Édesanyám, Szilvia
Én már tizennégy évesen elviselhetetlenül önállóvá akartam válni, ezért le is szakadtam a szüleimről. Szerencsére a saját bevallásuk szerint is elég volt ez a tizennégy év, ugyanis nem vesztem el és rendben vagyok. Nagyon felhőtlen gyerekkort biztosítottak nekem. Nem voltunk jól eleresztve anyagilag, mégis mindent megadtak nekem, és ezalatt nemcsak arra gondolok, hogy mindig volt mit enni. Milyen nélkülözés és ügyeskedés kellett ahhoz, hogy az öcsémmel olyan családban nőhessünk fel, ahol minden megvan? Megvolt a szeretet, az étel, a ruha, de még a Commodore 64, a Nintendo és a Sega Megadrive is, amik azért elég drága dolgok voltak akkor. Egy ilyen készülék ára egy havi fizetésnek felelt meg, és fogalmam sincs, hogyan tudták ezt kigazdálkodni. Mindig rend volt otthon, anyu mindig főzött ránk és mindezt zokszó nélkül csinálta nap mint nap. Amikor tizenhárom éves voltam, néztem a Kölyökidőt a tévében, és nagyon szimpatikus volt, ami ott ment, ezért jelentkeztem a műsorba. Akkor már játszottam színházban gyerekszereplőként, és kezdett körvonalazódni bennem, hogy ez lehet az utam. A Kölyökidő szereplőválogatására Budapestre kellett utazni, de apám nem akart elengedni. Én ettől kikészültem, és akkor anyukám – előtte soha nem csinált ilyet – másnap, az édesapám tudta nélkül fogott engem, beültünk a kocsiba, és együtt átmentünk az atyai nagypapámékhoz. Ott elmondta édesapám szüleinek, hogy ebből valószínűleg balhé lesz, de ő most elhozta a gyereket, itt hagyja a kocsit, és együtt utazunk el busszal a szereplőválogatásra. Azt mondta nekik, hogy vagy falazzanak nekünk, vagy próbálják meg békíteni a fiukat, mert szerinte most nincs igaza, és Ottónak igenis meg kell próbálnia. Felnőttként már tudom, hogy mekkora vállalás, ha nem értesz egyet a pároddal, és ugyan a gyerekek felé egységet kell sugározni, ettől még eljöhet az a pillanat, amikor ki kell mondani, hogy ez nem jó és lépni kell, járjon ez bármilyen veszekedéssel később. Végül megérte, mert sikerült a felvételi.
Kinizsi Ottó és az édesanyja, Szilvia
Rá egy évre elköltöztem otthonról. Eleinte kollégiumban laktam, és ugyan a Magyar Televíziótól viszonylag csekély fizetést kaptam, arra elég volt, hogy egy albérletbe beszállhassak. Ehhez egy kollégista társammal fogtam össze, aki már elmúlt tizennyolc éves, ezért velem ellentétben aláírhatott egy bérleti szerződést. (nevet) A kollégiumban birkózók és focisták között laktam. Mi voltunk ott a művész fiúk, és ki is szemeltek bennünket a sportolók. Nagy volt a szám már akkor is, beleálltam egy vitába, és ezért nagyon meg akartak verni. Emiatt sem volt a kollégiumban maradásom, ráadásul egyszer helyettem az osztálytársamat verték meg úgy, hogy kórházba is került, úgyhogy oda semmiképp nem mehettem vissza, különben kinyírnak. A szüleim viszont nem engedték volna, hogy egy tizennyolc éves sráccal közös albérletbe költözzek, ezért fél évig nem szóltam nekik erről. Fél év után magamtól mondtam el nekik, és nagyon megértők voltak. Később küldtek pénzt, adtak bankkártyát, az ismeretségi körömben például nekem volt először mobiltelefonom. Anyukám pár hetente egyszer eljött hozzám mosni meg mosogatni, szóval nagyon rendesek voltak. Tény, ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet beszéltünk egymással és egyre ritkábban utaztam haza, viszont amikor érettségi után hazamentem, mondták, hogy nagyon büszkék rám, mert mindezt egyedül végigcsináltam. Mehettem volna bulizni és drogozni, én hülye meg hazamentem tanulni a másnapi dogára. Majdnem kitűnőre leérettségiztem és felvettek az ELTE-re, és ennél ők jobbat nem is kívánhatnak. Ez nekem nagyon sokat jelentett. Anyu fiatalon szült engem, a szüleim fiatalok még ma is. Ritkán beszélünk telefonon, és főképp csak ünnepekkor találkozunk, mégis minden fontosat tudunk egymásról, és ők is és mi is tudjuk, hogyha bármi van, biztosan számíthatunk egymásra.
