Az indiai muszlim családból származó, de hosszú évtizedek óta Nagy Britanniában, illetve az Egyesült Államokban élő (amúgy megrögzött ateista), idén 75 éves író, Salman Rushdie a posztkolonialista mágikus realizmus (mondjuk) talán legjelentősebb képviselője: nyert különféle rangos díjakat – például a Man Booker-díjat, ami már majdnem olyan, mint a Nobel –, beválasztották az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia, valamint a francia Ordre des Arts et des Lettres (A művészetek és irodalom rendje) tagjai közé, II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte, műveit pedig minden értelmezhető nyelvre lefordították (ami egyébként időnként egyenesen tragikus következményekkel járt, de erre hamarosan visszatérünk).
Szóval Rushdie egy igazi nemzetközi sztáríró és csúcsértelmiségi, ugyanakkor valószínű, hogy a többség mégsem elsősorban irodalmai érdemei miatt tartja őt számon, hanem azért, mert az író az 1988-ban megjelent, istenkáromlónak bélyegzett Sátáni versek című regénye óta, azaz 34 éve az egyik első számú közellenségnek számít a radikális iszlám világban. A könyvet talán Törökország kivételével az összes muszlim (vagy jelentős muszlim populációval rendelkező) országban betiltották, beleértve a szerző szülőhelyét, Indiát is, 1989 februárjában pedig Irán legfőbb vezetője, és az egész iszlám egyik legbefolyásosabb alakja, Khomeini ajatollah (aki egyébként, mily meglepetés, állítólag nem is olvasta a regényt) kiáltványt adott ki, amelyben felszólított „minden bátor muszlimot, bárhol is legyenek a világon”, hogy haladéktalanul öljék meg Rushdie-t és minden más, a Sátáni versek megjelentetésében részt vevő személyt, azaz kiadókat, szerkesztőket és fordítókat.
Salman Rushdie 1997-ben (Fotó: Frederic REGLAIN/Gamma-Rapho via Getty Images)
Érdekesség, hogy ez a nyugati – így a hazai – sajtóban, illetve a közvéleményben valamiért úgy csapódott le, hogy „Rushdie-ra kimondták a fatvát”, azaz mintha a fatva valamiféle vérdíj vagy halálos ítélet lenne, netán egy ősi muszlim átok vagy exkommunikáció, noha a kifejezés csupán annyit jelent, hogy iszlám vallásjogi döntés, ráadásul Khomeini eredetileg nem is nevezte így saját uszító beszédét (ettől függetlenül különféle iráni vallási szervezetek valóban vérdíjat tűztek ki Rushdie fejére, ha minden igaz, ez most olyan 3 millió dollár körül áll, a fatvát meg azóta sem vonta vissza senki, mivel azt csak kihirdetője, Khomeini tehetné, ő azonban 1989 nyarán meghalt).
Mindenesetre akár fatva volt, akár csak egy sima fundamentalista őrjöngés, Khomeini ajatollah felszólítását követően tényleg elszabadultak az indulatok, és azóta sem nagyon csitultak: könyvégetések, tüntetések, könyvesboltok elleni erőszakos (terror)támadások és más hasonló események kísérték a regény botrányos diadalútját, maga Rushdie pedig egy jó évtizeden át gyakorlatilag rejtőzködve élt, és nyilván azóta is extrém körültekintéssel szervezi meg az életét, tehát mondjuk nem ugrik le csak úgy a sarki boltba egy kávéért testőrök nélkül (vagy inkább nem ugrik le sehogy).
Khomeini ajatollah (Fotó: Keystone/Getty Images)
A regény japán fordítóját halálra késelték Tokióban, az olasz fordítót szintén megtámadták (szerencsére ő túlélte), a Sátáni verseket megjelentető norvég kiadó vezetőjére pedig rálőttek, és súlyosan megsebesítették. Ezért a magyar fordító nevét először nem is tüntették fel a hazai kiadásban.
Salman Rushdie viszont eddig valahogy megúszta az ellene indult irodalmi dzsihádot; igaz, 1989-ben megpróbálták felrobbantani Londonban, de az idióta merénylő végül saját magát repítette a levegőbe. Ám pár napja, egészen pontosan augusztus 12-én őt is elérte a végzet: egy magányos fanatikus, a libanoni családból származó, de Amerikában született, a síita szélsőségesekkel és az iráni Forradalmi Gárdával szimpatizáló, 24 évesen a szülei New Jersey-i pincéjében lakó Hadi Matar (aki még nem is élt akkor, amikor megjelent a Sátáni versek) egy New York-i irodalmi fesztiválon a színpadon rátámadt az íróra, és úgy 10-15 alkalommal megszúrta, mielőtt sikerült volna lefegyverezni.
Rushdie – aki ironikus módon a merénylet előtt épp arról készült beszédet tartani, hogy az Amerika Egyesült Államok biztonságos menedéket jelent a száműzött írók számra – súlyos ideg-, máj- és szemsérülésekkel került kórházba, egy ideig pedig lélegeztetőgép segítségére szorult. Az állapota jelenleg stabil, beszélni is tud már, de az orvosai szerint az egyik szemét nagy valószínűséggel el fogja veszíteni. Támadója, akit természetesen ünnepel az iráni média és az összes radikális muszlim közösség, akár 32 évet is kaphat.
De mégis mi van a Sátáni versekben, ami így három évtizeddel később is ilyen iszonyatos, pusztító indulatokat képes kiváltani egy Amerikában felnőtt, Libanonban először csupán 2018-ban járó fiatalemberből? Akinek a szülei egyébként állításuk szerint korábban még soha nem hallottak sem Salman Rushdie-ról, sem hírhedt könyvéről.
