Utoljára tavaly beszélgettünk veled az nlc-n az Egy nap kapcsán, és akkor említetted, hogy a nyáron négy hetet forgattál. Végig a Szép csendbenen dolgoztál?
Két dolgot forgattam szimultán, attól lett ez ilyen hosszú. Teljesen összecsúszott két munkám, az egyik a Szép csendben című film, a másik pedig Deák Kristóf Foglyok című tévéfilmje. Az egyik nap itt forgattam, a másik nap ott. Elég intenzív időszak volt, főleg egy nyolc hónapos baba mellett. Szegényt ide-oda kellett hurcolásznia a bébiszitternek meg a nagyszülőknek. Nem volt egyszerű, de forgatni akkor kell, amikor lehetőség van rá. Azóta se forgattam.
Az Egy nap után a Szép csendben zsinórban a második inkubátoros (a Magyar Nemzeti Filmalap kezdő filmrendezők első filmjét támogató programja – a szerző) filmed. Mi a jó neked ebben? Ennyire szeretsz fiatal, tehetséges rendezőket támogatni, vagy ez puszta véletlen?
Anyagilag ez nem jó. (nevet)
Azonnal máshová teszi a színész a gázsiigényét, ha inkubátoros filmhez kérik fel?
Nem én teszem máshová, ők teszik máshová, mert nincs miből normális fizetéseket adni. Azt a gázsit, amit egy normális költségvetésű filmnél elkérhetnék, ilyen helyzetben nem tudom elkérni.
A stáb minden tagja enged ilyenkor a fizetésigényéből?
Nem tudom, de azt gondolom, hogy nem mindenki. Sok filmes szakmunkának megvannak a fizetési sávjai, amik alá ígérni nem nagyon lehet, mert akkor nem mennek. Az is igaz, hogy ez a színészek számára sokkal nagyobb kiugrási lehetőség lehet. Egy jó szerep könnyen szívüggyé válhat. Szakmai szempontból nagyon örülök, hogy az inkubátoros filmek megtaláltak, mert ezek nagyon ígéretes vállalkozások. Nagyon kétesélyesek, mert fiatalok csinálják őket, akik még nem tettek le annyi mindent az asztalra, de közben meg nem véletlen, hogy végigmentek a ranglétrán, és eljutottak az első nagyjátékfilmjükig. Rengeteg szívességet kell kérniük, hogy létrejöhessen egy ilyen film.
Szamosi Zsófia (Fotó: Neményi Márton)
Az szívességkérésnek számít, ha egy színészt felkérnek, hogy kicsit olcsóbban dolgozzon?
Persze. De sok esetben nem kis különbségről beszélünk a normál gázsihoz képest.
Ilyenkor benned van, hogy oké, most talán áron alul dolgozom, de majd remélhetőleg hívni fog a következő munkájába is?
Szerintem nem szabad, hogy ez erről szóljon. Egy filmrendezőnek azzal kell dolgoznia, aki a legjobb az adott szerepre. Persze az tök jó, ha van bizalom, és van kedve valakinek újra velem dolgoznia, de hálából ne adjon nekem feladatot, mert ez nem az a helyzet szerintem. Amúgy meg Deák Kristóf is visszahívott a Mindenki után a Foglyokba, és Nagy Zolival is dolgoztam már két kisfilmen a Szép csendben előtt. A vizsgafilmjében és a diplomafilmjében is szerepeltem, és azok után hívott ebbe a filmbe. Nem gondolom, hogy hálából, hanem talán azért, mert egész jó volt velem dolgozni, és újra van egy olyan szerepe, amiben el tud engem képzelni. De ez nem ilyen üzletszerű dolog, hogy valamit valamiért.
Milyen volt újra Deák Kristóffal dolgozni? Mit gondolsz, megváltozott az Oscar-díj hatására? Magabiztosabb lett?
Én már a Mindenki idején is magabiztosnak éreztem őt. Higgadt, nyugodt, derűs, és soha nem pánikol, vagy legalábbis nem látszik rajta. Annyi volt a fő különbség a Foglyok esetében, hogy sokkal nagyobb stábbal kellett dolgoznia. Szerteágazóbb volt a figyelme.
