Hosszú éveket éltem le abban a boldog tudatban, hogy a Jóbarátokat mindenki szereti. Lehet, hogy én vagyok ufó vagy buboréklakó, de korábban sosem feltételeztem, hogy a sorozatnak lehet ellentábora, ezért kifejezett hidegzuhanyként ért a felfedezés, hogy Joey nem mindenki szerint vicces, Chandler bénázása másokat kifejezetten irritál, és van olyan ember, aki a Büdös macskát utálja – hát szerencsétlen párának nincs épp elég gondja?! Mindez egy teljesen átlagos napon történt, amikor előmerészkedtem az ötlettel: dolgozzuk fel, hogy 2004-ben pontosan ezen a napon került adásba Amerikában az utolsó része a sorozatnak.
Arra lettem volna kíváncsi, hogy kinek, mit adott a széria, hogyan lehet, hogy szinte újra és újra reneszánszát éli, de az elsöprő többség rögtön arról kezdett beszélni, hogy ez nem egy jó sitcom, egyáltalán nem szórakoztató, és egyébként is mellőz minden politikai korrektséget.
Én, akinek ez az egyik komfortsorozata, amit megszámlálhatatlanul sokszor végignéztem, a felhozott vádakkal nehezen tudtam egyet érteni, egy következtetést viszont sikerült levonnom: ahány ember, annyi ízlés.
Fotó NBCU Photo Bank/NBCUniversal via Getty Images
Nem elég píszí
Amikor már az olyan gyerekkönyveket is cenzúrázzák, mint a Charlie és a csokigyár, és filmtörténeti klasszikusokat vesznek le műsorról rasszizmus vádjával (igen, az Elfújta a szélre gondolok), csodaszámba megy, hogy a Jóbarátok még színen lehet, tekintve, hogy az egyik legnagyobb problémának vele szemben azt tartják, hogy megszégyenítő.
„Az egész sorozatban folyton shamingelték a nőket, a férfiakat, a terheseket, a melegeket, a leszbikusokat, a szingliket, az idősebb pasit kereső nőket, a fiatalabb csajt kereső pasikat, a szexis embereket, a cikis embereket, de még azt is, aki, tisztességesen dolgozik (nem úgy, mint khm, Joey…)” – mondja Anett és kicsit utánaolvasva az „utáljuk együtt a Jóbarátokat” nevű klub tagjai szinte kivétel nélkül ezeket hozzák fel példának, amellett, hogy Ross és Rachel kapcsolata mennyire toxikus volt, de erről majd később.
Nyilván mindez megközelítés kérdése is, hiszen azt azért el kell ismerni, hogy az egész sorozat a ‘90-es évek közepén kezdődött és a társadalom akkoriban egészen más képet mutatott. Aligha hasonlíthatjuk össze a mai helyzettel, akár kultúra akár bármi más tekintetében, elég, ha csak annyit mondok, hogy a transz közösség mekkora átalakuláson ment keresztül.
A számok nem hazudnak
A sorozat 10 évadot, azaz összesen 236 részt élt meg, és a világ 100 országában vetítették.
A pilot epizód 22 millió embert ültetett a képernyő elé, ezzel tizenötödik helyre került a nézettségben az indulás hetén.
Csak az Egyesült Államokban 52,5 millió néző nézte a finálét 2004. május 6-án, ezzel akkor a legnézettebb szórakoztató televíziós adás lett. Azóta a rekordja felülíródott, most éppen az idei Super Bowl közvetítés a csúcstartó 115,1 millió nézővel.
A 10. évad végéig a szereplők összesen 22 millió dollárt (7,4 milliárd forintot) kerestek, de azóta sincs okuk panaszra. A Warner Bros évente nagyjából 1 milliárd dollárt húz be a sorozatból, ami 20-20 millió dollárt (6,7 milliárd forintot) jelent Anistonnak, Coxnak, Kudrownak és LeBlancnak, míg Perry és Schwimmer az éves bevétel 2-2 százalékára jogosultak.
