1882 (illetve más források szerint 1885) augusztus 20-án szokásosnál nagyobb szabású Szent István napi ünnepséget tartottak Budapesten, amelyre az ország minden tájáról óriási tömegek özönlöttek a fővárosba. Délelőtt körülhordozták a Szent Jobbot a várban, majd a ligetben folytatódott a majálist idéző szabadtéri mulatság. A Budai Színkörben a mádéfalvi veszedelemről szóló, Bukow, a székelyek hóhéra című történelmi színművet adták elő, este a Népszínházban maga Blaha Lujza énekelt. A Városliget szépítésén már hetekkel korábban elkezdtek dolgozni a munkások, új szökőkút is épült, a Széchenyi-szigeten meg egy új kőhíd.
Póznamászás és kövérek versenye
A zenét sváb rezesbandák, katonazenekarok és vidéki parasztegyüttesek szolgáltatták, az ételről és az italról az alkalmilag felhúzott lacikonyhák gondoskodtak, a programok között szerepelt ökörsütés, zsákbanfutás, lepényevő verseny, illetve póznamászás; a pózna tetején egy alaposan megtömött bugyellárissal – állítólag még szamárversenyt is tartottak, habár nem egészen világos, hogy ez pontosan mit is takar. A rendező bizottság egy váratlan húzással a kövérek versenyét is megszervezte, noha ez talán kevéssé illik Szent István alakjához, valamint az államalapítás eszméjéhez: ettől függetlenül igen nagy volt az érdeklődés, a női mezőnyben 137 indultak, a győztes pedig a 141 kilós Zorn Lujza kisasszony lett.
A gróf urak lampionokkal és csengettyűkkel feldíszített kocsikkal száguldoztak a Stefánia úton, a lelkes publikum virágokkal dobálta a járműveket, az arisztokraták meg cukorkát szórtak a nép közé, mint valami afrikai gyarmaton. „Ezer és ezer lampion, rengeteg virág, rengeteg jókedv, móka, nóta, tánc, kacagás” – ahogy a 8 Órai Újság visszaemlékezése írja. Este a Vigadóban fellépett a 175 centiméter hosszú, loreley-i hajzuhatagot viselő Csillag Anna és Erck Teréz, a solymári rózsalány is.
Eközben a tavon megkezdődött az úgynevezett velencei éj: a csónakokon lampionok, görögtüzek gyúltak fel, rakéták szálltak a magasba. Aztán, ahogy a Vasnapi Újság című lap korabeli cikke írja, meggyújtották a villamos nagy lámpát is, mely az élőképekre vetette világát. Egy magas állványon ott volt egész Magyarország minden nemzetisége, körülvéve Hunniát, aki magasra tartotta kardját.
Az 1885-ös Országos Általános Kiállítás szökőkútja az Iparcsarnok előtti sétatéren, a zenepavilon szomszédságában (forrás: ligetbudapest.reblog.hu)
Rangos zsűri, 150 szépség
Azonban a nap csúcspontja minden bizonnyal a szépségverseny volt, amelyet a városligeti – ma már nem létező – Nádor-szigeten tartottak. Hivatalosan
ez volt az első magyarországi szépségverseny, sőt: egész Európát (vagy talán az egész világot) tekintve is úttörő jelentőségű rendezvénynek számított
A Színházi Élet cikke szerint például korábban csak Brüsszelben szerveztek hasonlót, de az állítólag nem sikerült valami jól. Az ötlet Szapáry Pál gróf fejéből pattant ki, a rangos zsűriben pedig – bizonyos források szerint – rajta kívül helyet foglalt még a hazai színjátszás egyik atyamestere, az Újházy tyúkhúsleves névadója, Újházy Ede, a köztiszteletben álló politikus és Ázsia-kutató Zichy Jenő, Feszty Árpád festőművész, a Magyarok bejövetele (avagy a Feszty-körkép) későbbi alkotója, továbbá Bartók Lajos, egy azóta teljesen elfeledett költő, Salamon Ödön hírlapíró és még néhány egyéb újságíró és társasági figura. A fődíj egy arany karperec volt.
A Nádor-sziget zsúfolásig meglelt jelentkezőkkel és kíváncsiakkal. Amint az egykorú riportokból értesülünk „vagy másfélszáz szépségnek sikerült a bíráló bizottság elé törni azzal, hogy ők a legszebbek. (…) A versenyzők, a bírálók a fürdőépület udvarára menekültek a tömeg kíváncsi ostroma elöl.”
A Színházi Élet 1930-as cikke felidézi, hogy a szépségkirálynő kiválasztása nem volt éppen egyszerű feladat. A nagybizottság kénytelen volt albizottságot alakítani a munkamegosztáshoz: az albizottság végezte a rostálás munkáját, ami nem ment minden izgalom nélkül, mert a tömeg már erősen nyugtalankodott, és látni akarta Miss 1882-t. A nagybizottság tehát haladék nélkül döntött. Viharzó éljenzés mellett hirdette ki az ítéletet, amely szerint a nagybizottság Székely Kornélia kisasszonyt, Székely Nándor királyi táblai hivatalnok leányát nyilvánította a legszebb magyar leánynak. Második lett Toronyi Ida, harmadik Kálóczi Katica, tehát az 1882-es szépségverseny-rendezőbizottság már akkor megkreálta az udvarhölgyi méltóságokat. A nevezett három kisasszonyon kívül még hét hölgy nevét hirdette ki a bizottság. Mindegyik megválasztott egy-egy versenybíró karján jelent meg az ujjongó tömeg előtt.