Az Egy nap után a Szép csendben ismét egy anyaszerep, mégis teljesen más. Mondhatjuk a Szép csendben Zsuzsájára, hogy rossz anya?
Az én bajom az, hogy kivágtak jeleneteket a filmből, amitől nem tudott elég árnyalttá válni ez a figura. Nem azért kerültek ki, mert rosszak lettek volna, hanem hosszú volt az anyag, és ilyenkor van egy ilyen kényszer, hogy kurtítani kell. Nyilván ez a kivágott jelenetekkel együtt sem egy pozitív szerep. Zsuzsa olyan anyuka, aki nem érti meg a gyerekét, nem tud kapcsolódni hozzá, nem figyel rá, nincs benne igazi bizalom, viszont elvárja, hogy benne bízzanak. Nem egy mintaszülő. Viszont én nem szeretek ítélkezni emberek felett, ő azért nem egyértelműen negatív szereplő.
Amikor egy rendező ilyen sok jelenetet kivág egy színésztől, előtte azért felhívja, hogy megbeszélje ezt vele?
Dehogy. Ez neki szíve joga. Amúgy sem én vagyok a főszereplő, ez nem rólam szól.
Úgy tudom, te nagyon szereted, ha a karaktered komplex háttértörténetet kap a forgatókönyvírótól vagy a rendezőtől. Zsuzsa kapott ilyen háttérsztorit?
Beszélgettünk róla. Lehet, hogy a filmből nem derül ki mondjuk, hogy mi a foglalkozása, de nekem ezeket tudnom kell. Sokat beszélgettünk olyan apróságokról is, hogy mondjuk milyen ruhája vagy frizurája legyen. Ahhoz, hogy el tudjam kerülni a közhelyeket, fontos az alapos felkészülés.
És mit gondolsz olyankor, amikor ezt rád hagyják?
Ezt nem lehet rám hagyni, mert egy filmnek ez fontos része, hozzátartozik a látványhoz. A díszletet sem a színész találja ki. A jelmeztervező és a rendező tudatos döntései ezek, amikbe a színész is beleszól alkalmanként. Fontos lehet, hogy rajtam egy kék felső van, vagy egy világos. Azért kell ilyen dolgokról is sokat beszélni a rendezővel, hogy kiderüljön, egyet gondolunk-e a szerepről. Szerencsére volt egy-két próbánk is, és ezek arra jók, hogy közben ilyen kérdések felmerüljenek. Az ilyesmiken jobb a próbák alkalmával túlesni, hogy a forgatás idején már összeálljon a fejemben a film. Zoltán egy nagyon figyelmes és nagyon okos srác, aki figyel arra, hogy miket kérdeznek tőle. Ha nincs kész válasza, akkor elgondolkodik rajta, hogy legyen.
Fotó: Neményi Márton
Zavar téged, ha egy rendező nem tud válaszolni a kérdéseidre azonnal?
Dehogy, ha elgondolkodik rajtuk. Senkitől sem várható el, hogy mindenre tudja a választ.
Forgattál már felkészületlen rendezővel?
Igen, de nem nevezem meg. (nevet) Igazából ott nem is a felkészületlenség, inkább a tehetségtelenség okozott problémát.
Mi vonzott először a Szép csendbenhez?
Emlékszem, leforgattuk Zoltán Enyhén sós című diplomafilmjét, és ő már a Toldi moziban tartott díszbemutatón mesélt nekem az első nagyjátékfilmjéről – azt mondta, egy zenekari történet lesz, ami vele esett meg tinédzserként. Tehát már az ötlet szintjén is tudtam erről a projektről, bár utána persze évekig nem volt vele dolgom, míg fel nem kért erre a szerepre. Számomra jó élmény, hogy egy ilyen picike ötletcsírából láthatok megszületni egy nagyjátékfilmet.
A filmbéli lányodat, Nórit nem egy profi színésznő alakítja. Milyen volt a közös munka Bognár Luluval, mondjuk az Egy naphoz képest, ahol szintén gyerekekkel dolgoztál együtt?
