Vak katonák Leningrád ostrománál

1941. szeptember 8-án a német csapatok bekerítették a Szovjetunió második legjelentősebb városát, Leningrádot (Szentpétervár), majd megkezdődött a történelem egyik legpusztítóbb és legvéresebb ostroma, amely egészen pontosan 872 napig, azaz nagyjából két és fél éven keresztül zajlott. A Luftwaffe azonnal tömeges bombázásnak vetette alá a várost, és a leningrádiak minden rendelkezésre álló légvédelmi eszközt a város lakónegyedeinek, illetve számos építészeti műemlékének védelmére fordítottak. Ekkor – az orosz hadseregben első ízben – speciálisan kiképzett, nem látó (vagy egyértelműbben fogalmazva: vak) katonák is csatlakoztak az ellenséges repülőgépek elleni küzdelemhez.

A radarok mellett a fantasztikusan hangzó háborús tuba néven ismert hangdetektorok igen fontos szerepet játszottak az ellenséges repülőgépek felderítésében. Ezek a nagy, nehézkes eszközök bonyolult csőrendszerekből álltak, amelyek lehetővé tették, hogy a közeledő ellenséges repülőgépek zúgását nagy távolságból is hallani lehessen.

Külön erre a célra kiválasztott katonák – az ún. hallgatózók – próbálták kiszűrni a repülőgépek zúgást. A detektorokat kezelő személyzet addig forgatta az eszközt, amíg a hallgatózó katona fülében a hang egyenletes intenzitású nem lett. A figyelőállásban ülő hallgatózó a közeledő ellenség észlelésekor azonnal figyelmeztette bajtársait, majd a reflektorok sugarai lehetséges célpontok után kutatva kezdték pásztázni az eget, miközben a légvédelmi ágyúkat harckészültségbe állították.

Sajnálatos módon az első hallgatózók hatékonysága meglehetősen sok kívánnivalót hagyott maga után, ezért 1941 végén a légvédelmi erők parancsnoksága úgy döntött, hogy húz egy merészet, és vakokat, illetve gyengénlátókat von be a város védelmébe. Az ellenséges repülők felderítéséhez ugyanis nemcsak kiváló, hanem – mondjuk úgy – kifinomult és igen érzékeny hallásra volt szükség; a vakok jelentős része pedig rendelkezett ezzel a különleges képességgel.

1942 elejére alig több mint 300 nem látó ember maradt a városban. Sokan közülük speciális műhelyekben dolgoztak, ahol álcahálót készítettek az épületek számára, kesztyűt a hadseregnek vagy papucsot a hadikórházban ápoltaknak. Mások zenészként próbálták tartani a morált és a lelket a katonákban.

A hallgatózók közé nem volt egyszerű bekerülni. A nőket például azonnal kiszűrték, mivel a munka hatalmas fizikai állóképességet igényelt: így végül mindösszesen harmincan mentek át az orvosi vizsgálaton, és közülük húszan vehettek részt a speciális kiképzésen. Az utolsó körben aztán egy tucat férfit választottak ki a feladatra, akiket a légvédelmi tüzérezredekhez vezényeltek.

Bár első pillantásra talán nem tűnik feltétlenül annak, a hallgatózónak a munkája fizikailag is rendkívül kimerítő és megterhelő volt: nemritkán a tüzérség pokoli lármájának közepette kellett valahogy kihámozniuk az ellenséges repülőgépek zúgásának távoli hangjait, mielőtt azok bombákkal szórták meg volna a várost.

Leningrád ostroma (forrás: Wikipedia)

Az ostrom egyik túlélője, Szemjon Bjotovoj író és költő 1974-ben megjelent Leningrádi ballada című elbeszélésében elég érzékletesen emlékezett meg a vak hallgatózók helytállásáról:

„Miután levették füles sapkájukat és felvették a bőr fejfedőt, amely szinte az egész arcukat eltakarta, a hallgatózók hátradőltek a székükben, és tarkójukat a sima bőrrel kárpitozott fejtámlának támasztva elkezdték forgatni a kis kerekeket, amelyek lassan irányba állították a hangerősítő csöveket. A levegőben rengeteg különböző zaj hallatszott, szint egybefüggő lármát keltve. Időről időre géppuskatűz távoli zörgése, egy-egy gránát fütyülése vagy egy felrobbanó akna tompa puffanása vegyült az általános zajba. A levegő pásztázása hosszú-hosszú órákig tartott, néha egy teljes éjszakán át, és a hallgatózók eközben mindvégig kitartóan forgatták a kerekeket, a fejüket pedig mindvégig ugyanabban a helyzetben kellett tartaniuk. A megerőltetés miatt a halántékuk borzalmasan lüktetni kezdett, és érezték, hogy a nyaki csigolyáikban görcs képződik. Hihetetlen erőfeszítésre, koncentrációra és elszántságra volt szükség az égbolt figyeléséhez, ahonnan bármelyik pillanatban gyanús és fenyegető hangok érkezhettek.”

A vak katonák gyakorlatilag azonnal beváltak: már jóval azelőtt fel tudták fedezni az ellenséges repülőket, hogy azok a frontvonal közelébe értek volna, sőt, gyakran még a vészesen közeledő német gépek típusát is azonosítani tudták, valamint a számukat is képesek voltak megbecsülni hallás alapján – legalábbis állítólag, de persze azért a szovjet propaganda hőstörténeteit érdemes némi kritikával kezelni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az oroszok végül – hatalmas áldozatok és többéves, gyakran kilátástalannak tetsző szenvedés után –  visszaszorították a német erőket; és ebben alighanem jelentős szerepet játszottak Leningrád vak védői is.