Viktória királynő koronázási ünnepsége 1838. június 28-án zajlott, és – akárcsak III. Károlyét most hétvégén –természetesen óriási felhajtás kísérte, a ceremóniát követő felvonuláson pedig kb. 400 ezer ember vett részt. Ám a pompás esemény így sem nélkülözte a kínos és kellemetlen pillanatokat.
Kóválygás a westminsteri apátságban
Egyik legfőbb bizalmasa és mentora, William Lamb miniszterelnök tanácsára az akkor 19 éves Viktória a koronázása előtti éjszakán ellátogatott a westminsteri apátságba, hogy felmérje a terepet:
„Nagyon örülök, hogy végül bejártam az apátságot, mert így pontosan tudni fogom, hogy mikor hol kell lennem” – írta naplójába.
De hiába: az ünnepség alatt többnyire így is a koronázás többi résztvevőire volt kénytelen hagyatkozni, akik közül a legtöbben nyilvánvalóan vagy nem gyakoroltak eleget, vagy egyáltalán nem gyakoroltak, és ennélfogva nem is álltak a helyzet magaslatán. „A szertartás különböző szereplői nagyon tökéletlenül játszották a szerepüket, és elmulasztották elpróbálni azokat… ennek következtében folyamatos nehézségek és kínosabbnál kínosabb helyzetek követték, a királynő pedig soha nem tudta, mit is kellene csinálnia” – írta az egyik jelenlévő, Charles Greville. A későbbi miniszterelnök, Benjamin Disraeli szintén arról számolt be, hogy a résztvevőknek „fogalmuk sem volt arról, hogy mi a következő lépés, és nagyon látszódott a próbák hiánya”.
Maga Viktória is osztotta ezeket a kritikákat. „A durhami püspök , ahogy Lord Melbourne is megjegyezte, figyelemre méltóan ügyetlen volt, és soha nem tudta megmondani, hogy mi fog történni” – panaszkodott. Egyik pillanatban Canterbury érseke belépett a Szent Edward kápolnába, azzal a szándékkal, hogy átadja a királynőnek az országalmát, majd rádöbbent, hogy az már Viktória kezében van.
Viktória királynő koronázási portréja (Forrás: Wikipedia)
Kormányozhatatlan uszály
Egy csapatnyi udvarhölgy hordozta végig a királynő hosszú uszályát a folyosón, ám a feladatot nagyban nehezítette, hogy közben a saját uszályaikat is egyenesben kellett tartaniuk. Az egyik udvarhölgy, Lady Wilhelmina Stanhope később önkritikát is gyakorolt: „A mi kis uszályaink komoly bosszúságot okoztak, mert folyamatosan rájuk tapostunk. Gyakorolnunk kellett volna előtte, mert a királynő uszályát igen kétbalkezes módon hordoztuk, és soha nem tartottuk rendesen a lépést; ilyen körülmények között őfelségének nagyon nehéz lehetett egyenesen, kecsesen és méltósággal végigsétálni az apátságban.”
Étkezés az oltáron
A szertartás nagyjából öt órán át tartott, ami hosszú idő étel és ital nélkül. Szerencsére mindkettő rendelkezésre állt a Szent Edward-kápolnában, a főtemplom melletti teremben, amely a koronázás alatt egyfajta váróteremként szolgált. Azonban a frissítőket nem a kápolna hátsó részében szolgálták fel; maga az oltár szolgált uzsonnázóasztalként. Ahogy Viktória meglehetősen rosszallóan leírta a naplójában: „amit oltárnak neveztek, szendvicsekkel, borosüvegekkel stb. volt borítva.”
Emily Blunt Az ifjú Viktória királynő című filmben (Fotó: Profimedia)
Kihagyott rész
Az egyik lelkész feljegyzései szerint, Bath és Wells püspöke egyszerre két oldalt lapozott át a szertartás menetrendjét tartalmazó füzetkében, és véletlenül befejezettnek nyilvánította a szertartást. Viktória már visszavonult a Szent Edward-kápolnába, mire a hibát észrevették, és vissza kellett hívni az apátságba, hogy rendesen befejezzék az eljárást.
