Kritika a Back to Black című Amy Winehouse életrajzi filmről

Mióta a Rami Malek főszereplésével készült Bohém rapszódia közel egymilliárd dollárt szedett össze a mozikasszáknál, Hollywoodban tombol a vágy, hogy megfilmesíthessék a legismertebb énekes legendák életét. Forog már egy Bob Dylan- és egy Michael Jackson-életrajzi film, de túl vagyunk már a Whitney Houston- és a Bob Marley-mozin is.

Utóbbi kettő láttán kijelenthetjük, hogy egy kedvezőtlen tendencia van kibontakozóban: valódi inspiráció nélküli alkotók gyakorlatilag Wikipédia szócikkeket filmesítenek meg, kiemelve a legismertebb életrajzi pillanatokat, mindezt pedig annyi slágerrel vizezve fel, hogy a dolog mindenképp jól csússzon. A stáblistánál pedig kapunk néhány fotót a történet valódi szereplőiről, hogy elmondhassuk: a stúdiók casting részlegei, maszkmesterei, sminkesei és öltöztetői megint elsőrangú munkát végeztek a hasonmásversenyen.

Back to black (Fotó: IMDB)

A receptkönyv első lépése: végy egy jó színészt!

Az, hogy az Amy Winehouse életét bemutató új mozi, a Back to Black végén nem kapunk ilyen fotómontázst, kapásból jót jelent. Sam Taylor-Johnson rendező (A szürke ötven árnyalata, John Lennon – A fiatal évek) ugyanis megengedte magának a luxust, hogy olyan főszereplőket választott, akik valójában nem annyira hasonlítanak az általuk alakított emberekre, és még a maszkmestereket sem szabadították rájuk. A direktor egyszerűen bízott a színészei erejében és átváltozóképességében, tudva, hogy amennyiben jó munkát végeznek, az bőven elég lesz. Erre jó példa volt A Király is. Sem Olasz Renátó, sem Nagy Ervin nem hasonlított igazán Zámbó Jimmyre, sőt a két színész még egymásra sem hasonlít, mégis Zámbó Jimmyt láttuk magunk előtt.

Márpedig a varázslat a Back to Blackben is működik. Az első ránézésre kissé Rachel Weiszos Marisa Abela sokkal klasszikusabb szépség, mint Winehouse volt, de az alakítása van annyira erős, szívből jövő és hiteles, hogy a szemünkben műorr segítsége nélkül is átváltozzon az énekesnővé.

Ketten a világ, de inkább egymás ellen

Bár a film Amy teljes felnőttkorát körbejárja, a fókuszában egyértelműen a híres Back to Black dalai, pontosabban a mögöttük álló inspiráció áll, Blake Fielder-Civil, Winehouse szívszerelme, és a férfi, aki bevezette a már amúgy is alkoholproblémákkal küzdő énekesnőt a kemény drogok világába, és akivel klasszikus se veled, se nélküled, vagy hivatalosabb nevén toxikus párkapcsolatban éltek.

Marisa Abela Amy szerepében (Fotó: IMDB)

A film talán legemlékezetesebb jelenete pont az, amikor ők ketten megismerkednek egy pubban. A Fielder-Civilt játszó Jack O’Connell olyan természetes karizmával, bájjal és játékossággal veszi le Winehouse-t a lábáról – a jukebox pillanat aranyat ér – , és olyan erős a kémia a két színész között, hogy tényleg elhisszük, hogy Amy pillanatok alatt fülig belezúgott ebbe a bohóckodó rosszfiúba (akinek akkor még barátnője volt). A film végén pedig szomorúan tudatosulhat bennünk, hogy talán ez a pubban töltött pár óra jelentette az ismeretségük egyetlen gondtalan szakaszát.

Tudatos rendezői döntés, hogy a Back to Black Winehouse magánéletét helyezi előtérbe, és nem azt a munkát, amit a stúdióban a vele dolgozó zenészekkel vagy épp a koncerteken végzett. A film azáltal is próbál intim maradni, hogy a fellépések közül sem a gigakoncertekre, inkább a kis klubbulikra fókuszál, meghagyva Amyt többnyire az eredeti, Camden Town-i közegében.

Taylor-Johnson két olyan ember kapcsolatára fókuszál, akik ellenállhatatlanul vonzzák egymást, ugyanakkor amikor együtt vannak, rendszerint konfliktust és balhét szül. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy ebből a mérgező kapcsolatból születtek a XXI. század poptörténetének emlékezetes dalai, ugyanis Winehouse tagadhatatlanul jó volt abban, hogy művészetté formálja az átélt viszontagságait, sőt szüksége is volt a drámára ahhoz, hogy alkotni tudjon.

