„Sosem akartam, hogy a lányom vakvezető kutya szerepben legyen mellettem” – Így él Viktor és kislánya, Kitti

Demeter Viktor 28 évesen lett édesapa. Kislánya másfél éves volt, amikor a válás után közös megegyezéssel a bíróság nála helyezte el. Kitti már hétéves, most kezdte a sulit. Egyedülálló szülőnek lenni önmagában nagy kihívás, de Viktor születése óta vak. Bár a mindennapokat így megoldani a látók számára elképzelhetetlen kihívásnak tűnik, a férfi szerint túlértékelik a vakság jelentőségét az emberek. Egyvalamire azonban kifejezetten vigyáznia kell ebben a speciális helyzetben: hogy Kittinek lehessen gyerekkora.

„Amikor eldőlt, hogy én nevelem Kittit, semmire nem voltam felkészülve, mondhatni bedobtam magam a mély vízbe, az egyedülálló apuka szerepbe. Az első időkben, főként ötletek szintjén különböző helyzetek megoldásában volt szükségem a környezetem segítségére, de igyekeztem egyedül megbirkózni a helyzettel. Volt, hogy eltört egy gyógyszeres üvegcse vagy egy tányér, ilyenkor a szomszédokat hívtam, hogy szedjék össze a szilánkokat. Szerencsére mindig nagyon segítőkészek voltak velünk, ami más ügyekben és helyzetekben a mai napig jól jön, a vírushelyzetben például segítettek a mindennapi bevásárlásokban.

Nem sok tapasztalatom volt tehát abban, hogyan kell gondoskodni egy kisgyerekről, mert a válás előtt sokat dolgoztam, szinte mindennap este 10-re értem haza. Cumisüvegből tudtam itatni, pelenkázni is képes voltam, fürdetni viszont a válásomig gyakorlatilag nem mertem. A tanulás érdekében el is zárkóztam egy időre mindenkitől, és nem fogadtam el tevőleges segítséget, mert úgy gondoltam, Kittinek és nekem össze kell szoknunk, bele kell jönnünk az új helyzetbe, a hétköznapokban együtt kell tudnunk működni, akár az utcán, akár otthon, a nap bármely szakában.

Pelenkázni nem volt annyira bonyolult. A kád szélére tettem Kittit, lehúztam róla a pelust, az landolt a kádban a tartalmával együtt, megmostam a fenekét a csapnál szappannal. Amikor evett, picikét lassabban takarítottam utána, gyakran csúszni-mászni kellett a földön, hogy minden morzsát összeszedjek. A haját is én copfoztam össze, igaz, megkértem a gondozónőket a bölcsiben, szóljanak, ha nem sikerül. Kitti már nagyon pici korában megmutatta, amit nem láthattam, mondjuk, ha valami leesett, és nem tudta fölvenni, odatette a kezemet, hogy segítsek. Most már nagyon összecsiszolt párossá váltunk, ami nekem nem megy, abban segít ő. Kitti válogatja szét például a világos és sötét ruhákat a mosáshoz, vagy ha lát egy foltot, akkor szól. Sokáig úgy voltam vele, nem akarom, hogy vakvezető kutyaként funkcionáljon, és teherként élje meg, hogy vak az apja, aztán rá kellett jönnöm, hogy teljes egészében nem lehet kizárni a segítségét, nem tilthatom meg, hogy figyeljen rám.  A strandon, a medencék között például fogja a kezemet, és vezet, de a túl mély vízben én leszek a segítségére. El kell fogadnom, hogy bizonyos dolgokat ő old meg, és el kell hinnem, hogy neki ez nem teher. Folyamatosan számíthatunk egymásra, és meg is kell bíznunk egymásban. Azt hiszem, ez így élhető is.

Egyszer találkoztam valakivel, akinek vakok a szülei. Megkérdeztem tőle, mi volt a legrosszabb a gyerekkorában. Azt mondta, az, hogy a szüleivel mindig mennie kellett a boltba, ezért nem kaphatott meglepetést, mint a többi gyerek a hazaérkező szülőktől.

Egyedül neveli lányát a látássérült Viktor

Amikor eldőlt, hogy én nevelem Kittit, semmire nem voltam felkészülve, mondhatni bedobtam magam a mély vízbe (Fotó: Juhász János/Alter Ego)

Én ezért nagyon vigyázok arra, hogy csak néha menjünk együtt vásárolni, mert nem akarom, hogy Kitti kötelező programnak élje meg. Vannak azért kivételek: pont a minap történt, hogy akartunk venni túrós sütit meg mosogatószert. Kitti elvette a kosarat, elnavigált a hűtőig, kivette a két sütit, a kosárba tette, aztán ment a mosogatószerért, levette, amit használni szoktunk, beblokkolta az önkiszolgáló pénztárnál, aztán persze elakadt a bankkártyás fizetős résznél. Szerintem hétévesen ilyet egy gyerek még nem tud megcsinálni, de amellett, hogy picit koravénebb lehet a társainál, közben empatikusabb és talpraesettebb is. Nehéz egyensúlyt tartani ezen a területen. Hagyni, hogy segítsen, de nem túlzásba esve, elkényelmesedve, ellustulva és pláne nem teherré válva. Neki, ha új helyen vagyunk, megmutatják, hogy a barna kukánál balra, és képben lesz, míg én nem. De azt gondolom, amíg a medencében felhőtlenül szórakozhatunk, én adhatom a fájdalmat csillapító puszit, én vagyok a mentsvár, addig igazából minden a legnagyobb rendben van.

