Számos csodálatos film készült 2022-ben: imádtuk a Minden, mindenhol, mindenkort, nagyot ment a Top Gun: Maverick, remekül szórakoztunk a Tőrbe ejtve – Az üveghagymán, Park Chan-wook hozta, amit vártunk A titokzatos nővel, az Átjáróház pedig az év egyik (ha nem A) legjobb magyar filmje lett – és még sorolhatnánk. Azonban rengeteg olyan alkotás is felkerült a mozik, illetve a streaming kínálatába, melyektől legalább ennyit vártunk, de még annál is kevesebbet kaptunk. Gyakorlatilag úgy estünk pofára, mint Henry Cavill, aki a Vaják és a Superman szerepeire is számított, majd mind a kettőt elbukta.

Rengeteg ilyen filmet (és egyébként sorozatot) kellett végig szenvednünk, amit a saját vagy a mások által támasztott hype-ot olyannyira nem tudta megugrani, hogy érdekesebb volt kikeresni a különösen vajas szemeket a popcornos dobozból, mint a vásznat figyelni. Nekem ilyen volt például a Doctor Strange az Őrület multiverzumában. Adott egy kifejezetten izgalmas koncepció, a multiverzum, egy maximalista és tehetséges színész, Benedict Cumberbatch és egy kreatív elme, Sam Raimi, aki ígérete szerint változást hozott és felrázta volna az egyre sablonosabb, ellaposodó Marvel Univerzumba. Horrort ígértek nekünk, a különböző világok feltérképezését és az egész multiverzum-jelenség alapos vizsgálatát. Ehhez képest öt perc alatt (és most sokat mondtam) letudták a párhuzamos világok bemutatását egy összecsapott montázsban, majd megállapodtak a legunalmasabbnál, egy fordított világban. Micsoda formabontó ötlet! Ami a horrort illeti, engem még a tavalyi The Suicide Squad óriás szemétől is jobban kirázott a hideg, mint itt bármitől – bár tény, hogy a zombi-Strange sok játékteret adott Cumberbatch-nek, aki ezt jól ki is használta. Arról nem is beszélve, hogy bár Elizabeth Olsen is megtette a legtöbbet, ami tőle telik, Wandánál gyengébb és rosszabbul felvezetett „főgonoszt” ritkán látni. A sztori lapos volt, a Doctor Strange első részében megtapasztalt vizuális sziporkázás elmaradt, és úgy általában kiábrándító volt az egész.

Hasonlóan nem ugrotta meg a saját maga által felállított lécet Olivia Wilde második rendezése sem. A Nincs baj, drágám a női gyönyör és szexualitás ünnepléseként lett beállítva a film marketingesei által, akik ennél nagyobb hibát nem is követhettek volna el: a sztori üzenete ugyanis ennek a szöges ellentéte. A nők kizsákmányolása, az autonómiájuktól való megfosztása az, ami a Nincs baj, drágám hátterében húzódik. Debreceni Andi kolléganőmet szintén behúzta a mozi körüli nagy hype (amit valljuk be, leginkább az egész nyárra szóló cirkusz biztosított), és tetszett neki az alapkoncepció is, „de összességében sokkal többet vártam. Mire beindult úgy igazán a cselekmény, vége lett. Kiforratlan volt nekem. És millió egy kérdés maradt bennem, amire egyébként a kétórás hossz simán adhatott volna magyarázatot.” Babicz Anett viszont még nálunk is keményebben fogalmazott:

Social média guru és újságíró kolleginánk egyébként amúgy is komolyan vette a „terápiás kiakadást”. Ő egy komplett listával érkezett a Nincs baj, drágámon túl:

• „Kikapcsoltam a Noel naplóját is kb 20 perc után, mert annyira béna volt ez az »helyes magányos író vagyok és találkozom egy csajjal, akinek persze pasija van«. A kutya cuki volt, de nem lehet erre építeni egy filmet. Amúgy imádom a limonádékat, de ez kikészített: annyira sablonos és mű volt, hogy nem igaz. A CGI jeges udvarról nem beszélve…
• Az Északit 3 részletben tudtam csak végig nézni, de minek? Pedig Alexander Skarsgard, meg más miatt annyira vártam, de iszonyatosan unalmas volt, és hatalmas csalódás.
• Az új West Side Storyt sem tudtam végig nézni, pedig az eredetit szeretem.
• Az Uncharteden bealudtam, Mark Wahlberg karaktere egy igazi gyökér volt benne.”

Kapott még fekete pontot a Bíbor szívek (Andi szavazott rá, de erről már korábban is panaszkodott), az Elveszett város (Baranyai Enikő kollégánkat akasztotta ki), de például a Blonde is. Ezen szintén az nlc ügyeletes royal szakértője húzta fel magát, hiszen „nem történt más, mint egy az életében végtelenül kihasznált nőt, kihasználtak a halálában is”. De Enikőnél akkor vágta el magát igazán a Marilyn Monroe-ról szóló fiktív életrajzi film, amikor világossá vált, hogy „a film szerencsétlen nő méhéről szólt. Szerintem a méhében beszélő magzat volt a pont, ami már fájt.” Egyébként szerinte idegesítő és unalmas is volt – ez utóbbi jelzőt a Fehér zajnak is jó szívvel odaadnám. Ahogy valószínűleg a rangidős filmőrültünk, Tóth Csaba is: „még sosem láttam Noah Baumbachtól kimondottan gyenge filmet. Ez most az lett.”

Csabának az Amszterdam is csalódást okozott, mégpedig azért, mert „tényleg nem volt több egy filmplakátnál: csak felsorakoztatták egymás mögé a sztárokat, és azt gondolták, hogy ez már film.” Hasonlóan kevésnek éreztük Andival a Bridgerton második évadát. Kolleginámnak elsősorban az volt a problémája, hogy nem a könyvet adaptálták. Ebből következik az én gondom is: Anthony és Kate története sokkal többet érdemelt volna annál, amit kaptunk. Főleg annak tekintetében, hogy Simone Ashley és Jonathan Bailey azzal a kevés alkalommal is lángra lobbantották a képernyőnket, amikor helyet szorítottak – a hangsúlyozzuk: főszereplőknek – a játékidőben. A saját sztorijukból túrta ki őket ugyanis Penelope és Colin (előrehozott) románca, valamint Charlotte királyné és György király szerelme: a második évadot a készítők látványosan arra használták, hogy a harmadiknak és a spin-off sorozatnak megágyazzanak.