A Grease-t én annak idején még Pomádé címen ismertem meg, anyám egyik kedvence volt. Édesanyámnak máig megvan az a pompás tulajdonsága, hogy ha szeret egy filmet, akkor azt képes végtelen számú alkalommal újranézni, aminek köszönhetően gyerekkoromban igencsak gyakran pörgött nálunk a videolejátszóban a Grease is. Mivel értelemszerűen elég sűrűn megfordultam a nappalinkban, az évek során sok-sok jelenetet láttam is belőle, de az sosem fordult elő, hogy leüljek, és elejétől a végéig megnézzem a filmet. Hogy miért? Gyerekként a musicalek elég taszítóan hatottak rám, maximum egy rajzfilmben tudtam elnézni a szereplőknek, ha váratlanul dalra fakadtak, és őszintén szólva a film pongyola, romantikus története is teljesen hidegen hagyott. Kamaszként egy rakétavetőt cipelő Arnold Schwarzenegger sokkal vonzóbb alternatívának tűnt a csípőjét riszáló John Travoltánál. Az ember ízlése persze felnőttként – jó esetben – sokat változik, sok gyerekkori kedvencénél jön rá, hogy valójában pocsék film volt, és sok olyan film válik nagy favoritjává, amit kamaszként még ki nem állhatott. Rengeteg filmet rehabilitáltam én is abból a korszakból, de valahogy úgy alakult, hogy a Grease-t sosem, pedig Travoltával időközben sikerült megbékélnem, sőt a hőskorából a Szombat esti lázat kifejezetten csípem. De mi a helyzet a Grease belőtt séróival? Megpróbáltam megbarátkozni velük.
A túlkoros gimisek és a színkavalkád
Rögtön a nyitány elbizonytalanított a döntésemet illetően. Travolta és Olivia Newton-John a kihalt, festői tengerparton andalognak, szerelmet vallanak egymásnak és csókolóznak, természetesen pont egy pazarul kinéző naplementében. Ennyi giccset egy percbe sűríteni ritkán sikerül, és indításként ez azért nagyon erős, de úgy voltam vele, hogy sok millió ember csak nem tévedhetett akkorát, hiszen a bemutatása évében (1978) a Grease volt a legnézettebb film Amerikában. Valamit csak tudnia kell ahhoz, hogy még ma is sokak kultikus kedvence legyen. A nyitányt követő zenés-animációs főcím már sejtet is valamit abból, hogy mi ez a valami. Dögös dal, lazaság, jópofaság, és annyira színes az egész, mintha egy színpompás szivárvány hányta volna le az operatőr képeit. Aztán a tengerpartról megérkezünk az amerikai gimik jellegzetes világába, és az iskolaudvar képei megtelnek a legpazarabb ruhákat és frizurákat viselő diákokkal. A film a jelmez- és sminkosztály számára jelenthette a legnagyobb kihívást: ennyi színészt és statisztát ilyen látványosan átváltoztatni nem lehetett egyszerű. És persze más is feltűnik mindjárt az elején: az amerikai gimis filmek jellegzetes betegségét a Grease sem tudta legyőzni.
Bár gimiseket látunk, az őket játszó színészek jellemzően annyira túlkorosak, hogy akadnak köztük olyanok, akiket még egyetemistának is nehezen lehetne eladni. Travolta a maga 23 évével még egyike a hitelesebbeknek, a közönségkedvenc Rizzót alakító Stockard Channing azonban már 33 éves volt a forgatás idején, és ugyan a játéka elképesztően energikus és szórakoztató, ezzel az erővel akár Clint Eastwood is játszhatta volna a szerepet, ő sem lenne kevésbé hihető. Ezen azonban nem árt túllendülni, ugyanis a Grease meg sem próbál hiteles lenni.
Lázadók, akiknek nincs ki ellen lázadni
Ami nekünk a nyolcvanas és kilencvenes évek iránt érzett nosztalgia, az a hetvenes években az ötvenes évek iránti nosztalgia volt. Ennek egyik csúcsfilmje az 1973-as, George Lucas rendezte American Graffiti volt, ám míg az a film a realizmus talaján maradva valóban azt próbálta megmutatni, hogy milyen lehetett érett kamasznak/fiatal felnőttnek lenni a korszakban, a Grease inkább csak vázlatszerűen használja fel az időszakot, felnagyítva bizonyos jellegzetességeit, és nem törődve az apró részletekkel. A korábban csak tévés munkáiról ismert rendező, Randal Kleiser számára az volt a legfontosabb, hogy kellően be legyenek lőve a frizurák, színpompásak legyenek a díszletek, és dögösek a dalok és a jelmezek, a többi nem igazán számított.