Az osztályfőnököm, Zsuzsa
Nagyon hirtelen és nagyon fiatalon, tavaly decemberben hagyott itt minket. Ehhez képest még néhány nappal ezelőtt is megtörtént, hogy nyúltam a telefonomért, hogy írjak neki, és nagyon fájdalmas érzés, hogy már nem tudom elérni, és nem tudom a tanácsát kérni. A vele töltött négy év a gimnáziumban húsznak számít az életemben, mert súlyban annyit nyomott. Az a fajta pedagógus volt, aki erre született. Nemcsak ez volt a hivatása, hanem az egész lénye erre lett teremtve. Bár volt családja, de ha azt látta rajtunk, hogy valami nem oké, akkor suli után bármikor beült velünk egy kávéra, hogy ezt megbeszéljük. Bármi is történt az életemben, biztosan ő tudta meg először. Ezt a bizalmat nagyon hamar kiépítette bennem: a gólyatábor idején dohányoztam, mert kamasz fejjel a dohányzás menő, ő pedig meglátott, odajött és nem leteremtett, hanem azt mondta, hogy ha az iskolában is fogok cigarettázni, legalább a második emeleti wc-ben ne, mert ott annyira büdös van. Tudja, hogy azért csinálom, mert menő akarok lenni, de nem egészséges. Olyan furcsa volt a többi pedagógustól eltérő hozzáállása, hogy elkezdett érdekelni.
Ez egy dráma tagozatos osztály volt, ahol mindenki színész akart lenni, mindenki extrovertált volt és egoista, erre kaptunk egy matek-fizika szakos tanárnőt osztályfőnöknek, és ő lett a bizalmasunk. Az óráin hihetetlen rend és fegyelem volt, és nem a szigor miatt, hanem mert imádta és szerette mindenki. Rengeteg problémás helyzetben kiállt értünk, és olyan szabadnak éreztük magunkat mellette, hogy az leírhatatlan. Vitt minket kirándulni belföldre és külföldre, és ő tanította meg nekünk a mértéket. Az a fajta pedagógus volt, aki kimosdatta a diákot a saját hányásából, és nem osztályfőnöki intőt adott neki. Megváltoztatta az életemet, a világlátásomat és neki köszönhetően tanultam meg azt a típusú elfogadást és kíváncsiságot a világ iránt, ami a mai napig hajt. Képes volt mindenkiben meglátni a jót. Nyitottságra tanított, ugyanakkor arra is, hogy ne legyek naiv, kételkedjek, és ne fogadjam el rögtön a legkézenfekvőbbnek tűnő válaszokat. Anyánk helyett az anyánk volt, és nemcsak az érettségiig volt fontos, mert utána is az életem része maradt, tartottuk a kapcsolatot. Legalább évente egyszer ott voltam náluk, volt egy szeánsz minden karácsony környékén, hogy az osztályaiból néhány srác összegyűlt: több generáció, közülük nem egy nagyon sikeres színésszel vagy rendezővel. Egy érdekes mezőny alakult ki, és ami közös bennünk, hogy mindannyian imádtuk és tiszteltük őt.
Feleségem, Anita
Nagyon tetszett nekem, amikor megláttam, de nem gondoltam volna, hogy nekünk bármi közünk lehet egymáshoz a kollegialitáson kívül. A vicc az, hogy nekem ő nem is volt zsánerem: Anita előtt csupa alacsony, szőke lány körül forgolódtam. Ez viszont egy olyan elsöprő szerelem volt, hogy mi se értettük. Nemcsak mi, hanem más se. Eleinte mindenki azt gondolta, hogy ez csak valami egyéjszakás kapcsolat, az idősebb nő kihasználja a fiatalabb srácot, elszórakozik vele, aztán meg dobja. Amikor nem dobta, akkor jött, hogy ez bolond. Csak mi tudtuk, és akik közelről ismertek minket, hogy mi ezt tényleg komolyan gondoljuk. Próbáltak lebeszélni arról, hogy folytassuk, de nem lehetett. Anita szülei is féltették a lányukat, és eleinte nagyon ellene voltak ennek a kapcsolatnak, de később ez is elsimult, amikor már évek óta együtt éltünk és megkértem Anita kezét. Akkor már mellénk álltak ők is. Anita ugyan nyolc évvel idősebb nálam, de amikor összejöttünk, én érettebb voltam mint ő. Én a koromnál jóval érettebb, ő pedig a koránál jóval éretlenebb volt, és valahol félúton találkoztunk. Mindig is úgy éreztük, hogy korban tökéletesen összeillünk.