Ez egy kicsit más helyzet volt. Volt próbánk minden jelenetből, ami lehetőséget adott, hogy egymásra hangolódjunk. De Lulut én azért már nem tekintettem gyereknek, ő számomra inkább egy érett, fiatal lány. Már az első találkozásunkkor is szimpatikusak voltunk egymásnak, és nem volt semmi megilletődöttség. Partnerek voltunk, én őt már nem gyerekként érzékeltem, míg az Egy napban a legnagyobb gyerek is gyerek volt számomra.
Próbáltál vele is extra bizalmat kiépíteni, mint ahogy a gyerekszínészekkel szokás?
Nem, de nem is volt rá szükség. Ha volt egy kis időm a forgatáson, amúgy is rohantam szoptatni.
Megnehezítette a forgatást, hogy jelen volt a babád is?
Nehéz volt a két szerepkör között ugrálni. Azért ne úgy képzeld, hogy végig ott volt a gyerekem: három-négyóránként hozták oda a forgatásra, közben a nagyinál vagy a bébiszitternél volt. Egy forgatáson nincs egy normális tiszta helyiség, ahová le lehet rakni egy csecsemőt. Nem volt alkalmas a környezet arra, hogy egész nap velem maradjon.
A karakterednek, Zsuzsának a filmben van egy kiakadása, amikor megtudja, mi történt a lányával, korábban viszont úgy tűnik, mintha nem törődne vele. Szerinted ez a kiakadás csak színjáték, ami a környezetének szól?
Ez ennél azért kicsit bonyolultabb. Pont arról szóltak a kivágott jelenetek, hogy ő mennyire fontosnak tartja a gyereke sorsát. Csakhogy ez inkább a lány karrierjére vonatkozik, meg arra, hogy milyen pozícióban legyen a zenekarban. Neki a gyereke a szíve csücske. Sok szülőhöz hasonlóan a lányában akarja egy kicsit megvalósítani önmagát. Mindig az a kérdés, hogy hogyan szeretünk valakit, hogyan figyelünk valakire. Zsuzsa egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy az ő kislánya valakinek a fejében már nő lehet. Ez amolyan tudat alatti féltékenység a lányával szemben. Nem tudja elképzelni, hogy a lányához hozzányúl valaki, mert nem tartja őt nőnek. És nem is akarja, mert amint nőnek tartja, ő esik ki a mostani szerepéből. Ez persze ilyen háttérdolog, vagyis én így tudom elképzelni azt, hogy valaki miért nem tudja elhinni azt, hogy a lányát zaklatják. A kifakadásjelenet sem a lányáról, hanem róla szól. Én miért nem tudok róla? Hogy lehet, hogy te nem mondod el nekem? Azt érzi, hogy itt őt árulták el. Nem gondolom, hogy ott hirtelen megjavul anyaként, mert pontosan ugyanazzal az önzéssel reagál, a gyerek nézőpontját nem tudja átvenni, csak az érdekli, hogy hozzáértek-e ott. Szerintem egy abúzus annál azért egy kicsit komplexebb dolog, hogy hozzáértek-e valakinek a nemi szervéhez.
Fotó: Neményi Márton
Egyetértesz azzal, hogy a Szép csendben az első magyar #metoo film?
Szerintem a második, mert az első a Zoli diplomafilmje volt, amit velem forgatott. (nevet)
De az kisfilm volt.
Igen, egy kisfilm. Az a #metoo előtt készült, de nem sokkal, kábé egy évvel. Nagyobbat szólhatott volna, ha kicsit később jövünk ki vele. Azért a magyar filmtörténetben már készült abúzusról, kiskorú zaklatásáról és nemi erőszakról film korábban is, csak akkor még nem volt #metoo. Azóta, hogy van ilyen, a Szép csendben az első ilyen film. Fontos, hogy nem egy nagyon lecsúszott társadalmi közegben játszódik, hanem egy értelmiségi, polgári közegben, amiről az ember nem feltételezne ilyesmit. Ez idehaza annyiban mindenképp újító film, hogy egy olyan jelenségről beszél, ami abszolút létezik, sok fiatalt érint, sőt többet, mint gondolnánk, és nem egy szociálisan nagyon terhelt környezetben játszódik. Ettől a mozinézők is közelebb érzik magukhoz.