Székely Kornélia, az első magyarországi szépségverseny győztese (forrás: Színházi Élet)
Szenzációként tálalta a világsajtó
Az akkor mindössze 16 éves Székely Kornélia (vagy Cornélia) kisasszony egy korabeli beszámoló alapján igazán elragadó szépség volt: „a fekete nyomdafesték, a durva képmetszés, és a nyomás vajmi a papír tökéletlen eszközök arra, hogy vissza tudják tükröztetni a női szépségben még finomságot is. A mi győztesünk – akik látták, jót állottak érte – az életben sokkal szebb, mint papíron.”
Egy némileg tárgyilagosabb leírás szerint:
„16 éves, középnagyságú, arányos termetű, barna nő. Arczának igen finom vonásai vannak, szép fényteljes barna szemeit, keskeny fekete szemöldök köríti, ajkai igen szabályosak, s üde pirosak, finom áttetsző arczbőre alól kilátszanak halántékainak kékes erei.
Haja finom, sötét gesztenyeszínű. Az egész tojásdad arcz rendkívül kedves benyomást gyakorol. Nem hódító, nem csábító, hanem inkább elragadó. Még valamit — ezzel is számolnunk kell. A legszebb nő szabályos alakú orrának baloldalán egy kicsike lencse.”
Azért akadtak kritikusabb hangok is: egy finnyás levélíró úgy azt kifogásolta, hogy a száj metszése nem mondható szépnek, az arcvonások nem szabályosak s a kedves fejecske is ignorálja az arányosság szabályait. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy „arcát nem annyira a vonások klasszikus szabályossága, hanem a fiatal kellem összhangja tette megvesztegetővé. Szép, fehér arcszín, hamiskás barna szem, kicsi piros száj, gazdag, sötétbarna haj. És a hiányosságokért bőven kárpótolt „az a szeretetreméltóság , amely az arcról lesugárzott.”
Újházy Ede egyik szerepében (fotó: Wikipedia)
A világsajtó valódi szenzációként tálalta az egy első magyarországi szépségversenyt: Székely Kornélia képe megjelent nagy külföldi lapokban, az ötlet pedig mindenütt nagy tetszést aratott. A német lapok úgy tálalták a dolgot, mintha Magyarország lett volna az első, amely a szépségversennyel megelőzte az egész világot és sorozatban gyártották a cikkeket arról, hogy ezt máshol is meg kell kellene honosítani. A bécsiek nyomban rendeztek is ilyen szépségversenyt, de a külföldi lapok még akkor is a pesti versenyt emlegették.
Hamar megunta a dicsőséget
Az nagy esemény után az ország első szépségkirálynőjére meglehetősen nagy figyelem irányult, Székely Kornélia kisasszony pedig alaposan ki is használta ezt. Egyrészt színésznőnek állt, másrészt pedig azon melegében össze is jött a nála csaknem negyed évszázaddal idősebb zsűrielnökkel, Újházy Edével.
A 8 Órai Újságban közölt – ki tudja, mennyire megbízható – anekdota szerint Ujházy már a versenyről a maga konflisán hozta be a szépségkirálynőt a városba. Együtt vacsoráztak a Pannóniában, és néhány héttel később feleségül is vette a lányt (más források szerint viszont csak 1891-ben házasodtak össze. Nászútra a népszerű fürdővárosba, Bad Ischlbe utazott az ifjú pár, abban reménykedve, hogy ott majd nem találkoznak ismerősökkel, és senki nem zavarja majd a mézesheteiket.
Csakhogy amikor egyszer épp a városban sétálgattak, amikor szembetalálkoztak magával a császárral, az agg Ferenc Józseffel, aki egy világos selyemruhát viselő fiatal színésznő társaságában andalgott igen meghitten. A tapintatos Újházy úgy tett, mintha nem ismerné fel az uralkodót, és köszönés helyett buzgón magyarázni kezdett valamit a feleségének az ég csillagairól. A császár nagyra értékelte az erőfeszítését, és amikor elhaladt mellettük, még halkan visszaszólt: „Köszönöm, Újházy, alkalomadtán én is ilyen diszkrét leszek.”
Székely Kornélia és Újházy Ede kapcsolata nem tartott sokáig; hivatalosan 1907-ben váltak el, de már előtte is külön éltek, az egykori szépségkirálynő ugyanis leginkább Bécsben, illetve Berlinben lépett fel. Ahogy Faragó Jenő írta, már a harmincas években, vagyis majdnem ötven évvel a nevezetes szépségkirálynő-választás után: „Kornélia hamar megunta a dicsőséget, nem is tudott nagyon hozzászokni ahhoz, hogy Újházy Edénének szólítsák, de nem is nagyon akarta. Az ő lelke elvágyódott innen. Neki nem volt mulatság az, hogy Edus kikocsizzék vele Ligetbe, lucullusi ebédet szolgáltasson fel a Wampethisnél, hogy este a kihajókázzék vele a Margitszigetre és éjszaka a kis Sándor utcai lakásnak legyen a királynője, ő másra született. Szép volt, ragyogó, kedves és elegáns. A szépségkirálynői cím sem elégítette ki. Igazi királynő akart lenni, uralkodni szíveken és országokon. Azt pedig itt Pesten el nem érhette.”
