Rick Astley: “Amikor a csúcson voltam, sem élveztem soha a celebritylétet”

– A Here and Now turné most jön első alkalommal Kelet-Európába. Hogyan kell elképzelnünk ezeket a bulikat?
– A leglényegesebb ezeknél a koncerteknél – és így lesz ez Budapesten is –, hogy mi is és a közönség is remekül szórakozunk. Mi, a fellépők élvezzük egymás társaságát, újraéljük pályánk legnagyobb pillanatait, amikor a legnagyobb sikereinket arattuk. A Here and Now a bulizásról szól. Aki jegyet vált a show-ra, három órán keresztül ismét abban a korban, korszakban töltheti felhőtlen kikapcsolódással az időt, mint amikor az első diszkóba betévedt, az első videoklipet látta, vagy az első pasizós-csajozós élményeit beszerezte. Nincs kínos várakozás, holtidő; nonstop slágerek, ennyi a Here and Now.

– Annak idején, a 80-as évek elején-közepén elképesztően sikeresek voltatok mindannyian. Van rivalizálás köztetek most is?
– Mit tagadjam, akkoriban mindenki listavezető akart lenni. Az aktuális pozíciónk a listán sokszor sarkallta a rajongóinkat hisztérikus cselekedetekre. Mi akkor sem rivalizáltunk, és manapság már egyáltalán nem riválisként tekintünk egymásra. Imádjuk a zenét, és örülünk, párszor összejövünk, élvezzük egymás társaságát, megiszunk egy pohár bort, és eszmét cserélünk a múlt dicsőségéről és a jelen nagy kérdéseiről.

– Hogyan alakítjátok ki a sorrendet egymás között a koncerten? Kié a döntés?
– Ez jó kérdés… Általában a produkció gazdája álmodja meg a fellépés előtti napokban. Lehet, hogy sorsolnunk kellene, vagy kockán kidobni, mert nincs bejáratott módszer a tarsolyban. Annyira bizonytalan, hogy ma még nem tudom megmondani, Budapesten ki kit követ majd. Néha nem is az a legjobb, ha valaki utolsóként kerül színpadra. Másodiknak vagy harmadiknak lenni, az a tuti, mert akkorra a közönség már eljutott egy olyan állapotba, amely garantálja az egyéni sikerünket… (Nevetés.)

– Kevésbé ismert a repüléstől való félelmed. Igaz a pletyka, miszerint Budapestre is autóval jössz?
– Igen, teljesen helytálló az információ, irtózom a repüléstől. Néhány kivételtől eltekintve – egy-egy USA-beli és Japánban tartott koncertre, más opció nem lévén, repülnöm kellett – mindenhova kocsival utazom. Nincs problémám ezzel. Nem is kérdés, hogy Budapestre, ahogy nemrégiben Norvégiába és Portugáliába is vezetni fogok. A kedvesem dán származású, oda mindig közúton megyek, számomra ez nem okoz nehézséget. Úgy állítom össze a programomat, hogy három-négy napot eltölthessek egy-egy helyen, így lesz ez most Magyarországon is.

– Szeretsz egyedül utazni?
– Ó, igen, nagyon. Van a kocsimban pár audioberendezés, amellyel egy rakás zenét vagyok képes meghallgatni út közben. Szeretem a kedvenceimet végigpörgetni, de „rogyásig vagyok” a legfrissebb zenekarok, előadók muzsikáival is. Fontos számomra, hogy mindig tisztában legyek az aktuális zenei stílusokkal, fejleményekkel.

– A saját lemezeidet is előveszed ilyenkor?
– (Nevetés.) Nem, pont elég annyi magamból, amennyi a koncertek alkalmából megadatik. Úgy van ez általában azokkal, akik régóta űzik ezt a mesterséget, hogy az alkotói időszak, amikor írod, komponálod, a stúdióban felveszed a saját dolgaidat, majd később a fellépések során telítődsz, nem marad igényed, hogy állandóan szembesülj magaddal, inkább azt figyeled, hogy körülötted mi történik a mindennapokban.

– Mint például?
– Imádom a 60-as, 70-es ével soul/R’n’B zenéit. Al Green, Marvin Gaye, Bill Withers, ilyesmi, de tudod, van egy tizenkilenc éves lányom, aki szüntelenül önti az MP3-lejátszómra a napi kegyeltjeit. Zenekarok tucatjait kapom nagy dózisban. Ha még ez sem elégítené ki a zeneéhségemet, a barátaimmal alapítottunk egy hobbizenekart, ahol dobolok. Repertoárunk háromakkordos punk-rock klasszikusokból áll össze; az AC/DC, a The Clash vagy a most menők közül a The Killers vagy a Kings of Leon abszolút kedvenceim. Jótékonysági eseményeken és városszéli pubokban örömködünk, és nagyon élvezzük.