Maga a történet elég fura (hát, ugye, ilyen a mágikus realizmus), de elsőre nem tűnik különösebben blaszfémikusnak. Idézzük is fel a Magyar Narancs korabeli összefoglalóját, amely a könyv első magyar kiadása apropóján született:
„Az allegorikus történet alapvetően a jó és rossz problémáját, a nézőpontok viszonylagosságát, az új eszmék térnyerésének dinamikáját járja körül. A főcselekmény a nyolcvanas évek Londonjában játszódik. Gibreel Farishta bollywoodi filmsztár és Saladdin Chamcha, indiai asszimiláns, főállású reklámszinkronhang valami különös csoda folytán túléli egy utasszállító repülő felrobbantását. Nagy zuhanásuk egyben komisz újjászületés is: brit földre becsapódva az isten-szerepekre szakosodott, privátim hitehagyott Gibreel glóriás angyallá változik. Saladdin pedig, aki mindennél jobban igyekezett angollá válni, szőrös-patás ördög képében kénytelen megtapasztalni választott hazája kirekesztő bánásmódját.”
Tüntetés Salman Rushdie Sátáni versek című könyve miatt, Párizsban, 1989-ben (Fotó: Mohamed LOUNES/Gamma-Rapho via Getty Images)
De nyilván Khomeini ajatollahnak (vagy a tanácsadóinak) sem a történetfűzéssel, esetleg a dramaturgiával volt problémája, hanem például a regény címével.
A Sátáni versek ugyanis egy, az iszlám világban eretnekségnek számító anekdotára vagy legendára utal.
Eszerint Mohamed próféta egy ízben Mekkában, a Kába-kőnél hangosan szavalni kezdte a Korán 53. fejezetét (avagy szúráját), vagyis személyesen Allah szavait, és amikor a 19-20-as versekhez ért („Vajon láttátok al-Látot és al-’Uzzát, és Manátot, a harmadikat, a másikat?”) hirtelen megszállta valami – vélhetően a Sátán – és betoldott még egy sort, amely így szólt: „Ezek a magasságos hattyúk – a közbenjárásukban reménykedni lehet”. Ezzel „Allah három lányára”, a Mekkában akkoriban nagy kultusznak örvendő három istennőre utalt, illetve őket dicsőítette, amivel a többistenhittől elszakadni képtelen tömegeknek és a helyi elöljáróknak próbált bizonyos gesztusokat vagy engedményeket tenni. Mondjuk utána vissza is vonta istenkáromló szavait. De az is lehet, hogy valójában el sem hangzottak; ugyanis számos muszlim hittudós szerint csupán eretnek koholmányról van szó, amelyet „bálványimádók és idegen kezek” adtak utólag Mohamed szentséges szájába. Simon Róbert magyar orientalista, a Korán fordítója így írt erről:
„Egyik muszlim hagyomány szerint későbbi betoldásról van szó, a másik Mohamed eredeti monotheizmusának pillanatnyi kompromisszumáról beszél a gazdag guraisták politheizmusával. Valójában az ezt megelőző periódus egész Korán-anyaga arról tanúskodik, hogy a »sátáni versek« nem a korábbi monotheista álláspont pillanatnyi feladását jelentette, hanem a politheizmustól a monotheizmus felé tendáló szakasz lezárása volt.”
Mohamed próféta Jézus, Mózes és Ábrahám társaságában (Forrás: Wikipedia)
De nem ez az egyetlen gond. A regény álomjeleneteiben feltűnik Mohamed is, akit a szerző következetesen Mahoundnak nevez, ami a Próféta gúnyneve volt a középkori Európában, a keresztes háborúk idején, Mekkát, a muszlimok szent városát meg a dzsáhilijjával azonosítja, ami az arab népek iszlám előtti sötét, pogány korszakát jelöli. Az sem túl szerencsés – legalábbis a radikális muszlimok szerint –, hogy az iszlám vallásban is tisztelt Gábriel arkangyal nevét egy filmsztár viseli (Gibreel Farishta, ugyebár), míg a másik főszereplő, aki ráadásul nő és a tetejében még ördög is, a keresztes háborúk rettenthetetlen muzulmán haduráról és hőséről, a nagy Szaladin szultánról lett elnevezve.
Aztán ott van még az Ayesha nevű karakter (ugyancsak az álomjelenetekben jelenik meg), egy egyszerű, mózeskomplexusos indiai parasztlány, aki egy katasztrofálisan végződő zarándokútra vezeti a faluját; ő Mohamed harmadik felesége után kapta a nevét (Mohamed többi feleségének neveit Dzsáhilijjában dolgozó prostituáltak kapták a regényben, ami szintén érzékenyen érintette az iszlám világot). Sok muszlim megsértődött azon is, hogy Ábrahám prófétát gazembernek nevezik a könyvben azért, mert a sivatagban hagyta fiát, Izmaelt és feleségét, Hágárt, valamint azon, ahogy Mohamed egyik írnokát, az iszlámot később eláruló Abdullah Ibn Sa’d Ibn Abi Sarh-t (itt a sokatmondó Salman néven jelenik meg) ábrázolta a szerző. Még ennél is szörnyűbb, hogy Mohamed a halálos ágyán egy istennővel társalkodik, Gibreel angyal pedig egy látomásban megpillantja a Legfelsőbb Lényt, vagyis nyilván Allahot, aki egy kopaszodó, szemüveges, korpásodó hajú, középkorú férfi.
Szóval aki nem szeretné, hogy a jövőben felrobbantsák, lelőjék vagy leszúrják a világ legérzékenyebb és leghisztisebb vallási fanatikusai, az ne írjon le ilyesmiket.