62-szer jelölték Primetime Emmy-díjra a szériát, ebből hatot sikerült szoborra váltania.
Ebből adódóan – ahogyan Orsi rámutat – úttörőként is lehet tekinteni a szériára, mert az akkori közegben olyan témákat dolgozott fel, amihez senki más nem mert hozzányúlni.
„Én nemhogy porosnak, hanem igazán progresszívnek tartom, ahogyan akkoriban megközelítettek kényes kérdéseket – leszbikus házasság, nem hagyományos kapcsolatokban való gyerekvállalás, örökbefogadás, Rachel jellemfejlődése és karrierútja. Külön óriási plusz pont a szememben, hogy a Jóbarátok nem PC, de számomra nem bántó vagy tahó módon nem PC. Engem kevésbé zavar pár szexista poén (ahogyan az életben is ezek elhangzanak, khm), minthogy ma már teljesen kilúgozva kapnánk mindezt.”
Ross és a sorozat leszbikus párja Carol és Susan babájukkal (Fotó: Fotos International/Getty Images)
Ha már itt tartunk, azt is a hátrányai közé sorolják, hogy túl fehér, ami itthon talán nem kap akkora figyelmet, de a tengerentúlon ma már abszolút vállalhatatlannak számít, hiszen Joey-t és az olasz felmenőit leszámítva tényleg nincs benne diverzitás, pedig New Yorkban játszódik, ami maga a nemzetiségek olvasztótégelye. Ha pedig mégis megjelenik benne valahogyan az etnikai kérdéskör, azok eltúlzott sztereotípiák, mint Paolo, a latin csődör, Emily szülei, akiket sznob britekként ábrázoltak, vagy Joey-és az ő nagy olaszos famíliája, ami megint csak a megszégyenítés számlájára írnak az utálkozók.
Ugyanakkor, kérdezem: nem pont ez a sitcom lényege? A karikatúraszerűen eltúlzott végletek? Az Agymenők sem lenne vicces, ha a srácok amellett, hogy okosak, vonzóak is lennének és a csajozásban is remekelnének. A Jóbarátok életérzést is a messzemenően felnagyított karakterábrázolások adják, ezért lehet 19 év távlatából is még mindig nevetni rajta.
És ezt nem csak én mondom, hanem Ádám is: „Mi imádtuk a családdal. Sokat néztük együtt, így a mai napig idézünk fel legendás jeleneteket belőle (mint Ross a barnítófülkében, a karácsonyi tatu vagy a kanapécipelés). Én ma is jókat tudok rajta röhögni.”
Művi lenne?
Csaba például elismeri, hogy őt pont az zavarja annyira, hogy túlzottan mesterkélt, de tudja, hogy ez nem az ő sorozata, épp ezért nem is erőlteti. Annyit azonban hozzátesz, hogyha már választania kellene, akkor ez abszolút veri a zsáner további versenyzőit. Lina is elsősorban a műfajt okolja amiatt, hogy ez nem lett nála befutó.
„A karakterek is végtelenül idegesítettek, az eltúlzott idiotizmusuk sem tudott megnevettetni, egyikőjükkel sem tudtam azonosulni. Nem olyan rég egyébként rápróbáltam újra, gondoltam, hátha… de nem. Viszont ez nem hiszem, hogy a Jóbarátok hibája, ha annyian imádták, valószínűleg tényleg kiváló a kategóriájában, hanem szimplán csak annak tudható be, hogy a sitcom nagyon nem az én műfajom.”
A műviség legzavaróbb tényezőjének ugyanakkor egyértelműen a háttérnevetést találták az ellentábor tagjai, Enci és Anett szerint is az volt az egészben a legrosszabb, hogy hamisnak tűnt, pedig tudjuk, hogy élő közönség előtt vették fel.
