Légrádi Gergely a Falaink című új könyvéről

„Nem mindent csinálok mindig – tisztázza gyorsan Légrádi Gergely a helyzetet arra a kérdésre, hogy mégis milyen időnyerője van, amivel mindez belefér az életébe. – Egyrészt priorizálok, másrészt pedig időről időre igyekszem a hangsúlyokat is megváltoztatni az életemben. Például tény, hogy a legfiatalabb választottbíró voltam 29 évesen, de pár éve nincsenek ügyeim, így azzal nincs dolgom; vagy tanítok az ELTE Jogi Karán, de heti két órám van a hallgatókkal, ami nem olyan óriási megterhelés, viszont annál izgalmasabb. Vannak bizonyos dolgok az életemben, amelyek 24 órásak. Az, hogy apa vagyok és író, egy ponton túl nem választás kérdése: ezek határozzák meg alapvetően az életemet. Egyébként a legtöbb feladat és  élethelyzet esetében nem gondolkodom a körülményeken, a problémákon, egyszerűen, csak teszem a dolgomat, ráadásul a legtöbb esetben kifejezetten tehetséges és kreatív csapatban. Szóval összességében szerencsés kisiparos vagyok.”

Ha a felsorolást nézzük, felmerülhet, hogy az ügyvédi, színházi és írói pálya hogyan fér meg egymással egy emberben, de Légrádi Gergely szerint ezek a látszattal ellentétben egyáltalán nem ütik egymást. Az író szerint minden ember kifejezi valamilyen módon az érzelmeit, gondolatait, mindegy, hogy orvos vagy könyvelő, focista vagy éppen ügyvéd: az egyik elénekli a zuhany alatt, a másik lefesti, a harmadik kifutja magából. Ő pedig ír. 

Fotó: Neményi Márton

„A szövegeimben gondolkodom azokról a kérdésekről, amikre nem tudom a választ – mondja Gergely. – De amikor több dolgot csinálok, azt nem úgy kell elképzelni, hogy egyszerre csinálok több dolgot, mert valójában csak egyet csinálok, de azt nagyon koncentráltan. Ennek a több-dolgot-csinálásnak van némi áldozata is, mert sok esetben háttérbe szorítok más feladatokat. Adott esetben magamat, aztán azt veszem észre, hogy hónapok óta nem sportoltam semmit, mert arra már nem jutott idő. Vagy éppen kiiktatok néhány tevékenységet az életemből, így például nem nézek tévét. Nem vagyok egy reneszánsz ember, inkább egy szorongással teli, a feladatokat állandóan időrendbe állító embernek mondanám magam, akinek az elalvása és ébredése is sokszor akörül forog, hogy mit nem sikerült megcsinálni tegnap.”

Mivel a Falaink című könyv egy kisfiú és az egyedülálló anya gondolataiba von be minket, ezért Gergelyt a saját családjáról is kérdeztem, hiszen a különféle munkák mellett az író három kamasz apja is, akikkel kapcsolatban szintén megemlíti, milyen szerencsésnek érzi magát. Nemcsak azért, mert a kamaszodás egyelőre nem vett hajmeresztő irányt a gyereknél, hanem azért is, mert a felesége és az édesanyja az ő számára is stabil hátteret és támogatást jelent a tevékenységeiben, munkákban, írásban és színházban. 

Mindemellett a kamaszkorról beszélgetve kiderült, hogy van, ami Gergelyt is megviseli ebben az időszakban: „Megélni nehéz. Nem feltétlenül az elengedés, mert még mindenki otthon él, inkább a hangsúlyok tudnak bántóak lenni. A legbántóbb a kommunikáció hiánya, nem pedig az, amit csinálnak, mert azért abban bízom, hogy az alapvető értékek a helyükön vannak – aztán persze lehet, hogy holnap minden összeomlik. Úgy érzem, ezt az időszakot túl kell élni. Inkább nekem, mint nekik.”

Azt azonban leszögezi az író, hogy nem a saját gyerekeiről, családjáról szól a Falaink című regény, mert sosem ír olyan szövegeket, amelyek a szűk családi vagy baráti köréből mintázzák az embereket. Egyrészt védelemből, másrészt pedig azért, mert máshonnan meríti az ihletet a karakterekhez és a cselekményhez. 

„Apámról elég sokat gondolkodok a rövidprózákban – sajnos már nincs velünk elég régóta –, de az szerintem inkább a feldolgozásnak és a vele való beszélgetésnek is az egyik módja – gondolja tovább a kérdést Gergely. – De minden szöveg az íróból jön, még ha nem is önéletrajzi ihletésű. Teljesen mindegy, hogy science fictiont, lektűrt vagy szépirodalmat ír. Egy szöveg akkor jó szöveg, ha abban olyan kérdésekre keres választ az író, amelyek az élet alapvető kérdéseiről szólnak és amelyek nem hagyják békén. A szövegeim a színpadon, egy rövidprózában, vagy egy regényben is mindig olyan témákról szólnak, amelyek szétfeszítenek. Természetesen van olyan, amikor egy megtörtént szituációnak egy részlete szűrődik be a történetbe, de nem tartozom azon írók közé, akik a saját sorsukat írják meg. Nyakig benne vagyok ezekben a szövegekben, de elsősorban azokon a szimbólumokon, problémákon, kérdéseken és megválaszolatlan helyzeteken keresztül, amelyek engem foglalkoztatnak.”