Ha szegény, lecsúszott emberekkel történik ez a vásznon, ahhoz a néző nem tud annyira kapcsolódni?
Eltávolítja magától. Úgy gondolja, hogy az nem az ő világa. A Szép csendben viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy ez olyan helyen is megtörténik, ahol nem számítanak rá. Ez nem függ össze a műveltséggel, a kulturáltsággal és a pénzzel.
Itt maga az elkövető is egy művelt, tiszteletre méltó figura.
Nagy erénye a filmnek, hogy Máté Gábor figurája nem egy szörnyeteg.
Az erény egyben hátrány is lehet. Nem veszélyes szimpátiát kelteni egy ilyen ember iránt?
Szerintem ez jó, mert az emberek nem feketék meg fehérek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem léteznek perverz szörnyetegek, de ez a film nem egy megerőszakolóról szól, hanem egy tanárról, aki átlép egy határt, és egy lányról, aki ugyan elég fiatal és bizonytalan ahhoz, hogy ne tudjon nemet mondani, de mégis csak egy olyan sztori bontakozik ki, hogy a lány szerelmes ebbe a férfiba, féltékeny rá, és féltékenységében kezdi el bemószerolni. Ez egy abszolút létező jelenség, hogy fiatal lányok szerelmesek a tanárukba. Az, hogy ezzel nem lehet visszaélni, evidencia. Attól még ez a fajta kísértés létezik. De ne érts félre, nem az áldozatot akarom hibáztatni, csak arra akarok rávilágítani, hogy nem érdemes leegyszerűsíteni annyira egy ilyen szituációt, hogy van az áldozat, aki naiv, és azt sem tudja, mi történik vele, és van egy gonosz bácsi, aki kihasználja őt. Kétségtelenül a bácsi a hibás ebben a történetben, de a film azt állítja, hogy ez azért nem ennyire fekete-fehér, mint ahogy csomóan beállítják. Itt a lány 13 és nem 9 éves, és egy csomó gyerek manapság ebben az életkorban már szexuális életet él. Sok nézőben fel fog merülni, hogy a film nem ítéli el eléggé ezt az embert, mert azoknak, akiket érdekel a téma, általában nagyon markáns véleményük van erről.
A te gyereked még elég messze van attól, hogy iskoláskorú legyen.
Már most rettegek. (nevet)
Szerinted szülőként észre lehet venni, ha ilyesmi történik a gyerekünkkel?
Olyan bizalmat kell felépíteni, hogy elmondja a gyerek, ami történik vele. Ez most nekem azért érdekes, mert már jár közösségbe – bölcsibe – a gyerekem, viszont még nem beszél. Nekem annyira fura, hogy ott van a nap X órájában valahol, ahol történnek vele dolgok, és ezt nem tudja nekem elmondani. Ez azért kicsit nyomasztó. Jó, bízom azokban az emberekben, akik ott vannak vele…
Nem is nagyon tehetsz mást.
…meg mégis csak egy csoportban van, nem kettesben valakivel. Előfordult olyan, hogy egy nagy sebbel az orrán vittem haza, és mondták, hogy elesett az udvaron. Jóhiszeműen nem azt feltételezem, hogy behúztak neki egyet, hanem azt, hogy tényleg így történt, de biztosan nem tudhatom.
Nem félsz attól, hogy túlságosan aggódó anyuka leszel, és pont ezzel veszíted el a bizalmát?
Szerintem én inkább laza szülő vagyok. Abból indulok csak ki, hogy milyen anyukákat látok a környezetemben. Én azért nem vagyok annyira aggódós. Nem fújom be nyáron kétpercenként szúnyogriasztóval, és nem adok rá sálat negyven fokban.
Fotó: Neményi Márton
Beszéltünk arról, hogy jól kell szeretni egy gyereket. Szerinted az milyen?