Azt viszont nehezen tudom elviselni, amikor megkérdezik: „Magának ugye sokat segít a lánya?”. A baj az, hogy bölcsis korában is feltették ezt a kérdést. Pórul jártunk volna, ha egy totyogós vezeti és segíti apát. Ráadásul azt gondolom, ha életképes felnőttet szeretnénk nevelni, akkor minden gyereknek segítenie kell otthon. Persze akinek vak szülője van, kicsit másképp segít, de a tanulás és a tanítás folyamata ugyanaz minden családban.

Sajnos egy cikkben nem igazán lehet érzékeltetni, mennyi humor is adódik egy ilyen élethelyzetből. Sokak számára már-már illetlenségnek, bunkóságnak számítana, amit Kitti néha megenged magának, de én imádom. Például amikor mondom neki, hogy ne azt a ruhát vegye fel, olyan egyszerűséggel tud rám szólni, hogy

„apa, te vak vagy!”

Ezt én élvezem, mert aranyosan szembesít azzal, hogy vannak dolgok, amiket jobban tud. Jókat tudunk mulatni a hibákon, mondjuk, amikor fordítva fogok meg valamit. Tetszik, hogy szereti kinevetni apát. De fontos, hogy mi magunk is tudjunk mosolyogni a fogyatékosságainkon. Fejeltem már úgy le oszlopot, hogy szakadtam a nevetéstől. Én mindig is ilyen nevelést kaptam, a családomban nem csinálunk ebből tabut. A sógorom, mikor nekimentem az ajtófélfának, viccesen megjegyezte, „na, még egyszer”. Vagy például adódik a helyzet, hogy leesik valami a földre. Ha picit lejt a padló, márpedig az étkezőnkben lejt, nagyon jól továbbgurul. Lemászol, elkezded körbe-körbe keresni, meglököd, elgurul. Ilyenkor nem kell elkeseredni, csak legfeljebb szitkozódni egyet, mert egyszer úgyis megtalálja az ember. Ez apró dolog, de ilyeneken bicsakolhat meg, hogy mennyire temeted el magadat a nyűgök alá. A legtöbb vak embert túlféltik a szüleik, nem hagyják kibontakozni, nevetni magukon.

Mondjuk megértem őket valahol. Kittinek megkésett beszédfejlődése van, SNI-s, és én is már-már mániákusan járatom fejlesztésekre. Eleinte furcsa volt azzal szembesülni, amikor még három és fél évesen sem beszélt, hogy kívülről ő is fogyatékosnak tűnhet.

A vak ember sétál a látszólag már igencsak ovis korú, de még nem beszélő gyerekkel

– ki tudja, milyen gondolatok merülnek fel az emberekben. Ahogy anyukámnak velem, úgy nekem is rengeteg türelmet kellett gyakorolnom Kittivel, csak a beszéd területén.

Egyedül neveli lányát a látássérült Viktor

Sosem akartam, hogy a lányom vakvezető kutya szerepben legyen mellettem (Fotó: Juhász János/Alter Ego)

Sokszor megkapom a kérdést, hogy élnék-e bárkivel, megházasodnék-e. Régen azt gondoltam, esélytelen ide, a mi kis kettősünkbe bekerülni. Fenntartható egy olyan kapcsolat, amelyben az életek nem fonódnak össze, de sokkal nagyobb kihívás lenne egy élettársi, házas kapcsolatot építeni. Nem szerettem volna a Kittire szánt időből elcsípni. Most, hogy egyre nagyobb lesz, és már nem az lesz a fontos, hogy „gyere, apa bújjunk, nézzünk tévét”, ez biztosan változni fog. Nem is akarok koloncként majd rajta lógni. Ismerkedni viszont úgy hiszem, nehéz. Életemben három vak barátnőm volt, most már talán inkább főként látó nőket keresnék partnernek, a feleségem is az volt. Utcán nem ismerkedhetek, mert ha valaki odajön hozzám, akkor segíteni jön a vaknak. Munkában sem, az én szakmámban egyszerűen nem illik, túl intim lenne. Az internetes társkeresőkkel meg az a probléma, hogy ha leírod,

adott egy pocakos manus, gyereke is van, vak is

akkor azért ez egy több sebből vérző helyzetnek tűnik. Lehetek én közben aranyos, talpraesett, magabiztos, de ha ezt egy nő elolvassa, aligha gondolja végig, hogy ha tudok takarítani, főzni, mosni, gyereket nevelni és még dolgozni is, akkor biztosan nem vagyok elveszett. Ettől függetlenül persze ijesztő lehet egy ilyen bemutatkozás. A más, az eltérő, az idegen talán mindig rémisztően hat az emberekre.