Szűk gyűrű
A brit hagyomány szerint a canterburyi érsek az uralkodó negyedik ujjára, azaz a gyűrűsujjra helyezi a koronázási gyűrűt. Csakhogy Viktória udvari aranyművesei tévesen úgy értelmezték, hogy a negyedik ujj az a kisujj, és a gyűrű méretét inkább arra szabták. Bár Viktória megpróbálta elérni, hogy az érsek a ceremónia alatt a kisujjára húzza fel, ő ragaszkodott ahhoz, hogy a megfelelő ujjra erőltesse, és ennek az lett a következménye, hogy „csak szörnyű fájdalmak árán tudtam ismét lehúzni az ujjamról”. Állítólag végül úgy sikerült eltávolítania, hogy jeges vízbe áztatta az ujját.
Viktória királynő (Fotó: Wikipedia)
A lépcsőről lezuhanó báró
A koronázási ünnepség egyik résztvevője, bizonyos John Rolle báró már nyolcvan körül járt ekkoriban, így mindenkit halálra rémített, amikor óriásit esett az apátság lépcsőjén, miközben épp felfelé igyekezett.
„A nagydarab, bizonytalanul mozgó öregembert két lord segítette felfelé, és már majdnem elérte a királyi lábzsámolyt, amikor váratlanul kicsúszott a támogatói kezei közül, legurult a lépcsőn, és a köntösébe csavarodva kiterült.”
Szerencsére a báró úrnak nem esett komoly baja. Az angol alattvalók meg – szokás szerint – viccet csináltak az esetből: azt terjesztették, hogy Rolle család tagjai csak azzal a feltétellel tarthatják meg rangjukat, ha minden koronázás alkalmával bemutatják ezt a produkciót.
Pocsék zene
Az ünnepség zenei rendezője és zeneszerzője, Sir George Smart kissé túlvállalta magát, és egyszerre próbálta ellátni az orgonista, valamint a karmester szerepét, aminek az lett az eredménye, hogy mindkettőben csúfos kudarcot vallott. A The Spectator nevű újság a koronázási zenét gyalázatosnak nevezte, a The Musical World pedig egyebek mellett azt írta, hogy Smart „szemlátomást sem elegendő invencióval, sem memóriával, sem művészi készséggel nem rendelkezik, és nem tudjuk elképzelni, hogy bárki, akár amatőr, akár professzor, hogyan tud komponálni legalább e tulajdonságok egyike nélkül”, a nyolc oboaművész „szilárdan eltökélte, hogy tökéletesen hamisan fog játszani”, az egyik előadott zongoradarabnak pedig „egyszerűen nem szabadott volna megszületnie” és „minden karmester szégyellné magát, ha ilyen sületlenséget kellene vezényelnie”. Vagyis: „Úgy tűnt, senki nem akadt, aki tudta volna, hogy milyen egy tisztességes partitúra, és ennek következtében időnként a legképtelenebb abszurditások kerültek hangzottak el.”
Az ifjú Viktória királynő (Fotó: Profimedia)
Káosz a repiajándék-osztáskor
A ceremónia vége felé Lord Surrey, a háztartás kincstárnoka koronázási érmeket osztogatott a tömegben. Egy résztvevő szerint az ünnepi ajándékokat „Lord Surrey dobálta szét, és mindenki teljes erejéből igyekezett megszerezni őket, de az udvarhölgyekkel senki nem versenyezhetett”.
A királynő szűkebb környezetéhez tartozó Lady Wilhelmina is „elkeseredett tülekedésnek” nevezte az eseményt, és úgy emlékezett vissza, hogy Lord Surreyt „csaknem darabokra tépték a nagy izgalomban”, és idegességében olyan vörös lett, akár egy pulykakakas. Ugyanakkor szerinte nem az udvarhölgyek tepertek leginkább az érmékért, hanem az apródok: némelyikük akár egy tucatot is felhalmozott belőlük.