Fotó: Neményi Márton

A Falaink című regényben a fiú és az egyedülálló anya monológján keresztül kaphatunk bepillantást a gondolataik közé, amelyből kikerekedik a történet és az, hogy egy betegséggel küzdő – ADHD-s tüneteket mutató – fiút hogyan hagyott magára az apja, és az anyja milyen érzésekkel küzd azóta, illetve, hogy ők ketten milyen nehezen értik meg egymást. Árad a magány a szövegből, szinte belefulladunk, ahogy olvassuk, milyen egyedül van a két ember egymás mellett. Gergely szerint a szeretetéhség, feldolgozatlan érzelmek és a társas magány is terítékre kerül a szövegben.

„A magány társadalmi probléma, mert egyre gyorsabb és felszínesebb életbe vagyunk belekényszerítve. Kevesebbet állunk meg. Felgyorsult a kommunikáció, ami a képernyőkön keresztül egyre jobban egyszerűsödik. És ez a gyorsaság életveszélyes, mert nem engedi érdemben megélni a jelent.

A magány valaminek a hiánya. A kapcsolódási problémákat, szeretetéhséget alapvetően a hiány oldaláról közelítem meg a könyvben, mert ezen keresztül lehet megmutatni, hogy ki mire vágyik, miben szenved, és remélem, hogy a Falaink azt is fel tudja mutatni, hogy ebben milyen fejlődési lehetőségek vannak. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy elsősorban nem az a célom a regénnyel, hogy az érdekelje az olvasót a történet végén, hogy mi történik a szereplőkkel, hanem inkább az, hogy mi történik vele, az olvasóval? A történet olvasása után mihez kezd? Hogyan szól a feleségéhez, a férjéhez, a barátjához, a gyerekéhez, az anyjához?”

Légrádi Gergely két belső monológon keresztül mutatja meg, milyen együtt, mégis magányosan élni és nem érteni egymást. Azért is használta a regényhez ezt a formát, ezt a két hangot, mert már évek óta foglalkoztatja a valóságérzékelés relativitása, azaz hogy mennyire másképp látjuk, másképp értelmezzük ugyanazt a történést. Egy objektív valóságról mindenkinek más mozi lesz a saját fejében, ami aztán egymás mellett elbeszéléshez, konfliktusokhoz, sőt, társadalmi problémákhoz is vezethet. Az író szerint óriási felelősségünk van abban, hogy megértsük a másikat, hogy az ő mozija miért lehet olyan, amilyen. Különösképpen, ha az egyik mozi más, mint az átlag.

Fotó: Neményi Márton

„Ebben van egy nagyfokú kritika is magammal szemben, sőt, a saját korosztályommal szemben – mondja Gergely –, hiszen a 80-as években voltam általános iskolás, amikor az olyan problémák, mint az ADHD vagy diszkalkulia egyáltalán nem voltak olyan ismertek, mint manapság. Következésképpen voltak az okosak, meg a lazák, meg a hülyék. Nekünk pedig eszünkbe sem jutott gyerekként, hogy az az osztálytárs, aki bukásra áll matekból, és ha felszólítják, meg sem tud mukkanni, nem direkt ilyen, hanem oka van rá. És lehet, hogy nem is hülye. Lehet, hogy van egy olyan belső élete, amiről nekem fogalmam sincs. Lehet, hogy abúzus érte. Lehet, hogy a jobb és a bal agyféltekéje nem úgy kapcsolódott, mint az átlagé. Szerintem ennek nagyon sok lenyomata van a mai magyar társadalomban, mert ezek az emberek ugyanúgy, többé-kevésbé értetlenül itt élnek mellettünk, és miattunk, a mi régi hozzáállásunk miatt is sérültek és meg nem értettek.”

Ebből az érzésből fakadt az, hogy a regény két szereplőjében egy másképpen működő gyerekét egyedül nevelő anya és maga a gyerek mutatkozik meg előttünk, miközben az olvasó egy puzzle-t lát, minden monológot hall, azt is, amit a szereplők nem akkor mondanak ki, nem úgy mondanak ki. Így válik az olvasó számára világossá, hogy a saját életében, a saját mindennapjaiban is milyen sok esetben találkozik ugyanezzel a problémával, és mindenkinek dolga lenne azzal, hogy valahogy megértsük, hogy mások fejében más a valóság. Nem tudhatjuk, mi van egy másik ember cselekedetei mögött, ezért sokkal nagyobb empátiával és figyelemmel lenne érdemes egymás felé közelíteni. 

