2009-ben találkoztunk először. Általában én szoktam várni az interjúalanyokra, de ő már ott ült az asztalnál a Két Szerecsenben, amikor megérkeztem. Az első perctől kedves és elbűvölő volt, de éreztem rajta, hogy feszült. Végül is az első filmfőszerepe (Poligamy) kapcsán adott interjúkat, ki volt plakátozva vele az ország.
A feszültségét azzal próbálta oldani, hogy ő is kérdezett. Majdnem annyit, mint én. A filmről, a szakmámról, egy közös ismerősünkről, arról, hogy mit érdemes itt rendelni az étlapról… (ebédidőben találkoztunk) Inkább éreztem egy jó beszélgetésnek, mint interjúnak. És a végére az idegessége is elmúlt.
Az évek során még volt alkalmam néhányszor beszélgetni vele. Hol egy forgatáson, a tűző nyári nap elől elbújva egy épület árnyékában, hol telefonon, mert annyira zsúfolt volt a naptárja, hogy nem tudott benne helyet találni egy személyes találkozóra. A zavart idegesség eltűnt, később már mindig egy magabiztos, érett színésznőt láttam magam előtt, aki tudta, mit akar az élettől, még ha nem is mindig sikerült időt szakítania mindenre, amire szerette volna. Mint kiderült, tényleg időből jutott neki a legkevesebb.
Nekünk pár hét, neki évek
Amikor 2022-ben Oroszország megtámadta Ukrajnát, és az egész világ ezzel a témával foglalkozott, felmerült bennem, hogy fel kéne hívnom Kátyát. Az édesanyja révén orosz származású, számos alkalommal megfordult ott, élnek ott rokonai, folyékonyan beszéli a nyelvet és sokszor, sok helyen mesélt már az orosz kultúrához való kötődéséről. Végül elvetettem magamban a dolgot, kicsit úgy éreztem, ez olyan lenne, mintha azt kérném tőle, hogy valljon színt és válasszon oldalt a nyilvánosság előtt, én pedig nem akartam bunkó lenni. Vele végképp nem. Akkor jutott eszembe először, hogy Kátya mennyire eltűnt, alig lehet hallani róla. Elintéztem magamban annyival a dolgot, hogy biztosan a pandémia lehet az eltűnése mögött, ami számos szabadúszó színésztársa pályáját is megkeserítette.
Tompos Kátya a 2018-as Story Gálán (Fotó: Zsigmond László)
Legközelebb alig egy hónapja hallottam felőle, amikor kiderült, hogy pénzt gyűjtenek a daganatos megbetegedése külföldi kezelésére, és már régóta rákbetegséggel küzd. Eszembe jutott, hogy valószínűleg már két éve is ez lehetett a helyzet, amikor fel akartam hívni őt. Egy hónapja sincs, hogy tudomást szerzett az ország arról, hogy beteg.
Egy napja csak, hogy kiderült: sikerült összegyűjteni a kezeléséhez szükséges összeget. Reményteli hír volt. Csakhogy ez a reménysugár már túl későn érkezett.
Nekünk csak három hét volt Kátya betegsége, neki ennél jóval hosszabb idő. Bár erről sosem kérdeztem, de most egy régi interjújában megtaláltam, hogy arról beszélt: nem szeret másokat a saját bajával traktálni, nem szeret siránkozni és szereti saját maga intézni a dolgokat.
Egy szabad szellem a zene szárnyán
Szabad szellem volt, független, aki, ha észrevette, hogy kalitkába került, rögtön megpróbálta kitágítani annak határait, majd kitörni onnan. Ugyan tíz évig volt a Nemzeti Színház tagja, de néhány év után odament az akkori igazgatóhoz, Alföldi Róberthez, hogy egy év szabadságot vegyen ki a társulati létből. Zenélni akart, szabadon alkotni és megtapasztalni, elmélyedni az előadóművészi lét egy másik oldalában. Nagyon kevesen képesek ezt meglépni Magyarországon, ő mégis megtette.
