Pofont ér a G.I. Jane? Megnéztük a filmet

Ez a mondat hangzott el az Oscar-gála színpadán magyar idő szerint hétfő hajnalban Chris Rock szájából, melynek hatására Will Smith magából kikelve felviharzott a színpadra, és a kamerák, valamint több tízmillió tévénéző előtt élő adásban pofozta fel a komikust. Az eset megdöbbentő volt még úgy is, hogy a pillanat hevében sok néző valójában egyáltalán nem értette, hogy mire fel kattant be annyira a percekkel később Oscar-díjat kapó Smith, hogy ilyesmire ragadtassa magát. Bár a színész felesége, a magánéleti ügyeit mindig örömmel kiteregető Jada Pinkett Smith már évek óta nyíltan beszél arról, hogy a kopaszsága egy alopécia nevű autoimmun betegségnek köszönhető, ettől még nem mindenkihez jutott el a hír, de a fenti mondat leginkább azért volt sokak számára érthetetlen, mert nem tudták, hogy mi a fene az a G.I. Jane.

Chris Rock vicce tehát nemcsak sértő volt, mivel egy betegséggel viccelődött, hanem a közönség nagy része számára érthetetlen is, ugyanis egy huszonöt évvel ezelőtti, már a premier idején is megbukott filmre utalt, amit mára nagyrészt azok is elfelejtettek, akik annak idején a moziban látták. Mi az a G.I. Jane, és valóban annyira sértő volt Chris Rock, hogy ehhez a filmhez hasonlította Jada Pinkett Smitht? Újranéztük a huszonöt éves filmet.

A kopasz Demi Moore

A középkor leghíresebb farokméregető versenyén egy nő élete volt a tét – Igaz történet a film mögött

A G.I. Jane egy 1997-ben bemutatott akció-dráma, amit a nagy Ridley Scott rendezett, ugyanakkor a bemutatása idején nem annyira Ridley Scott-filmként, hanem Demi Moore-filmként próbálták eladni a nézőknek. A rendező épp a karrierje elég rossz szakaszában volt. Az utolsó két filmje, az 1492 – A paradicsom meghódítása és a Tomboló szél megbukott, az Aliennel, a Szárnyas fejvadásszal és a Thelma & Louise-zal felépített brand kissé megkopni látszott. Vele szemben Demi Moore épp forró portékának számított Hollywoodban, aki pár év alatt olyan sikereket tudott felmutatni, mint a Ghost, az Egy becsületbeli ügy és a Zaklatás. Bár a bemutató idején már mögötte volt egy masszív bukás is az 1996-os Sztriptíz című film formájában, Moore továbbra is nagy névnek számított, a filmet pedig leginkább azzal tudták eladni, hogy a szerep kedvéért a sztár vállalta, hogy a fejét teljesen kopaszra borotválja, ugyanis a G.I. Jane-ben az első amerikai női tengerészgyalogost alakította, egy igencsak kemény, tökös karaktert, akik képes helytállni a férfiak kegyetlen világában.

A G.I. Jane egyértelműen feminista mozi, és abban, hogy Chris Rock Demi Moore karakteréhez hasonlította Jada Pinkett Smitht, önmagában nem lenne semmi kellemetlen: a poén „csupán” azért vált kínossá, mert a hasonlat alapját egy betegség szolgáltatta, és nem az, hogy Will Smith felesége önszántából és jókedvében kopasz. Most, hogy a poént és annak hátterét tisztáztuk, térjünk át a lényeges részre: vajon élvezhető film 2022-ben a G.I. Jane? Újranéztem, hogy választ kapjak a kérdésre.

Nem egy Thelma & Louise

Ridley Scottot két dolog miatt sorolják a legfontosabb feminista filmrendezők közé: az első Aliennel ő csinált akcióhőst Sigourney Weaverből (amit aztán a folytatásban James Cameron maxolt ki), valamint ő tette le a kilencvenes évek elején az asztalra a Thelma & Louise című feminista alapművet. Hogy a feminizmus témája az egész karrierje során aktívan érdekelte, jól jelzi a G.I. Jane elkészülte, valamint az is, hogy még tavaly is jelent meg új filmje a témában, a méltatlanul alulértékelt Az utolsó párbaj formájában.

A G.I. Jane-t annak idején nem fogadta túl jól sem a közönség, sem a szakma. Bár nem volt méretes bukás, azért sikernek sem lehetett elkönyvelni, az pedig különösen megalázó volt, hogy Demi Moore – aki több interjúban is a karrierje legfontosabb szerepeként hivatkozott a G.I. Jane-re – Arany Málna-díjat kapott az alakításáért, vagyis sokan az ő alakítását tartottak 1997 legrosszabbikának. Sokat lehetne találgatni arról, hogy mi volt a film hűvös fogadtatásának oka, de a legvalószínűbbnek az látszik, hogy egyszerűen megelőzte a korát. Még kellett néhány év, hogy a világ moziba járó közönsége elfogadja a női akcióhősöket, és ez jól összefoglalja azt is, amiről a film szól: egy nő a tengerészgyalogság kötelékében próbál helyt állni, miközben körülötte mindenki azt próbálja sulykolni neki, hogy a világ még nem áll készen arra, hogy egy nő az amerikai hadsereg legelitebb alakulataiban harcolhasson.

