30 évvel ezelőtt is nagy felháborodást váltott ki egy magyarországi farkas kilövése

A rendszerváltást követő zűrzavaros években az sem volt teljesen egyértelmű, hogy védett állatnak számít-e a farkas Magyarországon, vagy sem.

Szabó Sz. Csaba

2023. Április 15.

Az M237 jelölésű, nyakában jeladót viselő fiatal hím farkas tavaly nyáron indult hosszú vándorútra szülőhelyéről, Svájcból, aztán átkelt Olaszországon és Ausztrián, majd február közepén megérkezett Magyarországra, és azóta is hazánkban barangolt; összesen körülbelül 2000 kilométert tett meg (légvonalban úgy 800-at), ami ha nem is világrekord, azért mindenképpen figyelemreméltó teljesítmény. A farkasok – ellentétben a népiesen nádi farkasnak is hívott aranysakálokkal – meglehetősen ritka jelenségnek számítanak Magyarországon: az állomány a II. világháború végére csökkent le vészesen, és aztán az állat hosszú évtizedekre gyakorlatilag teljesen eltűnt az országból.

Jelenleg körülbelül 25-30 példány élhet itthon, ami tíz családot jelent. Szóval a Svájcból érkezett nemes ragadozó felbukkanása és magyarországi kalandozása kisebb szenzációt okozott itthon; ami aztán a napokban országos méretű felháborodásba fordult, miután kiderült, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, Hidasnémeti környékén egy vadász (egyes források szerint: szabolcsi vállalkozó) kilőtte, majd a tetemét a Hernád folyóba dobta. Mivel a farkas egész Európában védett állat, és csak különleges engedélyek birtokában vadászható, az ügyben természetkárosítás miatt büntetőeljárás indult; a tettes – elvileg – akár három év börtönt is kaphat.

M237, azaz a „svájci farkas” (fotó: Gruppe Wolf Schweiz)

Két farkast is lőttek 1991-ben

Nem ez volt az első botrány, amit egy hazánkba tévedt farkas kilövése okozott. Nem sokkal a rendszerváltást követően rögtön – és szinte egyidőben – két hasonló eset is történt, amelyek viszonylag élénken foglalkoztatta az újságokat és a közvéleményt (már csak azért is, mert abban az időben vadon élő farkas körülbelül akkora egzotikumnak számított itthon, mint a vadon élő rinocérosz): az egyik Sümeg környékén, a Bakonyban, a másik pedig az ország túlfelén, a Békés vármegyei Szabadkígyóson.

A korszak – mondjuk úgy – vadnyugati viszonyaira jellemző, hogy egyrészt az érintett vadászok mennyire másként reagáltak arra, hogy egy ilyen ritka ragadozó akadt a puskacsövükre, másrészt az sem volt igazán egyértelmű, hogy a farkas védett állatnak számít-e Magyarországon, vagy sem.

1991 decemberében a „nagy múltú vadászdinasztiából” származó, korábban erdészként dolgozó vállalkozó, Szabó Ferenc eleinte valóságos isteni csodának tartotta, hogy sikerült farkast lőnie. Eredetileg egyébként vaddisznólesre indult, de aztán elmondása szerint azt vette észre, hogy a les közelében egy vastag nyakú, bundás állat bukkant fel. Közelében volt az állat, amikor rálőtt, és a lövés talált. A találat után a vad többször is magasra dobta fel magát, majd elnyúlt a havas avaron. Első látásra is erősebbnek látszott a farkaskutyánál, és feltűnően nagyok voltak a szemfogai, valamint koponyájának és testének alkata is eltért a kutyáétól.

„Első nyilatkozataim szerint ugyan farkasnak véltem felbukkanásakor, de már csak ilyen a vadász: titokban farkaskalandról álmodik egy életen át… Alig tíz méterre volt tőlem, s észrevett, amikor lőttem. A találatot jelezte, hogy embermagasságnál nagyobbra dobta fel magát, s még többször a levegőbe lendült a teste, majd eltűnt a sűrűben. Ez a vadság elgondolkoztatott, s amikor egy idő után megtaláltam a tetemét és megszemléltem, éreztem: ez bizony nem kutya, ez farkas! A társak jöttek és megerősítették véleményemet. Akkor úgy éreztem, megütöttem a főnyereményt!” – idézte fel nagy kalandját a Zalai Hírlapnak 1992-ben.