Szerintem túlértékelik a vakság jelentőségét a látók. Nem gondoltok bele, hogy egy vak csak annyiban különbözik a látóktól, hogy nem lát képet. De én is hallok, felfogom az ingereket, értelmes vagyok, ha van rá időm, olvasok, színházba járok, nézek filmeket, vannak kedvenc sorozataim, szeretek Ákos-koncertekre is járni, tehát a tömeg sem riaszt meg. Egy csomó mindent megcsinálok, ami eszetekbe se jutna. Sőt, én bármikor tudok sorozatot nézni, anélkül, hogy leülnék a képernyő elé. Ha nincs kocsid, nem tudsz vezetni, ugyanúgy taxiba fogsz ülni vagy BKV-zol, mint én. Ha rossz a tájékozódási képességed, mindegy, hogy vak vagy-e vagy sem, úgyis kérdezősködni fogsz, vagy bambán állsz a térképed előtt. Igaz, sok dologban lassabb egy vak, macerásabb a bevásárlás, ha nem online rendelsz, még sincs akkora különbség látó és vak között, mintha ahogyan azt ti megélitek.

Segítséget kérni viszont tudni kell. Sosem éreztem szégyennek ezt. Nem ülnék le koldulni az utcára, de nem tartom problémának elfogadni mások segítségét. Nem leszek kevesebb attól, hogy valamit más old meg helyettem. A látszatönállóságot el lehet játszani, de nincs értelme. Az igazság az, hogy amíg egy normál munkaerőpiacon egy látó elmehet akár 400 ezerért is dolgozni, addig egy vak sosem fogja tisztességesen megkeresni ezt az összeget. Másrészt vakon mit tudsz jól elvégezni? Elmehetsz jogásznak egy szervezethez, lehetsz masszőr, végezhetsz még mindenféle tinglitangli melót, de nem mondhatod azt, hogy te érdemben teljesíthetsz bárhol. Masszőrnek sem mennék el egy kórházba 8 órára 160 ezer forintért, nulla rugalmassággal. Azt gondolom, ez a helyzet már nem fog változni a társadalmunkban, miközben tény, hogy drága dolog alkalmazni egy vakot, megoldani a rendszereket, akadálymentesíteni az informatikai hátteret stb.

Egyedül neveli lányát a látássérült Viktor

Demeter Viktor (Fotó: Juhász János/Alter Ego)

A koronavírus olyan helyzet volt, amikor muszáj voltam segítséget kérni, és megdöbbenve láttam, hogy idegenek is támogatnak. Úgy élünk Kittivel, hogy összejön mindenre, amire szükségünk van, de annyi nem folyik be, hogy abból tisztességesen félretegyünk, Kitti fejlesztéséről pedig nem akartam lemondani. A munkám gyakorlatilag a nullára esett vissza az első egy-két hónapban. Mára sokan visszaszivárogtak a vendégkörömből, de mások rájöttek, megvannak masszázs nélkül is, vagy a gazdasági helyzetük változott. Panaszkodni igazán nincs okom, de míg régen öt-hat órákat dolgoztam egy nap alatt, most van, hogy csak egyet-kettőt. A járvány időszaka meghozta számomra verseim rendezgetését, szeretném majd ingyenesen olvasható és letölthető e-könyvként megjelentetni Vakon hiszek – ujjnyomok címen. Most egy hangoskönyvet készítünk a verseimből ismert színészek segítségével – többek között Rékasi Károly, Schmidt Zoltán, Kőszegi Ákos, Seszták Szabolcs, Zámbori Soma, Galbenisz Tomasz is felolvas –, aminek összes bevételét szeretném majd Kitti jövőjére fordítani. 

Hogy hiányzik-e valami Kittinek? Néha emlegeti, hogy szeretné ha, látnám. Szerintem nagy hátránya nincs abból, hogy vak vagyok, de lehet, úgy érzi, ha látnék, sokkal több dolgot tudnánk együtt csinálni, biciklizhetnénk, rajzolgathatnánk. Sok mindent csinálunk együtt, de korlátok között, ezek mégsem olyan nagy hiányok. Az én vágyam inkább az, hogy szeretnék mindig mindenben elfogadó lenni Kittivel. Olyan apának lenni, akivel meg tudja beszélni a dolgait, aki nem ítélkezik és bírál, miközben óvatosan irányít azért. Nehéz ezt egyensúlyban tartani. Mindig mondom neki, legyen velem őszinte, mert ha elmondja, kevésbé fogok rá haragudni, mintha titkolózik, és úgy derül ki. Persze már most is előfordul, hogy ezt próbára teszi. Ilyenkor veszek egy mély levegőt, és elmondom, mi nem tetszett, de nem bánom, ha többször is el kell neki magyaráznom valamit, vele szeretek türelmes lenni. Csak remélni tudom, hogy jól csinálom. Azt gondolom, ha majd 20-30 év múlva rám bízza az unokámat, akkor fogom tudni biztosan, hogy sikerült.

Kapcsolódó

Neked mit jelent a család? Töltsd ki anonim kérdőívünket és segítsd munkánkat!


Kitöltöm!

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése