Mint az közismert, egy egyszínű, fekete négyzet is lehet festmény; egy zeneműhöz nem feltétlenül kellenek hangok; ahogy egy könyvhöz sem betűk. Ezek után talán nem meglepő, hogy szobrokat és egyéb műtárgyakat, illetve installációkat is lehet készíteni a semmiből. Be is mutatunk néhány érdekesebb példát.
Yves Klein: A semmi (1958)
A minimalizmus, a pop art és a performanszművészet egyik nagy előfutára, az excentrikus anti-képzőművész, Yves Klein saját bevallása szerint első művét 19 éves korában egy tengerparton készítette két barátjával, amikor „ujjával aláírta az eget”. Alighanem ez volt a kiindulópontja annak a konceptuális művészeti programnak, amely a műalkotások dematerializálásának célozta. Kleint elsősorban az az elképzelés foglalkoztatta, hogy a jelenlét hiánya is lehet művészet: 1958-ban például egy olyan kiállítást rendezett, amely egyetlen szekrénytől eltekintve teljesen nélkülözte a fizikai tartalmat; ezreket hívott meg ebbe az üres, fehérre meszelt terembe, és azt állította, hogy a teret olyan kézzelfogható erőtér hatotta át, hogy egyesek képtelenek voltak belépni a kiállításra, mintha egy láthatatlan fal akadályozná őket.
Andy Warhol: Láthatatlan szobor (1985)
A láthatatlanság vagy éppen a nemlét Andy Warhol életművében is vissza-visszatérő téma volt: az 1960-as évek közepén például számos pornográf (vagyis annak címkézett) festményt készített, amelyekhez csak UV-fényben látható fluoreszkáló festékeket használt Az egyik ilyen mű a Kettős torzó (1966) volt, amely a pornográfiát tiltó cenzúratörvények elleni állásfoglalásként készült; ez a kép a Intim részek és torzók című nagyobb sorozat részét képezte, amely 1977-ben debütált a párizsi Grand Palais-ban, amikor Warhol közel 50 éves volt. A képek, amelyek a férfi szexualitást ünnepélyes modorban ábrázolták, feltehetően Warhol régóta rejtegetett homoszexualitásának afféle allegóriájaként.
1985-ben aztán Warhol elkészítette és kiállította a Láthatatlan szobor című művét a New York belvárosában található híres Area nevű éjszakai klubban. Ennek koncepciója az volt, hogy bemutassa: valaminek a hiánya is lehet művészet. Ebben a performansz-darabban rövid időre egy talapzatra állt, majd elsétált: és csak egy rövid, tényekre szorítkozó magyarázó cetlit hagyott maga után, miszerint: Andy Warhol, USA, Láthatatlan szobor, vegyes technika, 1985.
Andy Warhol 1980-ban (fotó: Wikipedia)
Jeppe Hein: Láthatatlan labirintus (2005)
Jeppe Hein, a stockholmi születésű minimalista-konceptművész infratechnológia segítségével egy művészeti galériát alakított át láthatatlan labirintussá: a látogatók digitális fejhallgatókat kaptak, amelyek rezegtek, ha a labirintus egyik láthatatlan falába ütköztek. Az eredmény – a beszámolók alapján – egy egyszerre fantasztikus és zavarba ejtő élmény volt, amelynek során az emberek meghatározhatatlan útvonalakon próbáltak navigálni, láthatatlan akadályokba ütköztek, és megpróbálták valamiképpen megfejteni a környezetüket. Hein összesen hét különböző labirintust dolgozott ki, és hogy még hátborzongatóbb legyen, az egyiket Stanley Kubrick 1980-as pszichothrillerje, a Ragyogás alapján tervezte.
Maurizio Cattelan: Cím nélkül (1991)
1991-ben a főként hiperrealista szobrokban és installációkban utazó Maurizio Cattelan komoly művészi dilemmával szembesült: már küszöbön állt egy kiállítás, amelyen ő is részt vett volna, ám nem készített semmilyen új műalkotást. Így aztán fogta magát, és mintha mi sem lenne természetesebb, elment a rendőrségre, ahol bejelentette egy – mint említettük, nem létező – festményének ellopását. Az ügyeletes rendőr derekasan le is gépelte a bejelentést, majd a pecséttel és aláírással ellátott hivatalos papírt a művész szépen bekereteztette, és kiállította a galériában.
Jeppe Hein: Láthatatlan labirintus (fotó: Wikipedia)
Robert Barry: Sugárzó szobor (1969)
A karrierje folyamán szinte végig a semmi bűvöletében alkotó Robert Barry az 1960-as évek végén kezdett olyan műveket készíteni, amelyekben számos anyagtalan médiumot használt, többek között elektromágneses és rádióhullámokat, vagy épp ultrahangot – olyan energiaformákat, amelyek, mint megjegyezte, „érzékszerveink szűk, önkényes határain kívül léteznek”. Sugárzó szobor című művében egy parányi mennyiségű cézium-137 található, ami egy olyan radioaktív izotóp, amely a nukleáris tesztek és balesetek során kerül a légkörbe. Ennek felezési ideje 30 év, de örökké folytatja az energiakibocsátást (bár egyre csökkenő mennyiségben). Ahogy a Guardian is írja, Barry számára, aki a semmiről és az ürességről alkotott elképzeléseket rendkívül megragadónak találta, a sugárzás egy olyan eszköz volt, amellyel valami mérhetetlen és határtalan dolgot, a láthatatlanok magasztos birodalmát volt képes felidézni.
Bruno Jakob és a ló (fotó: laboratorium.ch)
Bruno Jakob: Cím nélkül (Ló) – 2003
A svájci művész Jakob többféle módszert is kitalált a láthatatlan festmények elkészítésére: papírra vagy vászonra festett, pigment helyett vizet használva, vagy egy enyhén alapozott vásznat – mintha egy különösen érzékeny fotópapír lenne – egy személy vagy egy állat jelenlétében mutatott be, hogy ily módon megörökítse létezésük valamilyen éteri aspektusát: a fenti fotón például egy érdeklődő lovat emel egyszerre műalkotássá és társalkotóvá.
Michael Asher: Légáramoszlopok (1966)
Az Yves Klein nyomdokain haladó Michael Asher szó szerint légvárakat épített: A levegővel ipari fúvókák segítségével levegőből álló falakat, függönyöket és oszlopokat hozott létre, ezeket pedig úgy helyezte el, hogy kölcsönhatásba lépjenek a galéria építészeti elemeivel. A látogatók a kiállítótérben sétálva a levegő szelíd és váratlan áramlásait érzékelték, amely finoman megváltoztatta a szokásos útjukat.