Ha felvesznek a Színművészetire, nagyon örülsz neki, aztán színész leszel, és egyre csak játszol, játszol, megéled a színészet minden zegét és zugát, találkozol jó rendezésekkel és rossz rendezésekkel, jó szerepekkel és kevésbé jókkal – aztán felmerül a kérdés, hogy ez most már mindig így lesz, most már mindig mások határozzák meg, hogy mit csináljak? Mert a színház ugye arról szól, hogy a rendezők valahogy elképzelnek téged, beletesznek valamibe, és akkor el kell fogadnod, hogy most ez a dolgod, most ezt kell szeretni – van, aki így használ fel, van, aki úgy. Van, amikor főszereped van, és van, amikor nem. Nekem most nem elég, amit a színháztól kapok – a zenében sokkal nagyobb a szabadságom
– indokolta akkoriban.
Tompos Kátya Doralice szerepében Carlo Goldoni Házasság Palermóban című darabjának próbáján a Nemzeti Színházban 2017. november 16-án (MTI Fotó: Mónus Márton)
Utólag kiderült, erre az egy évre valóban szüksége volt ahhoz, hogy rátaláljon a valódi művészi identitására:
Színész a szakmám, még ha azt is „játszom”, hogy énekesnő vagyok. Van egy szándék, és ahhoz formálom az alkotást. Különben nehéz volna megindokolnom magamnak, mit keresek a színpadon, ez nem is ment könnyen, hogy se szó, se beszéd, elkezdjek énekelni
A Nemzetibe ettől még visszatért, de – főképp az igazgatóváltás után – már nem találta a helyét. Amikor 2018-ban eljött onnan, bánta, hogy ezt a döntést nem sokkal hamarabb hozta meg. Észrevette, hogy már csak a külső, anyaszínházán kívüli munkáiból tud töltődni, és amikor erre ráeszmélt, nem volt maradása tovább.
Most sokkal több lehetőség közül választhatok, és az én kezemben van a döntés, ami hihetetlen szabadságot ad
– mondta erről a Meglepetésnek. A függetlenséggel járó szabadságot azonban nem élvezhette sokáig. Alig néhány jó éve akadt, mielőtt a pandémia, majd a daganatos betegsége borított mindent. Pedig annyi terve volt.
Álmok, amik már nem valósulhatnak meg
Amikor egy újságíró nekrológot ír, alapkövetelmény elolvasni/meghallgatni az alannyal készült interjúkból minél többet. A művészekkel készült interjúk visszatérő témáját jelentik a vágyak és tervek mind a szakmában, mind a magánéletben. Amikor egy fiatal embertől olvassuk őket, a tervek és vágyak életkedvet sugároznak, azt, hogy az illető szeret élni, és tervei vannak azokkal az évtizedekkel – vagy évekkel – , amiket tartogat neki az élet. Viszont, ha olyasvalaki céljait és terveit olvasod, aki már nincs köztünk, az mindig végtelenül szomorú. Mert ebben a kontextusban ezek már csak soha meg nem valósuló álmok, melyektől oly kegyetlen módon megfosztotta őt a sors.
A közönség által odaítélt Arany Medál-díj az év hazai színésze kategóriájának kitüntetettje, Tompos Kátya, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas művésznője a díjátadó ünnepségen a Bethlen Téri Színházban 2014. december 9-én (MTI Fotó: Kovács Attila)
Az India iránti vonzalma, az ottani spiritualitás és életfelfogás átvétele folyton ott lebegett a szeme előtt. Az ott töltött rövid időszakáról olyan sokat, olyan sokszor és olyan lelkesen mesélt, hogy ma már fájdalmas tudni: nem kapta meg a lehetőséget, hogy igazán elmélyülhessen benne. És fájdalmas olvasni azt is, hogy bár szeretett volna édesanya lenni, nem adatott meg neki. Az édesanyja hatéves kora óta egyedül nevelte, tudta, mit jelent egy igazán szeretetteli és szoros szülői kapocs, de ezt a tudást és ezt a szeretetet már nem tudta továbbadni egy következő generációnak.
