi után átadta magát a hollywoodi középszerűségnek, és főképp bérmunkákat vállal, melyeket aztán vállalható minőségben szállít le a nézőknek, de a munkáiért nem annyira könnyű lelkesedni. Új mozija, a számomra rejtélyes okból hét (!) Oscar-díjra jelölt Belfast már csak azzal is kiemelkedik az életműből, hogy hosszú idő után a rendező nem megrendelésre dolgozott, hanem egy saját ötletet vitt filmre a saját forgatókönyvéből, ráadásul jóval kisebb összegből, mint amennyiből általában dolgozni szokott. A Belfast bizonyos szempontból a pandémia szülötte, ugyanis a rendező a járvány eleji otthoni tétlenségben kezdte el írni, és szedte össze hozzá a pénzt, hogy aztán a karanténból kiszabadulva nekiálljon leforgatni. Az ihletője a saját gyerekkora volt. Branagh-t szokás ízig-vérig angolnak tartani, pedig valójában ír, csak még kisgyerekként költözött át a családjával Belfastból Angliába, és már korán elhagyta az ír akcentusát. Ez a film arról szól, hogy miért jöttek el onnan, és ezt hogyan élte meg kilencéves fejjel.
Branagh, a gyerek
Mi olyan érdekes Kenneth Branagh gyerekkorában, hogy filmre kívánkozzon? Leginkább az, hogy a hatvanas évek írországi zavargásai, és vallási okokból történt összecsapásai adják hozzá a hátteret, mert így a Belfast nemcsak egy gyerekről szól, hanem egy városról és egy feszültségekkel teli korszakról, amit a rendező a saját gyerekkorán átszűrve mutathat be a nézőknek. Branagh végig komolyan veszi a gyerekszemszöget: mivel a sztorit nagyrészt a kilencéves Buddy (Jude Hill aranyos és természetes, de semmi több) szemével látjuk, a történések politikai hátteréből csak elvétve hallani ezt-azt, és az utcai erőszakból is csupán annyit észlelünk, amit egy ilyen korú gyermek maga is megtapasztalhatott. Buddy-t sokkal jobban aggasztja, hogy sokat aggódik az anyukája, vagy az, hogy csak ritkán láthatja az apját, mivel a férfi Angliába jár át dolgozni. Ő csak megpróbál gyerek lenni, mert a gyerekek szerencsére még a nehéz helyzetekben is hajlamosak gyerekek maradni.
Kenneth Branagh A Belfast forgatásán (Fotó: Profimedia)
Branagh gyerekkora szépen fényképezett fekete-fehér képekben bontakozik ki előttünk (csak a film eleje színes, illetve azok a filmek, amiket Buddy néz a mozivásznon), és az egészet átjárja a nosztalgia a régi idők iránt, és ez alatt nem azt kell érteni, hogy a rendező visszasírná a polgárháborút, hanem azt, hogy a régi otthona, a nagyszülei vagy épp a gyerekkori barátai iránt érez nosztalgiát. Akinek a fentieket olvasva Alfonso Cuarón Roma című filmje ugrik be, jó helyen tapogatózik, de fontos különbség a két film között, hogy ugyan a mexikói rendezőt is a saját gyerekkora inspirálta, ő nem önmagát, hanem annak egy szereplőjét tette meg főszereplőnek, és esze ágában sem volt megszépíteni a múltat, inkább szembenézett vele.
Megszépített múlt
Kenneth Branagh szülei vagy a legszebb emberek lehettek egész Belfastban, vagy a rendező „kicsit” megszépítette őket, amikor Caitriona Balfera és Jamie Dornanre (az Everlasting Love című dal eléneklése a film egyik fénypontja) osztotta a szerepeiket, akik mindketten annyira vonzó emberek, hogy már önmagában ez is a megszépített emlékek irányába tereli a Belfastot. A film számos erénye ellenére valahogy túlontúl kisimítottnak tűnik. Nemcsak Branagh szüleiből, hanem mindenből megszépített változatot kapunk. Mintha a fekete-fehér színvilág is csupán a megszépítést szolgálná.
Az emberi viszonyok túlságosan lekerekítettek és egyszerűek, és mintha a rendező nem a saját emlékeiből, hanem más filmekből szedte volna össze a gyerekkorát. Túlságosan filmes, túlságosan tipikus jelenetek és konfliktusok kerülnek elénk az első iskolai szerelemtől, a közös családi mozizás varázsán keresztül egészen a rossz társaságba keveredésig. Egyszerűen minden olyan, ahogy az a filmekben lenni szokott, hiányzik belőle valami egyediség, valami valóságszag. Mintha a hollywoodi középszerhez szokott Branagh feláldozta volna a személyességet azért, hogy egy minél könnyebben fogyasztható mozival álljon elő. Úgy tűnik, ez sikerült neki, ugyanis tavaly a Belfast megnyerte a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál közönségdíját, ami jó ajánlólevélnek szokott bizonyulni az Oscar-gálán.
Disneysített változat
Branagh végig biztonsági játékot játszik, különösen azzal, hogy a korszak és a hely legfőbb konfliktusát és a mögötte meghúzódó politikai szálat majdnem teljesen elengedi, mindent megtesz azért, hogy csak a lehető legfelszínesebben érintse azt. Megmutatja, hogy a szülei mennyire szerették egymást, ahogy azt is, hogy a szomszédaikkal már-már Disney mesébe illő idilli közösséget alkottak, valamint elmeséli, hogy milyen csodás emberek voltak a nagyszülei, de a sok-sok hibátlan és csuda jó ember számomra hamisságot sugallt.
Biztos vagyok abban, hogy Branagh gyerekkora messze nem volt ennyire kipolírozott, és ugyan ő maga is bevallja, hogy számos helyen változtatott rajta a film kedvéért, érzésem szerint túlzásba vitte a finomításokat. Sajnos személyes sztori ide vagy oda, a Belfastot nézve azt éreztem, hogy Írország egyik legnehezebb időszakának disneysített változatát nézem. Persze ennek is megvannak az örömei: a Belfast jól esik a szemnek, és még érzelmeket is képes kiváltani a nézőjéből, sőt még azt sem állíthatom, hogy ne lenne valamennyire szórakoztató. Egyszerűen csak nem elég őszinte, mindig a könnyebb megoldásokat keresi és megelégszik azzal, hogy mesét mondjon. Semmi baj a mesékkel, én is szeretem őket, de ha már valaki a saját gyerekkoráról és a családjáról készít filmet, az igaz történet jobban érdekelt volna.