„Ehhez nekem hiány kellett, magány kellett, meg-nem-értettség kellett, perifériára szorultság kellett, hovatovább múltba ragadás kellett a regényben. Míg a fiú egyrészről hiperaktív, másrészről inkább csendben van, mert tudja, hogy ha megszólal, akkor megint rossznak nézik, megint csak büntetést kap. Az anya pedig csak szeretné visszakapni azt a hármas életet, ami a fiú apjával volt. Közben már ő is gondolkodik magában, hogy felelős lehetett-e az apja elmeneteléért.

Abban pedig csak bízhatok, hogy nemcsak a gyereküket egyedül nevelő anyákat és a mássággal küzdő gyermekeket fogja megszólítani ez a könyv, hanem sok embert, akinek az eltérő valóságérzékelés nehézségeket okoz.”

A magányos kitaszított kisfiú karaktere hozza magával a kérdést, hogy az író mennyire merített a saját gyerekkorából, mi a saját része abban a levegőtlenségben, ami körüllengi a regényben olvasható monológot a gyerektől? Légrádi Gergely emlékei szerint egészen egyetemista koráig megélt egyfajta kitaszítottságot az iskolában, még ha nem is azért, mert ADHD-s lett volna, hanem mert más volt az élethelyzete, mint az osztálytársaié, onnantól kezdve, hogy felvették a Magyar Rádió Gyerekstúdiójába gyerekszínészként. 

Fotó: Neményi Márton

„Bizonyos szempontból jól éreztem magamat, míg bizonyos szempontból ki voltam taszítva – emlékszik vissza az író. – Az jó volt, hogy hiperintelligens és érzékeny színészek, rendezők vagy tehetséges gyerekek között lehettem, de az, hogy sokszor legálisan hiányoztam a próbák miatt, megnehezítette a tanulást és még az osztálytársak is irigyek voltak rám. Ez egy kettősség, feszültség volt bennem, ami nem segített az önbizalmamon, és a megfelelési kényszert is magával hozta. Mert például ha valaki focizni járt, és jól focizott, az menő volt a szünetben az iskolaudvaron, azt viszont nem látták, amit én teljesítettem a színpadon, csak annyit vettek észre az osztálytársaim, hogy lógok óráról, mert próbán vagyok. Összességében minden olyan dologban, amiben jó lehettem volna, maximum fura voltam. Amikor jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, a magyartanárom kitalálta, hogy mondjam el az összes monológot, verset az osztálynak a felvételi előtt, ami gyakorlásnak ugyan jó volt, de az osztály legnagyobb része valószínűleg azt gondolta, hogy a francnak kell nekünk a Légrádi szavalását hallgatni. Végül a harmadik rostán kiestem a felvételin, a jogra viszont felvettek.”

A magány érzése tehát már gyerekként megfogalmazódott az íróban, még ha nem is olyan súlyos okokból szembesült vele, mint a Falaink című regényben az anya és fia. Arra viszont még várnia kellett sok évet, hogy ne meneküljön a magány elől, hanem értékelni tudja azokat a pillanatokat, amikor nem csinál semmit, csak elcsendesül és létezik. A magány az ő értelmezésében ma már nem kizárólag negatív kicsengésű lehet, hanem létezik az a fajta magány is, amit érdemes nemcsak megtűrni, hanem akár keresni is magunknak. 

„Szerintem te is és minden olvasó is volt már kórházban, és talán voltál olyan szituációban, hogy feküdtél hajnal négykor az ágyban és teljesen egyedül érezted magad. Ilyenkor megváltoznak a prioritások és óhatatlanul elkezdesz mindentől függetlenül gondolkodni, befelé figyelni. Amikor egyszer csak rád zuhan az időtlenség, annak minden fájdalmával és súlyával – de jön vele az elengedés is. Ilyenkor nemcsak az élet törékenységére ébredsz rá, de sok kapu is kinyílik benned, amitől később akarva-akaratlanul máshogy hozol döntéseket. Azt veszem észre, hogy ezektől a helyzetektől inkább tartunk, kerüljük őket. Évtizedekig én is menekültem előlük. Mi az, hogy úgy eltölteni egy szabadságot, hogy egy hétig kint vagyok a tengerparton, és nem csinálok semmit? Ez egy bődült hülyeség! Sok idő kellett, hogy ráébredjek, milyen nagy szükség van ezekre a szituációkra, vagy éppen azokra, amikor úgy töltődünk fel, hogy közben nem történik körülöttünk semmi. Különösen az olyan embereknek lenne ez fontos, mint én, aki épp elég dolgot csinálok, ezért mindig valamit fontosabbnak értékelek annál, mint hogy lefeküdjek a földre és csak úgy egy kicsit legyek.”

Fotó: Neményi Márton