De fájdalmas olvasni még az olyan apróságokat is, amikor a szerepálmairól mesél. Régi vágya volt például, hogy olyasvalakit játszhasson filmen, aki valóban élt, valóban létezett. Szeretett volna kutakodni, életrajzi elemek apró információmorzsáiból felépíteni egy karaktert. Biztosan jó lett volna ebben is, mint annyi minden másban.
Egy szigorú álmodozó
Tompos Kátya finom, visszafogott színésznő volt, aki a finomság leple alatt elképesztő energiákkal bírt. Pont ez az energia emelte ki őt a Valami Amerika második részében is. A filmben megfordult a hazai színjátszás apraja-nagyja, de Kátya még kezdő filmszínészként is képes volt kitűnni közülük. Amikor a sikere titkait kutatva Szegő András, a Nők Lapja legendás újságírója megemlítette a szépségét, Kátya szerényen csak annyival intézte el a dolgot, hogy „Az a sminknek meg az operatőrnek köszönhető”. Pedig Kátya szépsége a kisugárzásában rejlett, és ezt a legjobb sminkes és operatőr sem tudja megadni senkinek.
Önkritikus volt, talán túlságosan is az.
Robbantok mindent, ha úgy érzem, hogy valami nem sikerül. Például, ha úgy érzem, hogy a próbán eljutok valahová, de előadáson nem sikerül megugranom ugyanazt a szintet.
De nemcsak önkritikus volt, hanem álmodozó is. Vagy ahogy ő mondta: „ábrándozós típus, aki három lépéssel a föld fölött jár”. Úgy tartotta, talán ez lehet az oka, amiért jobban ki tudja magát fejezni zenével, ezért tart előbbre ebben a műfajban. Aki valaha is hallotta őt énekelni, akár egyetlen dal alapján is meggyőződhetett erről.
Színpadon igen, de filmen sajnos nem sikerült igazán kiteljesednie, pedig a filmek tették őt országosan ismertté és népszerűvé. Ha kap még egy kis időt az élettől, jó eséllyel élete legjobb filmes alakításaival hálálta volna meg. Kiugró, emlékezetes teljesítményei szerencsére így is akadtak. A legjobb talán Orosz Dénes Melletted című kisfilmjében volt (itt nézheted meg), ahol egy házasodni készülő pár tagjai egy héttel az esküvő előtt vallják be egymásnak, hogy hűtlenek voltak. De fantasztikus volt még a Köntörfalak (itt találod) című háromszereplős kamarafilmben is, ahol Elek Ferenc és Rába Roland oldalán mutatta meg, hogy a magyar színészek is képesek arra a nagy vásznon, amire a hollywoodi társaik.
Kátyában azonban nem volt hiányérzet, nem sajnálkozott. Utoljára 2019-ben beszélgettem vele. Amikor szóba kerültek a megvalósítatlan tervei, így reagált:
Sokszor eszembe jut, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy azt a szakmát űzhetem, amit gyerekkoromban megálmodtam, és ez a gondolat szokott átsegíteni a nehézségeken is.
Kátya nem sajnálta és nem sajnáltatta magát, de én ettől még sajnálkozhatok kicsit. Nem őt akarom sajnálni, ha már annyira el szerette volna kerülni ezt. Inkább magamat sajnálom, hogy soha többé nem láthatom őt színpadon, nem élvezhetem a hangját, és nem láthatom egy olyan filmben, amiben igazán ki tudná engedni a benne rejlő őserőt. 41 év egyszerűen kevés. Még akkor is, ha ez egy termékeny, boldogságban telt 41 év volt. Ez így nem fair. Piszkosul nem fair.