Egy szürke farkas az erdőben (Fotó: Getty Images/Raimund Linke)

Régi ismerőse, az akkor 78 éves Nagy Endre – Horthy Miklós és Rákosi Mátyás egykori fővadásza, aki az ötvenes évek végén Afrikába disszidált, majd 1984-ben megalapította a máig működő balatonedericsi Afrika Múzeumot – tanácsára felvitte a vad tetemét a Magyar Természettudományi Múzeumba, ahol bevizsgálták, és megállapították, hogy valóban farkasról van szó, mégpedig igen tekintélyes méretű példányról. A megállapodás szerint a kitömött bőr az Afrika-házba került, a csont a múzeumban maradt, a koponya pedig a vadászé lett. Szabó Ferenc azonban nem sokáig fürdőzhetett a sikerben, a közhangulat ugyanis hamar ellene fordult.

Megkeserítették a páratlan vadászszerencse örömét

„Ez rögvest vitatémává vált, mert farkaskalandom még a Parlamentben is szóba került! A természetvédők szememre vetették, hogy védett állatot pusztítottam el. Mutattam a paragrafusokat: nálunk a farkas nem védett! Elvileg lehet az ügyön vitatkozni, de ki vállalja fel, hogy életteret és védettséget biztosítson nálunk egy farkaskolóniának? A magyar erdők nem alkalmasak erre és hol a jogi garancia, meg az ehhez szükséges rengeteg pénz? Ki térítené meg a károkat, egy esetleges emberi tragédiáról nem is beszélve? Ez volt az egyik oldal, aztán tavasszal felszólított a Veszprém megyei vadászati felügyelő, a főhatóság óhajára: dokumentáljam a történteket. Megírtam nekik: nem farkasra lőttem, hanem kóbor kutyára, kötelességemet teljesítve, s amióta kiderült, hogy mégis farkast ejtettem el, mérhetetlenül boldog vagyok. Válasz nincs mindmáig, s persze, egy elismerő szó sem, nemhogy hivatalos trófea-minősítés.

Közben érdeklődtem a természettudományi múzeumnál: mikor kapom vissza a koponyát? És ekkor jött az újabb pofon. Közölték: leltárba vették, felhívták a figyelmemet, hogy farkas hazánkban csak engedéllyel lőhető. Sokat sejtetően hozzátették: »A kialakult gyakorlat szerint azonban, amennyiben az elejtő az állatot, illetve annak koponyáját tudományos célokra a Magyar Természettudományi Múzeumnak felajánlja, a hivatalos szervek eltekintenek az engedély nélküli vadászat jogi következményeinek érvényesítésétől.« Hát, itt tartunk most… Farkast lőttem tudtomon kívül, kötelességteljesítés közben, s a páratlan vadászszerencse örömét megkeserítik, noha szerettem volna megosztani mindenkivel. Most fogjam be a számat és örüljek, hogy nem dádáznak meg? – fakadt ki annak idején Szabó Ferenc.

Lelkiismeret-furdalást érzett a vadász

Ezzel szemben Kovács Zoltán, az újkígyósi Petőfi Vadásztársaság hivatásos vadásza korántsem volt ennyire büszke arra, mikor 1991 májusában – szintén tévedésből – kilőtt egy jókora farkast. Az esetről így nyilatkozott a Békés Megyei Hírlapnak:

Nagyon vegyesek az érzelmeim, egyfajta lelkiismeret-furdalást érzek! Ha tudom, hogy farkas üldözi a nyulat, akkor nem lövök oda. De ki gondolta volna, hogy a szabadkígyósi határban farkassal találkozhatok! Az elmúlt hetekben mindennap kint voltam az erdőben, de semmiféle nyomát nem láttam az állatnak. Föl sem merülhetett bennem, hogy nem kutyára lövök!

A sümegi farkas kitömött teteme egyébként ma is megtekinthető az Afrika-múzeumban (ha minden igaz), az ötvösi erdőben pedig egy emléktábla őrzi az ellentmondásos megítélésű vadászkaland emlékét (mondjuk a hazai vadásztársadalom ez utóbbit nem tartotta túl jó ötletnek).

Egy szürke farkas teteme. A kép illusztráció (Fotó: Getty Images)

Egyébként szintén ekkoriban (egészen pontosan 1990 decemberében) történt, hogy egy dr. Fedor József nevű budapesti fogorvos és hobbivadász véletlenül kilőtt egy hiúzt a bükkben, és ennek sem volt túl jó visszhangja; még a parlamentben is szóba került az eset, akárcsak később az ötvösi farkas ügye. Valószínűleg részben ennek is köszönhető, hogy ma komoly következményekkel kell szembenéznie annak, aki kilő egy farkast, hiúzt vagy valamilyen más, fokozottan védett állatot Magyarországon.