Függőségek fogságában

Sam Taylor-Johnson egyszerű eszközökkel mesél. Nem használ flashback-szerkezetet, nem forgat fantáziajeleneteket, egyszerűen időrendi sorrendben haladva látjuk Winehouse-t, amint a londoni klubvilágban ismert underground énekesnőből először brit, majd nemzetközi szupersztár lesz, ám mintha erről nem akarna tudomást venni, és ugyanolyan életet próbál élni úgy is, hogy a nyomában folyton paparazzik loholnak, mint azelőtt. A film kibontja a függőségeit is. Winehouse nagyjából mindenre rá tudott függni, legyen az a dohányzás, az alkohol, a drogok, a zene vagy épp egy pasi. Épp csak megismerjük őt, amikor a nagymamájánál sütizik, és a nagyi már rakja is el előle az alkoholosüveget az asztalról, ugyanis jól tudja, hogy a családjukban hagyománya van az alkoholizmusnak.

A Back to Black megmutatja, hogy Winehouse rendszeresen itta magát öntudatlanra, és a bulímiáját is érzékelteti, amikor a lakótársa arra panaszkodik, hogy éjszakánként rendszeresen hánytatja magát, netán a paparazzik vagy az apja tesz megjegyzést arra, hogy egyre vékonyabb. Láttam rá példát, hogy egy angolszász kritikában azt hozták fel Marisa Abela alakítása ellen, hogy sosem tűnik olyan betegesen soványnak, mint amilyen Amy Winehouse volt, de én azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy az illúzió megteremtéséhez nincs szükség arra, hogy a színész maga is csontsoványra fogyjon, és lehetőleg egyetlen film se kényszerítsen senkit arra, hogy étkezési problémák alakuljanak ki nála.

A Back to Black Amy Winehouse szemszögéből, vele szimpatizálva és együtt érezve mutat be egy szeretetéhes, a magány ellen függőségekkel küzdő, szupertehetséges, de sajnos az ihletet rossz helyeken keresgélő lányt, aki a két végén égette a gyertyát.

Nincsenek démonok, nincs áldozat

A 2015-ös Amy című dokumentumfilmben kirajzolódott képhez képest a Back to Black nem vádol senkit azért, ami végül Winehouse-zal történt. Nem titkolja, hogy az apja szemellenzős volt, és nem akarta észrevenni azt, hogy a lánya milyen komoly problémákkal küzd, ahogy azt sem, hogy Blakenek milyen szerepe volt abban, hogy Amy elindult a kemény drogok irányába, de nem démonizálja őket, érzékeltetve, hogy az ilyen dolgok mindig több ember döntésein és több körülmény szerencsétlen találkozásain múlnak.

Ahogy Amy apja és Blake sem démonok, úgy maga Winehouse sem lesz áldozat a saját történetében. (Sam Taylor Johnson ezt a GQ magazinnak adott interjújában azzal magyarázta, hogy mivel a filmet Winehouse szemszögéből próbálta elkészíteni, a saját szemében ő nem volt áldozat, és a szemében az apja és Blake sem volt ellenség)

Back to black (Fotó: IMDB)

Mivel a film annyira Amy és Blake kapcsolatára fókuszál, törvényszerű, hogy az élete más aspektusaira nem vagy alig marad idő.

• Látjuk olykor dülöngélni a színpadon, de a legbotrányosabb fellépései kimaradtak a filmből.
• Megnézhetjük ugyan, ahogy Winehouse a padlón fekve, egy hányásfolt mellett ébred, de az alkoholos/drogos lealjasodás legmocskosabb fizikai aspektusait nem mutatja a film, ahogy a bulimia szörnyűségeit is csak említés szinten kezeli, pedig közvetve ez vezethetett a halálához is. A testvére nyilatkozata szerint Amy valószínűleg túlélte volna a megivott alkoholmennyiséget, ha a szervezete nincs annyira legyengülve az alultápláltságtól.
• Ugyan láthatjuk Amyt gitárral a kezében énekelgetni, és mesél arról is, hogyan szerzi a dalaihoz az ihletet, de dalszerzés, stúdiózás közben nem mutatják be, így azt sem látjuk, milyen kapcsolatot ápolt a zenésztársaival, vagy azokkal a híres dalszerző/producerekkel (például Mark Ronsonnal), akikkel együtt dolgozott.
• Nem látjuk azt sem, amikor a mélyponton az apja egy tévés stábot hozott mellé, hogy filmezzék a lányát egy televíziós realityhez.

A Back to Black annyit vállal, hogy megmutat nekünk egy fiatal, önmagát kereső és a keresés közben sajnos az önpusztítás útjára lépő szenvedélyes és veszettül tehetséges nőt, aki mindig a szívére hallgatott az esze helyett és végül ez vetett véget az életének. Bizarr és sajnálatos módon a legjobb dalai az élete legnagyobb drámáiból és tragédiáiból születtek.

A Back to Black már látható a hazai mozik műsorán.