Deutsch Anita és Kinizsi Ottó a Dancing with the Starsban (Fotó: tv2)
Anitáról még azt kell tudni, hogy nagyon sokat melózik azon, hogy a mi kapcsolatunk még mindig ott tart, ahol. A kapcsolatunkra a korkülönbség sosem jelentett veszélyt, ellentétben a munka-magánélet helyes arányainak megtalálásával, amivel régóta sokat küzdünk. Ő jelenti számomra a biztos családi hátteret. Amit ő otthon letesz az asztalra a lányokkal, a háztartás vezetésével és az életünk gazdasági koordinálásával, az valami elképesztő. Ennek köszönhetem, hogy én közben azt csinálhatom, amit szeretek. Persze ez nem hobbi, hanem pénzt keresek vele, de akkor is. Rengeteg energiát rakok bele, és kár lenne tagadni, hogy ezt az időt és energiát a családomtól veszem el, ami nem tesz jót a családi békének. Anita azonban továbbra is hisz bennem, és mindig újabbnál újabb esélyt ad kettőnknek, hogy együtt még jobbak legyünk. Már tizenkilenc éve vagyunk együtt, és egy lassan húszéves kapcsolatban már nem elég, hogy rettenetesen szereted a másikat: tenni kell azért, hogy ez tovább működjön. Óriási szerencsém van, mert Anita mindig meg tud újulni. Szoktam mondani viccesen, és ezt mindig félre is értik, hogy ő nekem már az ötödik vagy hatodik feleségem. Van benne egy átalakulási képesség: gondol egyet és bizonyos időnként más lesz. Nyilván magjaiban továbbra is megmarad Anitának, de egy másik típusú emberré változik, megváltozik az érdeklődési köre, a habitusa. Ezt hihetetlenül izgalmasnak tartom. Nem tudom, hogy ez mennyire tudatos nála, de mivel Anita a tetőtől a talpáig igazi nő, még az is lehet, hogy kicsit tudatos a részéről. Korábban nem gondoltam volna, hogy az ember rajonghat a feleségéért 19 év után is, de Anita mégis el tudta érni ezt nálam.
Fotó: Kinizsi Ottó Instagram
Harmadik gyerek?
Egyrészt jó lenne még egyszer átélni az apaságot, másrészt meg már vagyok annyira önző vagy okos – nem tudom, melyik a jobb szó –, hogy nem akarom megtenni azt egy új élettel, hogy amikor ő húszéves lesz, akkor lehet, hogy én vagy az anyukája nem él majd, vagy csak nem vagyunk annyira fittek és egészségesek, hogy minden szempontból tudjuk őt segíteni az életben. Persze valószínűleg nem így lenne, és hatvanévesen is jó formában lennénk, de akkor is bizonytalan vagyok abban, hogy lenne-e ennek létjogosultsága. Sok barátomon látom, hogy ötven fölött is apukák lesznek, de én ettől megijedtem és elbizonytalanodtam. Szülőnek lenni rengeteg lemondással jár, és most azért érzem, hogy lassan kezdenek kirepülni a lányok, és inkább arra vágyom, hogy megvalósítsunk egy-kettőt azok közül a dolgok közül, amikről az elmúlt években lemondtunk. Biztos egy újabb gyerkőc is fantasztikus lenne, de nekünk és a kapcsolatunknak jobbat tenne, ha most inkább magunkra és egymásra figyelnénk jobban.
Nagylányom, Emma
Korán szerettem volna gyereket. Gyerekkori álmom volt, hogy 2000-ben, tizennyolc évesen már apuka legyek. Utólag kiderült, hogy ez azért nagyon korai lett volna, így 2005-ig elhúztam ezt, ekkor született meg Emma. Még nagyon gyerek voltam, de így is egy fantasztikus pillanat volt, amikor először a kezemben tarthattam őt. Minden benne volt a tekintetében, egy teljes élet. Úgy nézett rám, mintha mindent tudna a világról. Furcsa volt megélni, hogy ebből a pici emberből aztán lett egy kislány, akivel jól megtaláltam a közös hangot, nagy haverok voltunk és nagyon sok balhéban voltunk benne együtt. Féltem, hogy ez lesz és be is igazolódott: ahogy Emma egyre idősebb lett és megszületett a testvére is, úgy egyre nehezebbé vált a kapcsolatunk. Kamaszkorára tisztára olyan lett, mint amilyen én voltam kamaszként. Egy ellenkező nemű énnel találtam szemben magam. Amikor veszekszünk, és a legszívesebben felpofoznám, nem tudom eldönteni, hogy büszke legyek rá vagy pedig folytassam a kézlendítést. Egyrészt büszke vagyok rá, mert még most is visszaszól, és hogy az istenbe lehet ilyen bátor, másrészt tetszik a pimaszsága, hiszen én is ilyen voltam. Van igazságérzete, beleáll a helyzetekbe és nem hagyja magát: ezek jó tulajdonságok. De hogy pont velem szemben? Ez egy rettenetes kettősség és nyilván rengeteg szülő küzd ezzel. Anita erre mindig azt mondta, hogy nem tudsz saját magaddal vitatkozni, és ebben igaza van.