Figyelni kell az igényeire, és nem szabad rá projektálni a saját elvárásainkat és vágyainkat.
A te esetedben nem volt ilyen? Olvastam, hogy édesanyád nagyon szeretett volna színésznő lenni. Neki nem sikerült, viszont a két lányának összejött.
Minket egyáltalán nem tereltek erre. Lehet, hogy tudat alatt szerette volna, de én azt éreztem, hogy ő nem igazán hitt abban, hogy ez nekünk sikerülhet.
Próbált lebeszélni róla?
Azt azért nem. De rábeszélni sem.
És mit szólt, amikor felvettek az egyetemre?
Meglepődött.
Mikor jött el az a pont, amikor elhitte rólad, hogy valóban színésznő lettél?
Amikor sikereim lettek. De ez nálam nem korán jött, sőt inkább elég későn. Az én pályám nagyon nehezen indult, sok küzdelemmel. Ez valószínűleg alkati kérdés is: nem voltam egy ilyen fiatal, naiv karakter, aki megkaphatja a Júliákat, ezért sokáig nem volt nagyon mit játszanom.
Jól érzem, hogy a Terápiától kezdett igazán felfelé ívelni a karriered?
Harmincéves korom után kezdtek színházban és filmen is megtalálni azok a feladatok, amik igazán testhezállóak nekem, meg amikben volt sikerem.
Könnyebb lett egy kicsit az életed, hogy a gyerek már bölcsis lett?
Igen, ez most jó. Bő másfél évet otthon tölteni azért elég fárasztó. Az embernek vannak olyan szellemi és lelki energiái, amiket másra tudna hasznosítani. Nem egyszerű színházi vagy filmes munkákat vállalni mellette.
Többet dolgozol, mióta bölcsis lett?
Szeptemberben próbáltam színházban először új produkcióban. Tavaly csak a már meglévő darabjaimat játszottam, de az nem volt olyan sok. Most, az új darab bemutatása után érzem először azt a furcsa szabadságot, hogy délelőtti szabadidőm van. Végre nyugiban el tudok intézni dolgokat, nem a gyerekkel loholok ide-oda, és magamra is több időm van. Most például elolvastam egy könyvet. Fenomenális élmény volt így másfél-két év után.
Fotó: Neményi Márton
Szerepeltél egy Oscar-díjas kisfilmben, egy nagyjátékfilmed pedig Cannes-ban aratott sikert, ráadásul az Egy nap után külföldi fesztiválok az alakításodat is díjazták, ennek ellenére mégsem forgattál semmit idén nyáron. Nem árasztottak el munkákkal?
Nem. De az Egy nap után legalább már nem csodálkoztam ezen. A Mindenki után még számítottam rá, és csodálkoztam, hogy nem történik semmi. Elkeserített és megdöbbentett, hogy itthon ez így van. Az Egy nap után már tudtam, hogy úgysem fog keresni senki. Vagyis a sajtó nyilván érdeklődik, ha van egy ilyen siker, de ez nem ugyanaz, mint ha az embert felkérik egy új munkára.
Ez miért van így szerinted?
Nem tudom. Kevés a munka, és szerintem ilyen sikerek után páran azt gondolják, hogy én már nem vállalnék el akármit. Ez amúgy így is van, de eddig is így volt. Akármit, akárkivel, akármennyiért nem csinálok meg, de ebben semmi nem változott.
Viszont nemcsak a sikernek, a bukásnak sincsenek nagy következményei egy színész karrierjére nézve.
Attól még nem jó érzés a bukás. Nem rajtam verik el, de nem szeretek nem jó lenni. Ha nem tetszik egy szerep, vagy rossznak gondolok egy filmet vagy egy sorozatot, attól, hogy úgysem lenne következménye, még nem fogom elvállalni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell bármit elvállalnom. Ez nem azért van, mert én annyira sok pénzt keresek, hanem azért, mert van egy biztos hátterem. Ez óriási szerencse, és ezért engedhetem meg magamnak, hogy csak abban veszek részt, amiben tényleg hiszek.