– Június elején – hosszú idő után – kiadsz egy teljesen új dalt. Hogyan, miért?
– Érdekes története van ennek a dalnak. Felkértek, hogy az egyik legmenőbb angol komikussal (Peter Kay) turnézzam végig az év második felét. Ezek általában sportcsarnokokban látható események, ahol nekem van mindig fél órám, ezalatt egy erős keresztmetszetét mutatom be a legnagyobb sikereimnek. Már a turné kezdetekor felmerült a menedzserek részéről, hogy jó lenne egy új dallal színesíteni a fellépéseimet. Nagyjából egy éve készen volt már két-három dal vázlata, az egyiket rögzítettem, és úgy tűnik, kedvező fogadtatásra talált. Jelenleg a BBC2 rádiójának legtöbbet játszott dala, aminek örülök is nagyon. Hogy mi lesz a folytatás, az majd kiderül, meglátjuk.

– Lehet, hogy egy második Rick Astley-karrier kezdetének vagyok tanúi?
– Még az is előfordulhat. Mint említettem, van egy tizenkilenc éves lányom, akit még szeretnék pár évig látni, és nem akarok az a típusú apa lenni, aki évente pár napig van a családja közelében.
Ha bármit megtanultam az elmúlt években, az a realista látásmód, főleg a saját szerepemet, lehetőségeimet illetően a zeneiparban. Lehúztam pár erős szezont, tudom, hogy hol van a helyem, tisztában vagyok azzal, hogy fontolva kell haladnom. Számomra a zenélés, a zene szeretete a legfontosabb. Évente pár alkalommal játszom tízezres stadionokban, eléneklem a legnagyobb slágereimet, vagy a haverokkal eltöltök néhány órát a dobszerkóm mögött öt-hatszáz embernek mókázva, és ez teljesen kielégít. Imádom az életemet, és nem is nagyon vágyom másra vagy többre. Emlékszem, gyermekkoromban azért kezdtem el dobolni, mert imádtam zenélni, és amikor a népszerűségem csúcsán abbahagytam, azt azért tettem, hogy ne vesszen ki belőlem ez az érzés sohasem.

– Ha már itt tartunk: nagyon fiatalon lettél világhírű, hogyan élted meg, amikor kiszálltál, és nem rólad szóltak a hírek?
– Amikor a csúcson voltam, akkor sem élveztem soha a celebritylétet. Soha nem éreztem magaménak az állandó utazás, parti, turné, lemezkészítés körforgását. Természetesen, amikor kiszálltam, eltelt néhány hónap, amíg megszoktam, hogy nem ismernek fel, de azóta kifejezetten élvezem, hogy nem én vagyok a középpontban.
Mondok egy példát erre. Vegyünk egy átlagos Here and Now koncertet. Általában kocsival érkezem a koncert helyszínére, ahol esténként átlag tízezer ember tombol a dalaimra. A buli után hazafelé megállok egy közeli kútnál tankolni, ahol már a kutya sem ismer fel, egy vagyok az aznap esti vásárlók közül. Na, ezt szeretem, így van rendjén. A celeblétet meghagyom másoknak.

– Követed a mostanság divatos, tévés tehetségkutató show-műsorokat?
– Hogyne, kíváncsi vagyok a történésekre. Az egyik szezon erősebb, máskor nem olyan erős a felhozatal. Szeretem, ha valaki szépen énekel – mint például Leona Lewis –, ha érdekes a műsor, ha szoros a küzdelem és kiélezett a verseny. Ezek a műsorok alapvetően csak egy típusú tehetség felfedezésére alkalmasak. Egy ilyen műsorban soha nem bukkanhat fel egy zenekar vagy adott esetben egy rockformáció, egyszerűen a forma nem alkalmas rá. Nekik, akik elkötelezetten hangszeres, csoportos muzsikálásra teszik fel az életüket, marad a bejáratott út: kis klubok, nagyobb kocsmák, szóval a ranglétra végigjárása.

– Ha újrakezdhetnéd, csinálnál valamit másképpen?
– Nem hiszem. Sokszor felmerül a kérdés velem kapcsolatban. Kérdezik barátaim, a sajtó, szóval kész válaszaim vannak ilyenkor.
Nem lehetsz biztos abban, hogy ha változtatnál bármit, az jobbá, mássá tenné a történetedet. Másrészről azt gondolom, hogy rettenetesen mázlista vagyok. Nyilván nem volt mindig tökéletes az életem, de a jó dolgok, amelyek velem történtek, még mindig pozitívvá teszik a szaldót. Kényelmes életem van, családom, szeretem őket, és mindenki egészséges, mit kívánhatnék többet? Tudom, hogy nem hangzik valami érdekesen, de ez az igazság, boldog ember vagyok.