Kritika Bradley Cooper Maestro című filmjéről a Velencei Filmfesztiválról

Még be sem mutatták Bradley Cooper második nagyjátékfilmes rendezését, a Maestro című filmet, a világsajtó már teli volt azzal, hogy a színész-rendező mekkora hibát vétett, hogy a szerep kedvéért méretes műorrot csináltatott magának. A legújabb divat szerint Coopert amiatt kezdték ki, mert nem zsidó származásúként bújt egy zsidó származású bőrébe, a méretes orrprotézissel pedig csak egy zsidókkal kapcsolatos sztereotípiát erősített meg. Az alkotó szerencséjére Leonard Bernstein gyermekei azonnal a védelmére keltek, és elmondták, hogy szerintünk semmi rossz nincs a műorrban, ami itt csak eszköz egy színész átalakulásához, az apjuknak pedig történetesen tényleg nagy orra volt. Már kezdtek volna lecsillapodni a kedélyek, amikor jött a másik ügy: az embereknek a bemutató előtt tűnt fel, hogy a zeneszerző szeretett felesége, Felicia Montealegre bőrébe Carey Mulligan bújt, aki ugyan egészen kiváló színésznő, csakhogy ízig-vérig angol, míg Montealegre chilei volt, azaz latina.

Cooper második filmje tehát támadások kereszttüzében érkezett meg a világpremierjére, a Velencei Filmfesztiválra, ahová a színészek sztrájkja miatt maga a rendező-főszereplő sajnos nem tudta elkísérni a filmjét, hogy megvédje a támadásoktól, ott voltak viszont Bernstein gyerekei, akik láthatóan alaposan kiélvezték a vetítés utáni tapsot és üdvrivalgást a Sala Grandében.

Bradley Cooper, a rendező bemutatja: Bradley Cooper, a színész

Hiúság-projekt. Így hívják a filmiparban azokat a rendkívül ambiciózus munkákat, melyek elsősorban azért készülnek el, hogy alkotójuk megmutathassa, mi minden rejtőzik benne. Ha egy színész rendezőként áll egy olyan film mellé, amiben nagyon látványos színészi feladattal kínálja meg magát, érdemes élni a gyanúperrel, hogy hiúság-projektet láthatunk. A színész Bradley Cooper jó eséllyel érezhette úgy, hogy a legtöbb rendező nem igazán használta ki a benne rejlő színészi képességeket, így már a Csillag születikben is egy látványos színészi feladattal kínálta meg magát. Ám ott még Lady Gaga ellopta előle a reflektorfény egy részét. 

A Maestróban már a cím jelzi, hogy ez Leonard Bernstein filmje, ugyanakkor az is sokatmondó, hogy a Velencében látható két hivatalos filmplakát egyikén Bernstein és a felesége látható, amint a Central Park füvén ücsörögnek, a másikon pedig kizárólag Carey Mulligan hátát csodálhatjuk meg egy elegáns ruhában. Sehol egy vezénylő, karmesteres plakát, ami részben arról is árulkodik, hogy a Maestróban fontosabb a mester magánélete, mint a karrierje, ahogy azt is megmutatja, hogy Cooper a Csillag születikhez hasonlóan ismét egy domináns és csodálatos főszereplőnőt vett maga mellé, ezzel is tompítva a hiúság-projekt vádak élét.

Bradley Cooper és Carey Mulligan a Maestro című filmben (Fotó: Netflix)

Bár Bradley Cooper játékidőben többet kapott Mulligannél, a színésznő határozottan színesebben, élettelibben és változatosabban játszik Coopernél, aki Bernstein szerepében kicsit elhalványul mellette. Látjuk a folyton csillogó szemű, nárcisztikus művészt, aki ugyan szereti a feleségét és a családját, de a társasági élet, a zene és a csillogás is vonzza, és nem akarja, hogy egy házassági papír akadályozza őt meg abban, hogy szabados szerelmi életet éljen. Ezt látjuk, mást viszont nem igazán.

Bernstein és az állandó szereplés

Hány és hány életrajzi filmet láthattunk már hírességekről, akiknek elcsavarja a fejét a hírnév, orrba-szájba csalják a párjukat, de végső soron azért mégis az ő támogatásuknak köszönhetnek mindent, így a szerelmük ennek ellenére igazi és örök. A Maestro ugyan nem kíséri végig Bernstein egész életét és pályafutását, nem láthatjuk őt gyerekként, sőt a karrierje több fontos pontján is átsiklik vagy épp csak érinti azokat, de ettől még Cooper nem távolodik el a hagyományos zenész/színész életrajzi filmek kliséitől. Hosszú, több évtizedes periódust ölel fel, nagy bakugrásukkal haladunk, sőt van időben oda-vissza ugrálás is, de szigorúan csak nézőbarát mértékben.