Ridley Scott és Demi Moore a forgatáson (Fotó: Caravan Pictures / First Indepen / Collection ChristopheL via AFP)

Túl korán jött, de nem ez az egyetlen baja

30 éves a film, ami erotikussá tette a fazekasmunkát – Percről percre közvetítjük a Ghostot

1997-ben még négy év volt hátra a Tomb Raiderig, hat év a Kill Billig és húsz a Wonder Womanig, a nőknek az akciófilmekben pedig többnyire a dögös kiegészítő a férfi mellett vagy a megmentendő motivációépítő szerepköre jutott. Egy női akcióhős könnyen válhatott a gúny tárgyává, és ilyen értelemben a G.I. Jane mindenképp túl korán érkezett. Ehhez azonban azt is gyorsan hozzá kell tenni, hogy ettől még a film nem egy meg nem értett mestermű, ami méltatlanul tűnt el a feledés homályában. Számos erénye mellett a G.I. Jane-nek rengeteg baja van, és nem szokás számontartani Ridley Scott klasszikusai között.

Kétségtelenül mellette szól, hogy nem elégszik meg azzal, hogy pusztán akciófilm legyen. Scott mindenképp meg akarta mutatni azt is, hogy a nők hadseregen belüli teljes egyenlősége elsősorban politikai kérdés, így a kőkemény kiképzés bemutatása mellett a G.I. Jane-ben hangsúlyos a politikai háttér bemutatása is, és ez teszi a filmet sokáig igazán érdekessé. Scott ügyesen mutatja be, mekkora ellenállással néz szembe az, aki a hadsereg hosszú évtizedek alatti tradícióit próbálja kikezdeni, és milyen erőkbe ütközik, aki azt szeretné megmutatni, hogy egy nő is képes lehet ugyanarra, mint egy férfi.  A film első fele határozottan erősebb, mint a második.

Scott szuper jelenetekben építi fel, hogyan hat a vezetők által O’Neill köré épített pozitív diszkrimináció (nem a többiekkel, hanem egy külön hálóteremben alszik, a feladatokra több időt kap, mint a férfi katonatársai…) a csapatán belüli elismerésére (illetve annak hiányára), és hogyan kell küzdenie azért, hogy ezeket hátrahagyva ő is csak egy legyen a csapatból. Ezért történik meg a hírhedt kopaszra borotválás is, és a G.I. Jane ügyesen mutatja be, hogy ahhoz, hogy O’Neillt befogadják, gyakorlatilag neki is férfivá kell válnia. A befogadás nagy pillanata például ahhoz kötődik, amikor egy „Szopd le a faszom!” beszólással száll szembe az őt megkínzó parancsnokával: Scott filmje szerint a hadsereg közegében kizárólag azoknak a nőknek juthat hely, akik képesek a női attribútumukat teljesen maguk mögött hagyni. Az pedig kifejezetten érdekes, hogy erre a szerepre pont egy olyan színésznőt kért fel, aki akkoriban épp a nőiessége csúcsán volt (a Sztriptíz kedvéért rengeteget edzett, hogy a teste tökéletes legyen és a melleit is megcsináltatta).

Akciófilm vagy feminista dráma?

A film semmilyen szempontból nem PC, amit jól jelez, hogy kifejezetten fontos szempont O’Neill kiválasztásánál, hogy nem lehet leszbikus, és amikor egy alibi indokkal ki akarják rúgni a haditengerészettől, azzal az álindokkal teszik, hogy meggyanúsítják: korábbi állításai ellenére mégis a nőket szereti. Mindezt azért teszik, mert úgy gondolják, a leszbikus nő nem is igazi nő, vagyis, ha egy leszbikus menne át először a haditengerészet szűrőjén, az szerintük nem vetne jó fényt a nőkre.

Furcsa látni, hogy O’Neill-en, és a parancsnokán, John James Urgayle-on (Viggo Mortensen) kívül a filmnek nincsenek igazán kidolgozott karakterei: O’Neill katonatársai gyakorlatilag csak arra szolgálnak, hogy rajtuk keresztül Ridley Scott bemutathassa, hogy a rátermettségével a nő hogyan töri meg a kezdetben erős előítéleteiket, és hogyan válik a végére eggyé közülük. Gyakorlatilag sablonfigurákat kapunk (a dialógusok sokszor még náluk is egyszerűbbek), és érdekes módon senki sem kezd ki O’Neill-lel, ilyen szempontból a karakter nőiessége egyáltalán nem mérvadó, miközben Ridley Scott látványos montázsokban időz el a kamerájával a színésznő szenzációs formában lévő testén az edzésjelenetek közben.

Viggo Mortensen és Demi Moore a G.I. Jane-ben (Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP)

A G.I. Jane legnagyobb baja azonban az, hogy az utolsó harmadára kifogy a mondanivalójából, és úgy dönt, hogy átmegy egy semmitmondó háborús akciófilmbe: az utolsó éles bevetés a történethez gyakorlatilag már semmit nem ad hozzá, csak üres akciójeleneteket puffogtat és húzza az időt. Scott láthatóan nem tudja eldönteni, hogy elsősorban feminista drámát forgat vagy akciófilmet, a kettő hibridje pedig nem működik. Ettől függetlenül a G.I. Jane többet érdemel annál, hogy csak egy rossz Chris Rock poén csattanójaként emlékezzen rá a világ, hiszen idejekorán beszélt fontos kérdésekről szórakoztató módon. Egyébként a nők hivatalosan 2016 óta lehetnek tengerészgyalogosok az amerikai hadseregben, vagyis 19 év kellett ahhoz, hogy a G.I. Jane valósággá váljon.