Nagyon hasonló személyiségek vagyunk Emmával, ami sokszor jó, mert összezárunk és közös nevezőre kerülünk, de főleg a kamaszévei elején rengeteg konfliktusunk volt ebből. Nagyon elviselhetetlen volt miattunk egy-egy családi vasárnapi ebéd, mert szétszedtük egymást. Tapintani lehetett a feszültséget. Ahogy megy előre a kamaszodásban és egyre inkább úgy viselkedik, mintha tizennyolc lenne, úgy kezd javulni a viszonyunk is. Most tartunk ott, hogy már tudunk beszélgetni és már tudunk érvelni. Tudom, hogy nagyon vágyik az elismerésemre, azt viszont ő nem tudja, hogy én is az övére. Valahogy úgy alakult, hogy nem dicsérjük egymást: se én őt, se ő engem. Amikor lement az első adás a Dancing with the Starsból, utána lelőhetetlenül sokat beszélgettünk. Lelkes volt, rajongott, sőt segít nekem az Instagramot csinálni. Látta azt a sok munkát, amit ebbe beletettem, ezért most mellém állt, és ez nekem nagyon jólesik. Úgy érzem, újra visszakaptam a lányomat, és ez csodálatos érzés.
Kislányom, Hanni
Hanni inkább Anita személyiségét örökölte, így ott egy más típusú apa-lánya szerelem született, mint Emma és köztem. Tátott szájjal nézem, ahogy él, ahogy mozog és ahogy elvan a világban. Vele nem harcolok, de nem is kell, hiszen ő olyan, mint Anita. Ez persze lelkifurdalást is okoz, mert nehéz azonos módon kezelni a gyerekeket, ha ennyire különböznek egymástól. Hannika nemsokára tizenkét éves lesz és nagyon jó köztünk a viszony, bár most kezdi azt a kamaszkort, ami talán a necces időszak lesz. Egyelőre azonban úgy fest, hogy nem lesz komolyabb gond, mert ő későn érő típus, ebben is Anitára ütött. Ő talán csak 16-17 éves korára jut el a neccesebb, lázadó időszakához. Hanni még egy pici lány nekem: az esze még nem a fiúk, hanem az iskola, a megfelelés meg a tánc körül forog. Nagyon szeret táncolni és nagyon jó is benne, ezért sokat segít nekem a Dancing with the Starsban a felkészülésben. Ő az első, akinek megmutatom a felvételeket, és mindig elmondja a véleményét arról, amit csinálunk, gyakran kimondottan jó tanácsokat ad. Egy fura mester-tanítvány viszony kezd kialakulni köztünk, ahol ő a mester, és én a tanítvány.
Hanni sokáig nagyon nehezen viselte, hogy keveset vagyok otthon, és ha otthon is vagyok, mindig alszom, és nem lehet felkelteni, mert épp a sok munkát próbálom kipihenni. Két éve nyáron, amikor a Bátrak földje című kosztümös sorozatot forgattuk, gondoltam egyet, és elvittem magammal. Gondoltam, hogy jól ellesz, izgalmas a helyszín, tele van minden lovakkal… A stáb nagyon aranyos volt, rögtön bevették másodasszisztensnek, meg gyártásvezető segédnek, kapott fülest meg mindent. Hanni zárkózottabb személyiség Emmánál, az első egy-két napon még csendben volt, de a harmadik napra már feltalálta magát, irányította a lovak felkészülését, vitte a kávét a színészeknek, őt küldtük el rétesért, ő szólt a kaszkadőrnek, hogy mikor kell jönnie, szóval konkrétan a csapat tagja lett, méghozzá értékes tagja. Heti hatszor tizenkét-tizennégy órákat forgattunk, és amikor autóztunk Hannival haza a hatodik napon, akkor rám nézett, és csak annyit mondott, hogy
Apa, én soha többet nem foglak felébreszteni, amikor vasárnap sokáig alszol.
Meg kellett kapaszkodnom, hogy ne csorogjon ki a könnyem. Végre értette, látta, hogy mit csinál apa egész héten, és már tudta, hogy nem lustálkodásból alszom hétvégén sokáig, hanem megpróbálok kipihenni egy fárasztó hetet. Ahhoz képest, milyen fiatal, ő rendelkezik a családban a legérettebb érzelmi intelligenciával. Ő az, aki egy családi veszekedésnél soha nem emeli fel a hangját. Megvárja, míg hárman kiüvöltözzük magunkat, majd leültet minket, és már-már pszichiáteri módra elmondja, hogy pontosan mi bajunk egymással, és miben tudnánk változtatni. Hihetetlen, de általában igaza van.