Bradley Cooper és Carey Mulligan a Maestro című filmben (Fotó: Netflix)

Érződik, hogy a színész-rendező alaposan tanulmányozta Bernstein minden elérhető televíziós megjelenését, interjúját, sőt koncertfelvételét. Rengetegszer mutatja őt kamerák előtt, amikor először láthatjuk őt idősen a feleségéről beszélni, azt is kamerák előtt teszi, egy tévéstáb kíséretében. Talán ennek köszönhető az érzés, hogy a Maestro leginkább azt a Leonard Bernsteint képes visszaadni, akit a nyilvánosság ismert, aki igazi showman volt és minden helyzetben szeretett a figyelem középpontjában lenni. A film érezhetően kevésbé találja a hangját, amikor Bernsteint, a magánembert kellene mutatnia. Kevés a tényleg intim, érzékeny pillanat és azok többségét is inkább Carey Mulligan viszi el a hátán. Mintha Cooper annyira a nyilvánosság számára ismert Bernsteint akarta volna „rekonstruálni”, hogy közben megfeledkezett arról, hogy volt egy másik oldala is. Vagy tényleg nem volt neki ilyen? Ez sem derül ki a Maestróból.

Érződik, hogy Cooper magabiztos rendező, aki stílusosan képes nagyjeleneteket rendezni. A híres eset, amikor felhívták, hogy ugorjon be a kollégája helyett a Carnegie Hallba próba nélkül vezényelni, például egészen fantasztikus munka. A képen először csak Bernstein árnyékát látjuk egy függöny előtt, amint telefonon beszél, és csupán némi fény szűrődik be, de amint megkapja a munkát és leteszi a telefont, a függönyt is elhúzza, ami nemcsak azt mutatja be, hogy a világ színpadai egy csapásra megnyíltak előtte, hanem a beszűrődő fény rávilágít a mellette az ágyban fekvő pucér férfihátsóra is, rögtön rávilágítva a film egyik fő konfliktusforrására is. Bernstein korában még nem lehetett nyíltan felvállalni a homoszexuális kapcsolatotokat, ezért ezt az oldalát az élete során titkolnia kellett.

Majd legközelebb

Bár a Maestro rengeteg szereplőt mozgat, a felépítése és a nagy időugrásai miatt valójában csak Coopernek és Mulligannek enged teret a kibontakozásra. Hiába láthatunk a szereplőgárdában olyan neveket, mint Sarah Silverman, Matt Bomer vagy Maya Hawke, a forgatókönyv és a játékidő inkább csak villanásokra ad nekik lehetőséget, alaposabb karaktermunkára már nem igazán. Bár Mulligan látszólag csak a sztereotipikus „támogató feleség, aki a hűtlenség ellenére kitart a zseniális férje mellett” szerepet hozza, ennek képes minden árnyalatát megvillantani, és őszintévé, izgalmassá tenni egy szerepet, ami papíron még jó eséllyel elég klisés lehetett.

A Maestro nagy, ambiciózus film mind Cooper, a rendező, mind Cooper, a színész számára. Bár emberünk egyik vonatkozásban sem bukik bele a feladatba, de érezhető, hogy az túlnő rajta. Hiába az itt-ott megvillanó kreativitás, végső soron egy korrektül összerakott „híres ember életrajzi filmje” lesz csak a végeredmény, amiből jellemzően minden évben kapunk legalább egyet az Oscar-szezonhoz közeledve.

Talán jobban jártunk volna és fókuszáltabb (a fekete-fehér és színes felvételek váltogatása például teljesen felesleges), egységesebb lenne a végeredmény, ha Cooper kizárólag a rendezésre koncentrál, és nem akarja a címszerepet is maga játszani, bár ezt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre Leonard Bernstein is megkapta a maga kötelező biopicjét Hollywoodtól, így aki képes-hangos formában szeretné megtekinteni a mester Wikipedia-oldalát, a Netflixnek köszönhetően hamarosan ezt is megteheti majd.

A Maestrót a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttam. A Netflix kínálatában a film december 20-tól lesz elérhető.