Lisa Kudrow, Jennifer Aniston, Matt LeBlanc, Matthew Perry, Courteney Cox és David Schwimmer a Jóbarátok forgatásán, a Warner stúdiójában (Fotó: Profimedia)
„Ez effektív a bajom az összes sitcommal is. Nekem ne mondják már meg, hogy mikor nevessek. Majd én azt tudom, és egyébként is, ha vicces, akkor nem kell alá a hülye hahahaha, kaccckaccc, mert anélkül is az lesz” – mondja Anett. Ráadásul szintén a széria gyengeségének tartja, hogy bár az emberi kapcsolatokat hivatott bemutatni, nem volt életszagú az egész.
Minden helyzetet szarul oldottak meg, szar döntésekkel, rengeteg faszkodással, és bár láttam én is helyzetkomikumot ebben, de inkább cringe volt számomra, mintsem szórakoztató. Abszurdum volt az egész.
Ross és Rachel szerelméért például akkoriban egy emberként szurkoltak a rajongók, cserébe most a legmérgezőbb párkapcsolatok között tartják számon a popkultúrában. Rossnak nemcsak azt róják fel, hogy megcsalta Rachelt, mikor szakításban voltak, hanem azt is, hogy valójában nem támogatta őt soha, semmiben. Nem akarta, hogy előrébb lépjen a ranglétrán, állandóan féltékenykedett, és a végén, amikor Rachel megkapta álmai lehetőségét, egyszerűen visszatartotta őt Párizstól.
Azt halkan jegyezném meg, hogy valójában arról semennyi szó nem esett, hogy ők ketten hogyan és hol folytatják tovább, tehát ezt egyáltalán nem tartom jogosnak rávetíteni Ross figurájára, és Orsival értek egyet abban, hogy nem kell mindenkinek tökéletesnek lennie. A Breaking Bad, a Nancy ül a fűben vagy akár a Dexter karaktereit sem azért szeretjük, mert annyira erkölcsösek lennének.
Őszintén szólva annak örülök, hogy felszabadultan tudtam szórakozni ilyen mindent túlkritizáló gondolatok nélkül. Ők csak teljesen emberi jellemek, komikusan túlhúzott karakterekkel, és nem héroszok, akiknek mindenben példát kell mutatnia
– teszi hozzá.
Na, mi a helyzet?
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen trend- és stílusteremtő volt. A Rachel-frizura, Monica esküvői ruhája, Phoebe hippi megjelenése: ha bárki visszanézi a ‘90-es évek trendjeit, abszolút látható, hogyan inspirálták a Jóbarátok szereplői. A lila fal, amikor az egyik legmerészebb választásnak számított ma már sokak otthonából visszaköszön, a Pantone az elmúlt években háromszor is a lila egy-egy árnyalatát választotta az év színének.
A sorozatnak köszönhetően a közbeszéd részévé váltak az olyan szállóigék, mint:
- „Ők nem tudják, hogy mi tudjuk, hogy ők tudják.”
- „Múbalhé. Mint a tehén véleménye, érted, vagyis nem számít. Csak mú!”
- „Na, mi a helyzet?”
- „Joey nem ad a kajájából!”
- „Ő a te rákod!”
Sőt, a számolást is egészen új dimenzióba helyezte, mikor Ross barnítófülkébe ment.
Manapság a fast fashion láncok egymást túllicitálva próbálják a kollekcióikban valamilyen formában megjeleníteni a sorozat kultikus momentumait, hiszen a szériát övező kultusz picit sem kopott meg az elmúlt években, mi több, a szűnni nem akaró érdeklődés volt az, ami a Reuniont is életre hívta.
A Jóbarátok ugyanis minden ellenvélemény dacára továbbra is reneszánszát éli, a nosztalgiafaktor olyan mértékben befigyel, amit azóta egyetlen széria sem tudott megismételni, pedig próbálkozások mindig akadtak. És bár lehet, hogy így közel húsz évvel az utolsó rész után sokan más szemmel tekintenek rá, elvitathatatlan, hogy a maga nemében a ‘90-es évek legszerethetőbb sorozata volt. És nekem mindig is az marad.