Fotó: Profimedia
A főhős kamaszokat lázadókként akarja ábrázolni, de azt elfelejti bemutatni, hogy ki ellen lázadnak. Egyáltalán, milyen tinifilm az, amiben a szülőknek semmilyen szerep nem jut, és a tanárok is csak arra jók, hogy az iskolai vurstli idején tortát lehessen dobni az arcukba? A lázadásnak nincs értelme, ha nincs senki, aki ellen lázadni lehetne. Feltűnt továbbá az is, hogy a sztoriból látványosan kifelejtették a drámát és a valódi konfliktusokat. Abban nincs semmi drámai, hogy Danny (Travolta) nem meri nyíltan felvállalni az érzelmeit Sandy (Newton-John) iránt, mert fél, hogy a haverjai kiröhögik. Ez nem több kamaszos hisztinél. A Grease-ben egyszer dobnak csak be valóban drámai történést, akkor, amikor Rizzo rájön, hogy gimisként terhes lett. Ebből akár valami érdekeset is ki lehetett volna hozni, de húsz perccel később az esetet lerendezik annyival, hogy Rizzo bejelenti: téves riasztás volt. Ennyike. És énekelnek tovább.
Zene és tánc
„Pampog itt ez a hülye kritikus, aki már rég elfelejtett szórakozni a filmeket nézve” – gondolhatják sokan az eddigieket olvasva, és magukban még azt is hozzáteszik, hogy a Grease-t úgyis mindenki a dögös sérók, a jópofa tánckoreográfiák és a frankó dalok miatt szereti, szóval nézzük, ilyen szempontból mit tud a mozi. Az eredeti, 1972-es színpadi musical több betétdalát is kihagyták, és több újat is írtak, az pedig kétségtelen, hogy a Grease legerősebb oldalát a dalok jelentik. A Summer Nights, a Greased Lightning vagy a You’re the One That I Want mind örökzöld slágerek, és amikor a filmben felhangzanak, képtelenség egy kicsit nem jobb kedvűvé válni tőlük. Határozottan jobbak azok a jelenetek, amikben a szereplők beszélgetés helyett énekelnek és táncolnak. A fiatal John Travolta mozgása valami fenomenális, nem csoda, hogy több generációnyi nőt bolondított magába, és dicséret illeti a film koreográfiáját is, mert hihetetlenül sokszínű és változatos táncparádékat láthatunk. Csak egy gond van ezekkel: a rendező, Randal Kleiser képi ötletei nem igazán részei a koreográfiának, a kamera nem mozog együtt a történésekkel, nincs benne semmi kreativitás. Egyszerűen csak letették egy olyan helyre, ahol minél többet meg tud mutatni az amúgy hiperlátványos, de kissé színpadias koreográfiából. A két éve bemutatott Kalifornia álomban a kamera valósággal együtt élt a szereplőkkel a musicalbetétekben, és bár tény, hogy a mai kamerák sokkal kisebbek és könnyebbek, még így is feltűnő, hogy a Grease-ben legtöbbször még csak nem is próbálkoztak ilyesmivel.
Könnyes a búcsú
Nagyon szerettem volna szeretni a Grease-t, de egyszerűen nem ment. Túlságosan felszínes, teli van üresjáratokkal, és a konfliktusnélkülisége is nagyon bosszantott. Attól, hogy egy fiatalokról szóló nosztalgiafilm roskadozik a dögös zenéktől és a szédítő táncbetétektől, még nem kell nélkülöznie a drámát. Nem kell ehhez messzire menni, elég csak megnézni a Szombat esti lázat, amit Travolta egy évvel korábban forgatott. Viszont azt el kell ismernem, hogy amikor jöttek a dalbetétek, mindig akkora cukorbombát kaptam a nyakamba, hogy egyszerűen képtelen voltam nem mosolyogva végignézni őket. A Grease vérbeli feelgood film, és a számos hibája (például az antifeminista üzenete, miszerint a nőnek kell megváltoznia a férfi kedvéért) ellenére azt tényleg el tudja érni, hogy kicsit jobban érezzük magunkat tőle. Végül is várhatunk többet egy olyan mozitól, aminek a forgatása alatt a szereplők és a stábtagok dokumentáltan elrágtak százezer (!!!) rágógumit? Aligha.
